Page 24

FOTÓGALÉRIA

Brazília – Az ember és a víz 2008-ban lehetőségem adódott Brazília különböző területein élő népcsoportok életének hétköznapjait, hagyományait, ünnepeit megismerni. Kutatásom koncepciója az volt, hogy a természet, az esőerdő, a víz miként kapcsolódik az ember szokásaihoz. A Földön egyegész-kéttized milliárd ember élete függ közvetlenül a folyóktól, tavaktól, tengerektől. Ezt a függőséget elsősorban a víz minősége határozza meg, amely évtizedről évtizedre egyre rosszabb. Bár a tengerpartok, tavak és folyók mentén élő népek és kultúrájuk különböző, az egy-egy területen élő emberek mindennapjait a víz határozza meg. Brazília nagyobb városaiban – Salvador de Bahiaban, Rio de Janeiróban és Belémben – együtt maradt az ősi kultúrák sokszínűsége, a gyarmatosítók pompája a XVI. századtól egészen a bevándorlók hagyományain keresztül napjainkig. Rio de Janeiro lenyűgöző öblét 1500 körül a portugálok fedezték fel. A város elnevezése egy tévedésnek volt köszönhető: a Guanabara-öböl felfedezői ugyanis azt hitték, hogy egy folyó torkolatát találták meg, s mivel mindez januárban történt, Január-folyónak keresztelték: Rio de Janeiro. Amikor 1808-ban Napóleon elfoglalta Portugáliát, a lisszaboni kormány Brazíliába menekült, és Rio de Janeiro lett „mindkét Portugália” fővárosa. A függetlenség kivívása (1822) után Rio a brazil császárság fővárosa lett. Az utóbbi negyven évben nagyot fejlődött, lakóinak száma tizenkét millió. A peremről a nyomorúságos szegénytelepek egészen benyomultak a városba, elérve a gazdag luxusnegyedet, a Copacabanát. Brazília százhatvan millió lakosából mintegy húsz millióan élnek az Amazonas medencéjében, sokan közülük nagyvárosokban, míg mások elszigetelt telepeken. Mindannyiuk életét veszélyezteti az esőerdők kiirtása, de a bennszülöttek élettere a földjeiket naponta fenyegető erdőtüzek miatt még bizonytalanabbá válik. Az Amazonas a világ legjelentősebb vízrendszere, évről évre „vért veszít” anélkül, hogy bármilyen terv megállíthatná ezt az emberi életet is veszélyeztető környezeti pusztítást. A Földön található édesvizek egyötöde halmozódott föl ebben a medencében, amely Dél-Amerika szívét öntözi. Értéke nem csak helyi, hanem globális jelentőségű. A Föld zöld tüdejének pusztítása mindanynyiunkat érintő probléma. Negyven évvel ezelőtt az Amazonas medencéje öt millió négyzetkilométert foglalt magába, azóta az esőerdők kiirtása tíz évenként negyed millióval csökkenti az erdők kiterjedését, amely mára már egymillió négyzetkilométer eltűnését jelenti. Az őslakos indián családok, törzsek természettel való kapcsolata teljesen átalakul. A nagyvárosokból (Belém, Manaus) az Amazonas vidékére behatolva a globalizált életforma különböző termékei, kényelmi szolgáltatásai – például éttermek, cölöpökre épült panziók tömege – csalogatják a turisták ezreit egy-egy romantikus vacsorára az esőerdőbe, vagy szállítják naponta az utasokat tucatnyi banánalakú hajóval Manaus és Belém között le és fel az Amazonason. A hajók gyomrában dízelmotor kotyog, körülöttük üzemanyagtartályok és cukorzsákok. A feketekávé színű folyóban az esőerdőben élő családok gyermekeikkel együtt fürdenek, ahová hektoliterszám ömlik az olaj, a hulladék, a szennyvíz. Az sem volna szükségszerű, hogy a nyersanyagok – például szója, fa, cukornád, kávé – szállításánál csupán azért, hogy a szállítójárművek minél kevesebb akadályba ütközzenek,

