Page 22

lyette másikat vagy nem. Azt mesélték, hogy nem volt semmi más, amivel feldíszíthették volna, végül lángosokat aggattak rá. Nemsokára nagyon-nagyon megbánták, hogy a karácsonyfa miatt megbántották az édesapjukat. 1945. január 2-án, vasárnap édesanyám legkisebb testvérét és Ildikó nővéremet levitték az óvóhelyre, mert nagyon nyugtalanító szirénázások hallatszottak a városból. Édesanyám legkisebbik húga vigyázott rájuk. A többiek fenn ebédeltek a lakásban. A ház udvarában volt egy pince, amiben nagy mennyiségű zöldséget tároltak. Azon a délelőttön, egy nagy kézi targoncán káposztát hordtak be az udvarba. Lehet, hogy a felderítő repülők bombáknak, vagy valami más lövedékeknek nézték a káposztákat. Egyszer csak egy repülőgép, nagyon alacsonyan, átrepült a ház felett. Félelmetes volt, a házban lévők megdermedtek, mindjárt egy óriási csattanás hallatszott, és pont az udvar közepébe leesett egy bomba. Halálos nagy csönd lett, nagypapám odament az ablakhoz és mondta a többieknek: – Képzeljétek, gyerekek, ide esett egy hét részből összekapcsolt bomba és nem robbant fel! Abban a pillanatban a bomba felrobbant. Betörte az ablakokat, az ajtókat, nagyapám úgy megsérült, hogy két nap múlva a Csarnok-téren elvérzett. A nagymamám is sok sebet kapott, elvesztette az egyik szemét, a teste tele lett szilánkkal. A Bözsike nagynéném is, aki szép, fiatal lány volt és szeretett volna még férjhez menni, elvesztette egyik szemét. Az egész teste tele lett szilánkokkal, én is láttam, hogy még a halála előtt is jött ki a testéből szilánk. Nem is ment soha férjhez, segítette a nagymamámat és a kisöccsét, aki olyan jó tanuló volt. Édesanyám szeme, hála Istennek, nem sérült meg, csak az arca, a fényképein láthatod az ő arcán is a hegeket. Ezután a tragédia után még hat év telt el, és csak akkor jött haza édesapám. Sokszor azt gondolták, hogy már nem is él. Volt olyan ember, aki azt állította, hogy a Berci meghalt. Hol tudott levelet küldeni, hol nem. 1951-ben végre hazajött édesapám, én 1952-ben megszülettem, és valahogy kaptunk egy egyszobás társbérleti lakást a Ráday utca 4-ben, a negyedik emeleten. Az a társbérleti lakás olyan volt, hogy az előszobából két szoba nyílt, mind a kettő a Ráday utcára és a Kálvin téri templomra nézett. A két szoba között volt egy ajtó, egy szekrény volt odatolva, de minden áthallatszott. Az egyik szobában mi laktunk, a másikban egy idős zsidó festőnő, Pataky Saroltának hívták. Apámat egy ideig nem engedték tanítani, mert ugye hadifogságból érkezett haza és gyanús volt. Pedig szegény, politikailag teljesen passzív volt. Elhelyezkedett egy időre a GANZ-Kapcsolóban, csak később engedték, hogy használja az oklevelét és tanítson. Édesanyám is elment dolgozni, engem – akkoriban nem volt más lehetőség – pár hetesen betettek a bölcsődébe. Érdekes, de emlékszem, hogy a bölcsődében állandóan néztem az ablak felé, mert néha az ablakban megjelent édesanyám. Később mondta is, hogy igen, néha-néha benézett az ablakon, mert mindig nagyon aggódott értem. Volt egy kisfiú, aki állandóan összecsipkedett, sokszor voltam beteg is, örökösen légúti problémáim voltak, hétszer szúrták fel a fülemet. Végül anyám ki is vett a bölcsődéből, hogy velem lehessen, és otthon kezdett dolgozni, harisnyákat kötött egy súlyos gépen. Először kézzel hajtotta, azután motort szereltek rá, de úgy is nagyon nehéz és főleg monoton munka volt. Mindig ki volt szabva, hogy mennyi harisnyát kell megkötnie egy nap, és annak meg kellett lennie. Nem emlékszem, hogy valaha is korán befejezte volna a munkát, mindig késő estig dolgozott. Szegény édesanyámnak ez az otthoni munka lett a veszte. Soha többé nem ment el máshová dolgozni, csak otthon és otthon, mint egy rabszolga. A szomszédunk, az öreg Sári néni nem lehetett valami híres festő. Inkább csak megrendelésekre dolgozott. Egy témát lefestett még

