Page 20

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Etelka, a nép leánya – II. E

zerkilencszázötvenhét pünkösdjén jöttem Kismányokra, ennek már ötvennegyedik esztendeje. Az egyházközség akkor gazdátlan volt. A nagymányoki plébános öregsége miatt nem tudta vállalni a lelkészi teendők ellátását, pedig az ő filiája (közössége) volt. A majosi plébános elvállalta, és kérte a legfelsőbb elöljárónkat, hogy küldjenek valakit segítségül. Mucsfán akkor hárman voltunk, végül engem helyeztek ide. A kis szükségkápolna egy szép nagy, de nagyon elhanyagolt német parasztházban volt. A két utcai szobát alakították ki a székelyek kápolnának ’45-ben, amikor idetelepítették őket. Akkor még hatszáz lelkes volt a falu, persze talán csak a fele volt székely és katolikus, a többiek, a németek, vagyis svábok evangélikusok voltak. Nem tudom, élünk-e itt most öszszesen négyszázan! Szó szerint elsorvasztották a falut. Hogy miért, azt ma se tudom. Évtizedekig nem adtak ki építési engedélyt, közel harminc fiatal párról tudok, akik emiatt költöztek el innen és építkeztek máshol. Most már megszűnt a korlátozás, épült néhány új ház a falu bejáratánál. De térjünk vissza az ideérkezésemre! A pünkösdi szentmisén az volt az első élményem, hogy egyedül énekeltem, mert az emberek nem tudták a liturgikus ünnepnek megfelelő énekeket. Az volt az első dolgom, hogy vasárnap délutánonként összegyűjtöttem az aszszonyokat és megtanítottam nekik. Akkor én még nem voltam kántor, még a kottát se ismertem nagyon, csak amit az iskolában tanultam, de énekeltünk, és szépen énekeltünk. Délutánonként litániát tartottunk, jöttek az asszonyok, utána jöttek a ministránsok, velük a latin ministrációt gyakoroltuk. Szeptember nyolcadikára, Kisasszony napjára, vagyis a Szűz Mária születésnapjára szerveztem egy gyalogos zarándoklatot Magyaregregyre. Harminc kilométerre van ide. Harmincan mentünk el, egy bácsi lovas kocsival hozta a csomagjainkat, egy-két idősebb néni is felült a szekérre, de a többiek szépen végigmentek gyalog. Nagyon-nagyon szép volt az az út. Ezután minden esztendőben elmentünk kisebb-nagyobb létszámmal erre a zarándokhelyre. Később már busszal vagy vonattal is utaztunk, csak egy kis szakaszt tettünk meg gyalog. A plébániának nem volt kerítése, teljesen tönkrement, az jött be ide, aki csak akart. Azon gondolkoztunk a hívekkel, hogy hogyan kerítsük be az udvart. Drótkerítést szerettünk volna készíttetni, de honnan szerezzünk pénzt? Karácsonyra betanítottam a gyerekeknek a betlehemes játékot, és a karácsonyi szünetben végigmentünk a falun. Minden házba bementünk, ahol szívesen láttak bennünket. Azt mondhatom, hogy szinte mindenhol szeretettel fogadtak. Egy kis pénzt, cukorkát kaptak a gyerekek a háziaktól, azon kívül még karácsonyi ajándékot is. A betlehemezésből befolyt pénzt a kerítésre fordítottuk. Ötszáz forintból bekerítettük az egész területet. Ettől kezdve, ahogy gyűlt egy kis pénzünk, mindig valamit megcsináltunk. Az emberek akkoriban nagyon szépen gyakorolták a vallásukat, és segítettek, amiben tudtak. Lehetséges, hogy ez csak a hagyományukból fakadt, nem annyira a meggyőződésükből, de a hagyományra lehet építeni! Két évig egyedül voltam a plébánián, kértem az elöljárónkat, hogy küldjenek valakit mellém, mert nem jó egyedül lenni. Akkor jött Sperber Anna testvér. [Előző számunk 19. oldalán Sperber Anna nevét helytelenül írtuk a fénykép alá, amiért elnézést kérünk. – A szerk.] Ő nyolc évig otthon volt, mert a második világháború alatt szemfenék-bevérzést kapott és nagyon gyengén látott, de nagyon

