Page 18

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Katalin, a bécsi festőművész – II. A

házasságunk titokban történt. Éppen húsz éves voltam, az első évfolyam után. Apám engem még akkor is nagyon szigorúan tartott, a leveleimet elvette, elolvasta. Minden semmiségből akkora cirkuszt rendezett, hogy szinte megsemmisültem. Szegény, biztosan jót akart nekem, de bennem már megvolt a vágy az önállóságra. Kocsis Gusztávval titokban összeházasodtunk. Nem volt ott más, csak a tanúk. Találtunk Szigetszentmiklóson egy albérletet, ott laktunk egy évig, mert ez volt a legolcsóbb. Hatszáz forint volt a lakbér. Abból éltünk, hogy magántanítványokat oktattam, emlékszem, huszonöt forintot kaptam egy óráért. A tanítás mellett tovább jártam az egyetemre. Voltak nehéz tárgyak, amelyeknek a száraz része nem érdekelt. Az elméleti fizika például kemény matematika. Nem is mindig tudtam az előadásokon ott lenni, ez bizony nem könnyítette meg a tanulást. A férjem is tanult még a műszaki egyetemen, és mellette ő is tanított. Sokat kellett tanítanunk, hogy valahogy kijöjjünk a pénzből. Nyúltenyésztéssel is próbálkoztunk. Sajnáltam szegény állatokat ketrecben, bezárva tartani. Igyekeztem, minél többször kirakni őket a fűbe egy bekerített helyen. Nos, ez se így, se úgy nem volt nekünk való! A harmadik évfolyamra járhattam, amikor egyszer csak rámjött a vágy az anyaságra... Közben felköltöztünk Budapestre, az V. kerületben, a Tanács körút 16-ban kaptunk lakást. Többé nem élvezhettem a vidéki életet. Azelőtt még spenótot, zöldborsót is ültettem a kertbe. A novemberi reggeleken nem láthattam a HÉV ablakából, a Duna árterületén, a már télire színeződött nádasból fölszálló ködöt. Viszont nem kellett annyit utazgatnom, amikor úgyis mindig időzavarban voltam a tanulás, a tanítás és a háztartás miatt. Szigetszentmiklóson a kútról kellett hordani a vizet, itt volt egy kis konyhánk és fürdőszobánk is. 1974 májusában megszületett az első kislányom. Nagyon élveztem az anyaságot. Sajnos, aki egyetemista volt, annak nem járt GYES. Csak annak fizettek, akinek legalább egy év munkaviszonya volt. Nagy igazságtalanságnak tartottam, úgy éreztem, hogy ezzel a rendelettel a gyermekemet büntetik. Igyekeztem a bölcsődéből elsőként elhozni, hogy minél többet vele lehessek. Egy évet ki kellett hagynom az egyetemen. Időközben dolgoztam óvodában, pár hónapig a Rákóczi úti játéküzletben, és egy ideig, hajnalonként újságot hordtunk ki a férjemmel. Hol ő, hol én. Ma is emlékszem a belvárosi házak belső udvarainak éjszakai sejtelmes csöndjét, a csapóajtók suhogását. A negyedik évfolyamra jártam, amikor megint terhes lettem. Ez nem volt betervezve. Akkor született a második kislányom. Tudtam, hogy még nehezebb lesz az életem, de mégis nagyon örültem neki. Kaptunk végre egy kétszobás tanácsi lakást Kőbányán, a Sibrik Miklós lakótelepen, a Szövőszék utcában. Akkor már rendes óraszámban tanítottam, először hallgatóként, később, sok viszontagsággal letett államvizsgám után, már mint kész tanár. A lakótelepet a hatalmas házakkal már akkor átadták, amikor még semmi

