__MAIN_TEXT__
feature-image

Page 38

Variációk egy csárdásra Népzenészek és cigányzenészek Magyarországon Az 1970-es évek elejétől újfajta zenei mozgalom indult el: a hagyományos falusi paraszti muzsika és néptánc felfedezése és stílushű megtanulása a városi fiatalok körében. Az első táncház 1972 májusában volt Budapesten, és ebben az időben megjelentek az első zenekarok is, amelyek már ebben a szellemben muzsikáltak. Korábban a hivatásos néptáncegyüttesekben (például Állami Népi Együttes, Honvéd Művészegyüttes) a zenét nagy létszámú kórusok és cigányzenekarok szolgáltatták, amelyek számára neves zeneszerzők dolgozták fel a népi dallamokat – itt a falusi zenészek játékstílusának átvétele föl sem vetődött. Ezzel szemben az új irányzat első képviselői: a Sebő, majd a Muzsikás együttes az általuk személyesen is megismert falusi mintára a csupán három-négy főből álló kisbandák felépítését követték. Mivel a táncház mintáját az erdélyi Székről vették át, a zenészek is ezzel a stílussal ismerkedtek meg először: egy addig ismeretlen hegedülési stílus (a megszokottól eltérő hangszertartással, hangképzéssel, díszítésmóddal), emellett egy speciális háromhúros brácsa és három bélhúrral felszerelt nagybőgő (melyek tömör akkordokkal és erőteljes ritmussal biztosítják a kíséretet) jellemezte a táncházmozgalom újfajta zenekarait. Az Erdélyben (és számos magyarországi faluban) akkor még elevenen élő falusi tánc- és zenei hagyomány képviselői a táncházak legelismertebb mestereivé váltak, s bár a falvakban is cigányzenészek játszottak, merőben más – minden színpadi allűrt nélkülöző – játékmódjukat és viselkedésmódjukat egyre többen követték. Hamar kialakult egyfajta ellenérzés a városi, főképpen műdalokat játszó cigányzenekarokkal szemben, akik mind a médiában (ilyenek voltak a „Jó ebédhez szól a nóta” és hasonló tévé- és rádióműsorok), mind a színvonalasabb vendéglőkben jelen voltak, és egy másfajta zenei hagyományt vittek tovább. Gyakran túl érzelgős, nyakatekert magyar nótákból és külföldi slágerekből álló repertoárjuk, modern harmóniáik az autentikus értékeket követők számára elfogadhatatlanok voltak. A táncházzenekarok a falusi repertoárból viszont az értékes népdalokat, az egyszerű harmonizálást, a dinamikus játékstílust vették át, s ebben olyan kiváló szakemberektől kaptak útmutatást, mint például Martin György, Olsvai Imre vagy Kallós Zoltán. Az amatőr néptáncegyüttesekben egyre több autentikus néptánckoreográfia született, és ahogy nőtt a zenekarok száma, mind több helyen alkalmaztak ilyen „táncház-zenekarokat”, akik nemcsak játékstílusukban, hanem öltözködésükben is a fa-