22

„Szüleim.”

tízszer is és a képeket jó pénzért eladta. Néha térképeket is festett. A szüleimmel valamiért összevesztek, de én jóban voltam vele. Szerettem nála lenni, szerettem a festékek szagát. Vonzottak a palettáján a színek. Egyszer, amikor Sári néni kiment a konyhába teát készíteni, belenyúltam az egyik festékbe és az ujjammal kipróbáltam, hogy hogyan kenődik. Emlékszem a képeire a falon, a vázájára, a virágaira. Jóval később, amikor már régen nem laktunk ott, meglátogattam. Megkért, hogy üljek neki modellt. Három-négyszer kellett elmennem hozzá, mindig adott tíz forintot, és megfestette a portrémat. Tizenhárom éves lehettem akkor. De jó lenne valahol megtalálni azt a képet! Gyerekkoromban mindig halálosan unatkoztam otthon. A testvérem kilenc évvel idősebb volt nálam, apám egész nap nem volt otthon, a mamám állandóan dolgozott, rám nem volt ideje senkinek. Ma is emlékszem azokra a nagy unatkozásokra. Mindent megfigyeltem, lementem az utcára, bementem a református templomba, ott nézelődtem, hallgatóztam, fantáziáltam. A megfigyeléseimmel, a gondolataimmal kötöttem le magamat. Nagyon kevés játékom volt. Ha apám dolgai között kutattam, akkor kikaptam. Sokat voltam nagyon-nagyon egyedül. Kimentem a folyosóra, felmentem a felettünk lévő emeletre, ott állt egy poros, öreg szekrény kitörött üveggel a folyosón, oda bemásztam. Ott fenn is lakott egy festő, Borovszky Zoltánnak hívták, ő nevesebb művész volt. A poros padlás is nagyon érdekes volt számomra. Így telt az életem nyolc éves koromig: padlás, törött szekrény, utcán járkálás. Néha tejet vittem haza, először fazékban, azután, amikor már jobban ment a sorunk, akkor vettünk egy tejeskannát is. A gondolataimmal és a megfigyeléseimmel voltam legjobban elfoglalva. Egyszer vitt el a testvérem a játszótérre, a Múzeum-kertbe. Annyira nem voltam gyerekekhez szokva, hogy féltem tőlük, nem tudtam velük játszani: volt ott egy kislány, vadnak, félelmetesnek láttam. A billenő hintán is túl nagyot zöttyentem. Azért nagyon vágytam a gyerekek után. Szemben lakott egy kisfiú, mindig lestem, hogy mikor jön haza, persze nem játszhattam vele. Négyéves lehettem, amikor a szüleim vásároltak egy kis telket Horányban. Mindenféle bontott anyagból, saját kezűleg építettek rá egy szép kis, két helyiségből álló házat. Attól kezdve sokszor még télen is kimentünk vasárnaponként, ott töltöttük a szép hosszú nyarakat, az iskolai szüneteket. Ott történt meg a természettel való nagy találkozásom. Különösen megmaradt bennem, hogy milyen a márciusi kék ég. Nem tudtam betelni a felhőkkel, a csillagos ég

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/2  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az I. Táncháztalálkozó emlékei; B. Koltai Gabriella: Jubileum: korlátok és kapaszkodók; Halász Csilla: Muzsik...

folkMAGazin 2011/2  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az I. Táncháztalálkozó emlékei; B. Koltai Gabriella: Jubileum: korlátok és kapaszkodók; Halász Csilla: Muzsik...

Advertisement