Page 27

HAGYOMÁNY – ÖRÖKSÉG – KÖZKULTÚRA

A bartóki hármas út a XXI. századi zenében (A bartóki út és a táncházmozgalom útjai – néhány megjegyzés) „Hiszen minden művészetnek joga van ahhoz, hogy más, előző művészetben gyökerezzék, sőt nemcsak joga van, hanem kell is gyökereznie. Miért ne volna akkor jogunk a népi művészetet is ilyen gyökértartó szerephez juttatni?” (Bartók) A kezdő Bartók idézet jogalap arra is, hogy kizárólag a folklórból kiinduló művészeti alkotás lehetőségeit vizsgáljam. És még mielőtt valaki a XXI. századi alternatív vagy avantgárd zenei világra gondolna, sietek leszögezni, hogy a népzene bartóki megközelítését alapul véve, a mai magyarországi populáris zene aspektusait vizsgálva szeretném tapasztalataimat megosztani, hiszen ezzel a területtel foglalkoztam magam is az elmúlt húsz évben. Pontosítva előadásom címét, mely inkább egy kötetnyi doktori disszertáció címe lehetne, a húsz perces időkeretnek jobban megfelelő „A bartóki út és a táncházmozgalom útjai – néhány megjegyzés” címet adnám. Ugyanis a szűk időkeretben néhány kérdésre próbálok csak válaszolni, olyanokra, amelyek ma „benne vannak a levegőben”, és természetesen szubjektív válaszokat adok, hiszen a gyűjtési (például Utolsó Óra) vagy a huszonéves színpadi zenészi és zenei szerkesztői, zeneszerzői tapasztalat (Ökrös zenekar, Kodály, Budapest, Állami táncegyüttesek) birtokában kialakultak bennem is olyan gondolatok, amelyek papírra kívánkoznak a népzenei feldolgozásokkal kapcsolatban. Előadásomban nem foglalkozom olyan művészi alapfogalmak megmagyarázásával, mint az esztétikai szép, rút, tragikus és komikus, vagy éppen a katarzis, mint minden művészi alkotás célja. Ezeket csak használom. (Az idézetek Bartók 1931-es „budapesti előadásából” származnak.) * Ennyi szabadkozás után kezdjük egy kis (táncház)történelemmel! A táncházmozgalom elmúlt harmincöt évében hosszú utat járt be. Színpadi hatása kezdetektől jelentős volt, hiszen mint minden jelentős mozgalom, az előző művészi irányzat tagadását is magában foglalta (esetünkben a Mojszejev, Rábai nevével fémjelzett, a folklór felszínes ismeretén alapuló, szórakoztató, sokszor „show” jellegű színpadi alkotásokat). A „gyökerekhez hatolás” gondolata azonban sokáig meggátolta a táncházmozgalom legtöbb képviselőjét,

hogy a folklórral mint művészettel vagy művészi alapanyaggal foglalkozzon. Ráadásul az eredetihez való ragaszkodás odáig vezetett, hogy sokszor tagadtuk azokat az esztétikai, művészi, színpadi törvényszerűségeket, melyeknek az előző generációk jól-rosszul még birtokában voltak, használták. Azonban az eredeti varázsa mellett néhány makacs ember továbbra is arra készült, hogy a megismert kincseket saját gondolatainak foglalatába rakja, esetenként elemelje az általános esztétikai szép kategóriából, és átvitt jelentéseket próbáljon meg velük kifejezni; magyarul: elkezdtek feldolgozásokat alkotni. Az első időszakban az újra felfedezett régi hangszeres-vokális népzene, az eredeti néptánc az újdonság, az eredetiség, a modernség élményét, művészi katarzisát adta, és egyfajta „ellenzéki”, „nacionalista” (értsd nemzeti) aurát is kapott a posványos késő kádári korban. A katartikus művészi élményhez ekkor még elég volt, ha például a Muzsikás együttes egy ördöngösfüzesi ritka magyar fogásolást a kor hangulatát áttételesen, virágnyelven érzékeltető szöveggel felruházott (talán nem kell bejátszani a „Hidegen fújnak a szelek”-et, hogy fejünkben megszólaljon), és arra ezt a hangulatot költőien megjelenítő koreográfiát (Zsuráfszki Zoltán – Farkas Zoltán „Batyu”) készítsen. A legendás Kodály Kamara Táncegyüttes legsikeresebb száma lett belőle, tökéletesen kifejezte egy akkori városi értelmiségi életérzését. Ám jött 1989, ránk köszöntött a „demokrácia”, kinyílt a világ. Először is elsöpörte azt a vadvirágos mezőt, amely falun még élt a kulturális vasfüggöny miatt. Másodszor: amit ebből huszonöt év alatt a saját virágoskertünkbe átültettünk, globalizált áruként száműzte a „multi” áruházak sokadik, nem túl trendi polcára. Így a kilencvenes évek végétől mindmáig művészi szempontból elbizonytalanodás jellemzi ezt a területet. Az eredeti, hagyományos népzenét és az újonnan „kitalált” kereskedelmi kategóriát – melyen a feldolgozásokat értjük –, a világzenét művelők között az ideologikus, a művészetben nem gyökerező, gyakran önmarcangoló szembenállás felerősödött. Számtalan olyan vitát hallottam, ahol a hagyományos népzene művelői a hozzáértés és az „eredeti” népzene iránti alázat hiányát hányták a feldolgozók (világzene) szemére, a könnyű siker hajszo-