24

erdőket gyaluljanak le, folyóvölgyeket, mocsarakat temessenek be. Az erdők jelentősen szabályozzák a vizeket, mivel a gyökerek a természet szivacsaként felszívják és leadják a nedvességet. Ezzel segítik a folyók hozamát, a föld alatti vizek utánpótlását, a talajeróziós folyamatok visszaszorítását és a nedvesség atmoszféra felé történő kiáramlását. Ha kiirtják az esőerdőket, a lerakódások a folyók medrében csökkentik a vízhozamot, s az áradások még gyakrabban következnek be, a felszín alatti vizek lassan eltűnnek és tovább változik az éghajlat, a Föld ökológiai rendszere. Belém a szentföldi Betlehemről kapta a nevét. A város egy félszigeten fekszik, s mint egy hajóorr, úgy nyúlik be az Amazonas deltatorkolatába. A Forte do Castelo erőd mögött bódék sora zsúfolódik, gerendákból és lécekből tákolt merész épületek között fapallókon közlekednek a Guamá folyó víze fölött az emberek. Belém városának alapítása Francisco Caldeira Castelo Branco kapitány nevéhez fűződik, aki 1615 decemberében indult el három hajójával és százötven emberével a mai Maranhão állam területéről, hogy megkezdje Amazónia gyarmatosítását. 1616 januárjában a Guajará-öböl partján erődöt építtetett, melyet a karácsonyi utazás emlékére „Forte do Presépio”-nak, Jászol-erődnek nevezett el. Mivel mind a spanyolok, mind a portugálok szerfelett kedvelik a kacifántos névadást, az újonnan alapított várost „Vila Nossa Senhora de Belém do Grão Pará” névre keresztelték (a Betlehemi Miasszonyunk Nagy Parái Városa). E hosszú neveket azonban az idő rövidre koptatja, így lett a város neve előbb Belém do Pará, végül egyszerűen csak Belém, azaz Betlehem. Noha a várost „Amazónia kapuja” néven szokás emlegetni, Belém valójában nem az Amazonas-delta északi, fő hajózási útvonala mentén fekszik, hanem a Tocantins folyó tengeröböllé szélesedő torkolatának egy oldalágában, a Guamá folyó partján. A fenti megnevezés tehát kissé csalóka, hiszen a Tocantins – az Araguaia nevű ikerfolyójával együtt – különálló vízrendszert alkot, mindössze a torkolatvidéken „találkozik” az Amazonaszszal. Mindenesetre a város, forgalmas repterének és a ma is jelentős hajóforgalmának köszönhetően, továbbra is az Amazóniába utazni vágyók kiindulási pontjának számít. Ma a kaucsukbárók egykori fényűző palotái mellett más építmények is uralják a városképet: a főként Rio de Janeiróból és São Paulóból ismert „favela” egy sajátos fajtája alakult ki Manausban, a cölöpökre épített kunyhók kusza szövedéke, a vízen lebegő „cidade fluvial” nyomornegyedei. Északkelet-Brazília, azaz Nordeste éghajlata a hatvan-hetven kilométer széles tengerparti sáv kivételével száraz és forró. A terület klímája alapjában határozza meg a helyi lakosság vízhez való viszonyát. A rendszeresen bekövetkező aszályok első jele az októberi „caju-eső”, amelynek permetszerűen hulló cseppjei nem is jutnak el a földre, a forró levegőn elpárolognak. A XIX. század végi igen súlyos aszály éppen egybeesett az amazóniai „seringa” (kaucsukfa) felfedezésével. Egyes becslések szerint a kaucsukkorszak felvirágzásakor közel kétszázezer nincstelen „nordestino” (északkeleti paraszt) vándorolt Amazóniába és csapott fel kaucsukgyűjtőnek. S hogy Brazília számára mit hoz a jövő, nagyban függ attól, hogy miként viszonyul természetes vizeihez, esőerdeihez és élővilágához. Molnár Zoltán

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/1  

A TARTALOMBÓL: Diószegi László: Remények és aggodalmak; Paluch Norbert: Táncoló cirkusz, 2010; Barvich Iván: Tizenöt éves a Söndörgő; Ádám V...

folkMAGazin 2011/1  

A TARTALOMBÓL: Diószegi László: Remények és aggodalmak; Paluch Norbert: Táncoló cirkusz, 2010; Barvich Iván: Tizenöt éves a Söndörgő; Ádám V...

Advertisement