20

szeretett volna közösségben élni. Ötven évet töltött el a bukovinai székelyek között. Jól kiegészítettük és megértettük egymást, mindig mindent megbeszéltünk, rengeteget dolgoztunk. Tavaly halt meg, azóta ismét egymagam vagyok. Fizetést eleinte egyáltalán nem kaptunk. Szegény volt az egyház is, szegény volt a nép is. Napszámba jártunk a gazdákhoz, abból éltünk. Mentünk kukoricát kapálni kukoricáért, krumplit ásni krumpliért. Akkor már tudtunk baromfit tartani és valahogy megvoltunk. Jóval később háromszáz forintot kaptam egy hónapra, abból éltünk. Egy ideig takarítottam Bonyhádon az OTP-ben, azután a kenyérgyárban dolgoztam, gyerekekre is vigyáztunk. Egyre inkább szükségét éreztük egy kántornak. Mégiscsak szebb lenne az a szentmise, ha az énekeket harmónium kísérné. Biztatott a plébános úr is, hogy végezzem el a kántorképzőt. Elvégeztem a pécsi kántorképzőt, megszereztem az oklevelet, hála Istennek! Amit tanultam, azt mindjárt megtanítottam a kislányoknak is. Volt, amikor tizenkét gyerek felváltva gyakorolt a harmóniumon. Ezek közül csak kettőből lett kántor, Orbán Piroska meg egy Schmidt Mariann nevű kislány. Én tizenhárom évig kántorizáltam félállásban Nagymányokon. Közben elvégeztem a hároméves teológiai tanfolyamot is, és amikor már szabad volt az iskolákban is hittant oktatni, akkor elvállaltam az alsó tagozatot, 1985-ben mentem nyugdíjba. (Csak érdekességként mondom el, hogy én a teológiát azért végeztem el, hogy Schmidt Mariannának segíthessek. Egyszerre iratkoztunk be és egyszerre végeztünk. Ő most Nagymányokon kántor és hitoktató is. Aranyos kisgyermekei vannak. Orbán Piroska lett a kismányoki kántor. Érettségi után elvégezte a Pécsi Hittudományi Főiskola ötéves hitoktatói szakát, és egy ideig a bonyhádi gimnáziumban oktatott. A kisgyermekei születése után nem vették viszsza az állásába, és akkor átképezte magát pénzügyi szakemberré. Itt dolgozik a faluban az önkormányzatnál, mint pénzügyi főelőadó, most fejezte be a tanulmányait valamelyik budapesti egyetemen.) Az ötvenes években nem engedélyezték a hittantanítást, tehát rendszeres oktatásról szó sem lehetett! Persze, aki idejött hozzánk, azt mi soha nem küldtük el. Akkor még, hála Istennek, nem volt televízió, rádiója is csak keveseknek volt, így szombaton, vasárnap a falu összes gyereke idejött hozzánk. Nagyokat játszottak az udvaron, volt ebben a szobában egy hatalmas asztal, kihúztuk, és azon társasjátékozhattak. Nagyon sok diafilmünk volt, kaptunk is, vettünk is. Szép mesefilmeket vetítettünk a gyerekeknek, de a felnőttek is örömmel megnézték. Természetesen a szentségekről, a szentmiséről, az újszövetségi szentírásról, Szűz Mária életéről és Jézusról is voltak filmjeink. Minden karácsonykor tanítottunk pásztorjátékot is a gyerekeknek. Ahogy elkezdődött a téli szünet, megkezdtük a próbákat, minden nap, ha kellett délelőtt és délután is gyakoroltunk. Azért csak a vakációban kezdtük a betlehemes betanulását, hogy se a tanítóknak, se a papnak ne tudják elmondani a gyerekek, hogy mire készülünk. Merthogy a pásztorjátéknak nem örültek a hivatalosságok. Egy alkalommal a plébános urat is elővették miatta. Gondoltam, ha nem tud róla, nem hozom kellemetlen helyzetbe. Délutánonként hozzánk járt néhány gyerek tanulni is. Többek között itt tanult Illés Albert is, egy hatgyerekes családnak a legnagyobb gyermeke. Az édesapja ugyan egy jól kereső bányász volt, de hat gyerek télen egy szobában összezsúfolva: hogy tanulhatott volna nyugodtan? Idejárt Piroska édesapja is tanulni, pedig neki otthon is

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/1  

A TARTALOMBÓL: Diószegi László: Remények és aggodalmak; Paluch Norbert: Táncoló cirkusz, 2010; Barvich Iván: Tizenöt éves a Söndörgő; Ádám V...

folkMAGazin 2011/1  

A TARTALOMBÓL: Diószegi László: Remények és aggodalmak; Paluch Norbert: Táncoló cirkusz, 2010; Barvich Iván: Tizenöt éves a Söndörgő; Ádám V...

Advertisement