lóinak állítva be őket, míg az ellenoldal simán „autentico dilettanto” pecséttel látta el az eredetihez ragaszkodókat. Ezt a szembenállós vádaskodást tegyük félre most, nézzünk szét saját házunk táján. Fontos lenne, szerintem, hogy próbáljunk meg legalább a fejekben rendet tenni. Én a magam részéről megkísérlek összefoglalni néhány tanulságot, melyek alapértékekként művészi munkámat irányíthatják. * Következzen néhány (szubjektív) axióma! Először: számomra az eredeti mindennek kiindulópontja, origója. Ez azonban nem jelenthet kritikátlan átvételt vagy ortodox ideologikus bezárkózást, ellenkezőleg, nyitott szemű rácsodálkozást újra és újra arra a kincsre, mely – olykor érdemtelenül – ránk maradt. Mindenkinek joga van azonban saját művészi kifejezésének érdekében innen erre-arra elkalandozni, de mindig vissza-vissza kell térni, mint ama kereszteződéshez, ahonnan az összes út indul. Másodszor: a folklór mindennemű felhasználásának alapja, annak minél tökéletesebb ismerete. Az elmúlt hatvan évben számtalan zeneszerző (alkotó) indult el deklaráltan például a Bartók által felvázolt út(ak)on, anélkül hogy a Bartók által is szükségesnek tartott „útravalót”, az alapos népzenei (vagy néptáncos) tudást megszerezte volna. Elrettentő példák vannak eltemetve például a Magyar Rádió archívumában, az előző ötven év terméséből, feldolgozások alcímmel, melyeket ma a kutya se hallgat meg, de még ma is hallunk-látunk olyan „világzenei” vagy „néptáncalapú” produkciót, amelynek néhány taktusa után világossá válik, hogy készítőjének nem sok fogalma van, mihez nyúlt, vagy ami még roszszabb, nem is érdekli. Ezek az alkotók tudáshiányukat nagyon gyakran kompenzálják a „nagyokra”, többek közt Bartókra való hazug hivatkozással. Harmadszor: semmi, mégoly magas akadémiai tanítás sem helyettesítheti a helyszíni élményt. Bartók erről így ír: „Az én véleményem egyébként az, hogy akkor lehet csak igazán intenzív a parasztzene hatása valakire, ha az illető a parasztzenét ott, a helyszínen, a parasztokkal közösségben átélhette. Más szóval: szerintem nem elegendő, ha csak múzeumokban elraktározott paraszt-

27

folkMAGazin 2011/3  

A TARTALOMBÓL: Dreisziger Kálmán: Hídépítő vagy ellenzéki elit?; Felföldi László: Karsai Zsigmond emlékezete; Tóth Melinda: „Világzene ittho...

folkMAGazin 2011/3  

A TARTALOMBÓL: Dreisziger Kálmán: Hídépítő vagy ellenzéki elit?; Felföldi László: Karsai Zsigmond emlékezete; Tóth Melinda: „Világzene ittho...

Advertisement