18

infrastruktúra nem volt kiépítve. A szemétszállítás még nem volt megoldva, az emberek kidobálták a szemetet az ablakon a sárba. A feltúrt földet még nem rendezték el az épületek körül, járdákat se építettek még, sárban, szemétben jártunk haza. A bölcsődében gyakran megbetegedtek a gyerekek. A beteg kicsikkel a karunkon számtalanszor álltunk sorban, – néha még harmincan is – egy lakásból kialakított gyermekorvosi rendelő hosszú folyosóján. Egy rettenetes család lakott alattunk, ittak, hangoskodtak. Az asszony újra és újra azért hozott világra gyerekeket, mert a tejét drága pénzért el tudta adni. A pénzt a férj elitta. Az asszony első házasságából származó, nagyobb fiúkat elküldte vasat gyűjteni, hogy legyen pénze italra. Ha szegények nem vittek haza vasat, illetve pénzt, akkor megverte őket, de nagyon! Az egyik rettenetesen sovány kisfiú kékre-zöldre volt verve. Lementem hozzájuk és szóltam, hogy ne bántsák szegényt. A férfi alaposan kioktatott engem, hogy mit képzelek. Ő azt csinál a gyerekével, amit akar, nekem ehhez semmi közöm! Halálosan megfenyegetett, annyira, hogy féltem a gyerekekkel egyedül hazamenni. Egy nap kigyulladt a ház kerékpár- és kocsitárolója. A tűzoltók megállapították, hogy az én piros babakocsimba tettek valamit, onnan indult ki a tűz. Teljesen kiégett a helyiség. Veszélyeztette az egész házat, mert ott futottak körben a gázvezetékek, ha nem veszik időben észre, akkor ott óriási tragédia történhetett volna. Akkoriban a férjem ritkán járt haza. Csillagvizsgálóban dolgozott éjszakánként, gyakran nappal is ott maradt tanulni. A két gyerekkel egyedül voltam örömben is, bánatban is. Az iskolában a fiatal tanárok abban az időben nagyon kevés fizetést kaptak. Táskát, cipőt vagy nagykabátot mindig a mamám vett nekem. A kislányaimat minden reggel fél nyolckor be kellett adni a bölcsődébe, akkor is, ha én csak délután tanítottam. Két műszakban tanítottunk. Abban az időben nem számított az egyéni érdek. Ha megtehette volna is az anya, hogy a délelőttöt a gyerekeivel töltse, nem engedték meg, mert az volt a rend. A gyerekeimmel se lehettem együtt eleget, a férjem is mindig távol volt, az iskolában sem voltam boldog. Ha a pártba beléptem volna, akkor talán valamivel könnyebb lett volna, de azt nem tettem. A pénz is kevés volt, fejlődni se lehetett! Más életre, szabadabb életre vágytam. Jobb jövőt szerettem volna magunknak is és a gyermekeinknek is. Már harmadszor is áldott állapotban voltam; örültem, mert édesanyának lenni jó, gyerekekkel élni csodálatos! Sok jót hallottunk arról, hogy akik kint élnek Nyugaton, mennyivel több lehetőségük van. Én nem szívesen váltam meg az országtól, nagyon kötődtem édesanyámhoz, nagymamámhoz, a hazámhoz, a múltamhoz és a kultúrámhoz. Mindezek ellenére elhatároztuk a férjemmel, hogy elhagyjuk az országot. Ki akartunk törni ezekből a szűk keretekből, szabadságra, perspektívára, képességünkhöz méltó lehetőségekre vágytunk. Arra számítottunk, hogy nem kapjuk meg a nyugati útlevelet a gyerekekkel együtt, ezért megkértük a keletit is. Azt gondoltuk, hogy valahogy Jugoszláviából továbbszökünk. Nagy megle-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/3  

A TARTALOMBÓL: Dreisziger Kálmán: Hídépítő vagy ellenzéki elit?; Felföldi László: Karsai Zsigmond emlékezete; Tóth Melinda: „Világzene ittho...

folkMAGazin 2011/3  

A TARTALOMBÓL: Dreisziger Kálmán: Hídépítő vagy ellenzéki elit?; Felföldi László: Karsai Zsigmond emlékezete; Tóth Melinda: „Világzene ittho...

Advertisement