38

lusi kultúrát közvetítették: zsinóros „cigányzenész-mellény” helyett parasztingben játszottak. Múltak az évek, és a népzenészek köre kibővült: tamburazenekarok alakultak (például a Vujicsics együttes), a Kalyi Jag a cigány folklórhagyományokból kiindulva teremtett új stílust, de a vonós hangszerek mellett a valódi paraszt-hangszereknek (mint a furulya, duda vagy a tekerőlant) is számos művelője volt. Egyre több tájegység zenéje és tánca került be a táncházak repertoárjába. Néhány zenekar inkább népzenei feldolgozásokat készített, s annak egy újszerű módját választották: a négy-hat fős zenekarok sokféle népi hangszer alkalmazásával készítették egyszerű kompozícióikat, és szívesen ötvözték a magyar népzenét más, például balkáni népzenei elemekkel. A Kolinda vagy a Vízöntő már akkor világzenét játszott, amikor ezt a kifejezést még senki sem ismerte. Az erdélyi bandák mindentől elütő, különleges zenéjének hatása azonban olyan nagy volt, hogy a többi tájegység zenéjét is többé-kevésbé ebben a hangszerelésben és stílusban játszották a ’70-es évekbeli zenekarok. A tudatos hagyományőrzés és értékmentés mellett az eredeti tánc és zene a fiatalok új szórakozási lehetőségévé vált. Sőt, a táncházi világ sajátos szubkultúra lett: életformát, öltözködést, életstílust is jelentett, melynek része lehetett, hogy a néptáncos viselkedése igyekezett követni valamiféle elképzelt paraszti értékrendet, s részei voltak a minél természetesebb, őszintébb megnyilvánulások. A táncházakban, a vidéki és külföldi turnékon nagy mulatások voltak, gyakran mértéktelen alkoholfogyasztással. A népzenészek nagyobbik része a táncházakban érezte magát elemében, a színpadi környezet sokaknak idegen volt, és ez meg is látszott színpadi viselkedésükön. Mindezek miatt azonban a városi cigányzenészek is elutasították a népzenei együtteseket: a fegyelmezett, virtuóz és országos hírű cigányzenekarok nem értették, hogy nyerhetnek teret farmernadrágos fiatalok, akik néha igen csekély zenei tudással rendelkeznek, és miért szorítják ki őket gyakran részeg táncházi zenészek, akik silány hangszereiken még a moll dallamokat is dúr hangzatokkal kísérik. Ezzel a véleménnyel az akkori népzenész-társadalom vajmi keveset foglalkozott, a mozgalom zenészei és táncosai remekül érezték magukat, és határtalan lelkesedéssel dolgoztak. Az 1980-as és ’90-es években mennyiségi és minőségi változást is tapasztalhattunk. A táncházmozgalom első zenészgenerációja (Halmos Béláék, Virágvölgyi Márta, vala-

mint a Muzsikás és a Téka együttesek tagjai) különböző tanfolyamokon, nyári táborokban már tanította is a népi hangszerjáték fortélyait. A Népművelési Intézet több kottás kiadványt is megjelentetett, melyek egy-egy tájegység vagy falu táncdallamait gyűjtötték öszsze. A népzenei együttesek száma örvendetesen megnövekedett, Budapesten kívül számtalan vidéki városban, valamint határainkon túl, Erdélyben, Felvidéken, de még Nyugat-Európában is alakultak olyan népzenekarok, amelyek eredeti játékstílusra törekedtek. Természetesen a néptáncegyüttesek és a táncházak száma is szaporodott. A népzenészek a társadalom eme rétegének elismert, népszerű alakjai lettek, akik a rádiófelvételek, vidéki és külföldi fellépések miatt nagy hatást gyakoroltak környezetükre. Sorra jelentek meg a népzenei lemezek, nagyszabású rendezvényeket és fesztiválokat szerveztek (például az Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár Budapesten, a Kaláka Fesztivál Diósgyőrben). A mennyiségi növekedés lassan átcsapott minőségibe: a népzenei együttesek elkezdtek specializálódni, koncertjeiken már nem akarták a Kárpát-medence teljes hangszerparkját és zenei sokszínűségét bemutatni. Megalakultak az első csak moldvai zenét játszó formációk, mások a tekerő vagy a furulyafélék játékstílusába ásták bele magukat, a legnépszerűbb vonósze-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/2  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az I. Táncháztalálkozó emlékei; B. Koltai Gabriella: Jubileum: korlátok és kapaszkodók; Halász Csilla: Muzsik...

folkMAGazin 2011/2  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az I. Táncháztalálkozó emlékei; B. Koltai Gabriella: Jubileum: korlátok és kapaszkodók; Halász Csilla: Muzsik...

Advertisement