Page 10

A tizenöt éves Söndörgő Koncert a Művészetek Palotájában

A

zzal dicsekedhetek, hogy a Söndörgő együttestől meghívást kaptam a tizenöt éves fennállásukat ünneplő koncertre a Művészetek Palotájába, 2010. november 30-ra. Emlékszem, hogy Szentendre környékén az 1980-90-es években több, részben fiatalokból álló hagyományőrző együttes is játszott délszláv zenét, például a Korak, a Wertetics Orkestar, a Pomázi Tamburazenekar. (Egyikükben 1984-85-ben magam is zenéltem.) Nyilván megvan az oka, hogy miért az 1995-ben alakult Söndörgő az, mely alapító tagjait nagyrészt megtartva még mindig fennáll. Korábban is többször eljutottak már a Művészetek Palotájának színpadáig, de most nem más együttes vendégeként, hanem önállóan, saját jogon voltak ott. Ennek az egyik oka kitartásuk, a másik az eddig kiadott négy színvonalas hanglemezük lehet, de ez nem minden. Szerencsések ezek a fiúk, hogy olyan szülőktől származnak, akiknek volt átadnivalójuk, ugyanakkor tanítóik is szerencsések, hogy elfogadták tőlük az oktatást. Az átadás minden bizonnyal ahhoz hasonlóan zajlott le, ahogyan a folklórban a hagyomány átadása történik. Az apákról, tanárokról szólva el kell mondani, hogy ők indították el Magyarországon a délszláv zenéhez való romantikus kötődésünk korszakát, amikor a Vujicsics együttessel 1977-ben megnyerték a „Ki Mit Tud?” országos döntőjét. Akkora volt a sikerük, hogy tamburamuzsikájuk egy ideig még a popzene hallgatóságát is megérintette. Eközben az együttes tagjai felkutattak és fenntartottak Szentendre környéki népzenei hagyományokat is. Szervesen kapcsolódtak az öt évvel korábban indult táncházmozgalomhoz is, egyúttal színpadi zenéjük önálló irányzattá vált, melyet a Söndörgő is művel. A Söndörgő elismertségét mutatja, hogy a brit fRoots [eredetileg Folk Roots – a szerk.] magazin 2009. novemberi számában Garth Cartwright tollából méltató cikket közölt harmadik lemezükről, melynek címe: „Söndörgő & Ferus Mustafov – In concert”. A szerzőt nagyon megfogta a Söndörgő zenéje, amelyről azt is írja, hogy a magyar-szerb határvidékről származik. Tudhatjuk, a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Buda és Pest a szerb kultúrának is egyik központja volt

(Budai Szerb Püspökség 1792, szerb nyelvújítás, Vuk Karadžić, szerb könyvnyomtatás, Tekelijanum), úgyhogy egy szentendrei zenekar esetében a kulturális határvidék nem csak a mai szerbiai Vajdaságban, hanem a magyar fővároson belül és környékén is húzódik, meghatározhatatlan nyomvonalon. A legutóbbi lemezük címe: Lost Music of the Balkans [A Balkán elveszett muzsikája]. Tisztázzuk, a CD anyaga nem „kiásott romokat” mutat be, bár a címéből ezt is hihetnénk. Nem valamely feledésbe merült zenei stílusnak néhány rossz minőségű hangfelvételen és pár fennmaradt leíráson alapuló, tehát kevés hiteles adatra támaszkodó romantikus újraálmodásáról szól, hanem létező népzenei gyakorlatból merít. A cím persze így is megfelel az egzotikumot kedvelő és a zenei piac bőséges kínálatával ellátott nyugati közönség fantáziájának. Az ottani zenefogyasztó nemzedékek időről időre felfedezik Közép-Európa egyes népzenéit, különösen, amikor egy-egy népszerű film kísérőzenéje révén ebből valami eljut hozzájuk. Az együttestől tudom, hogy a címadáskor más szempont vezette őket. Vujicsics Tihamér szerint Magyarország délről nézve periférikus balkáni terület, ahol a magyar mellett élnek olyan délszláv tamburás hagyományok, melyek a Balkánon már nem állnak a figyelem középpontjában, ezért valamelyest elveszettnek számítanak. Belgrád és Zágráb felől nézve Mohács olyan, mint Budapestről szemlélve egy moldvai csángó település, mely őrzi sajátos kultúráját, amelyből aztán a többség is meríthet. Ezt jelenti a lemez címében az elveszettség fogalma. Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora írja a CD-ről: „A »Söndörgő« új felvétele meglepetést jelent azoknak, akik jól ismerik e fiatal – bár immár tizenöt éves! – együttes repertoárját. Akik az izgalmas, aszimmetrikus metrikát, rafinált ritmikát társítják joggal ehhez a zenei világhoz, azaz a szerb népzene legérdekesebb rétegét. Ezt a felvételt azonban nem a ritmus uralja – noha táncra serkent jó néhány szám – hanem a dallam és a hangszín. A dallam, amely fűszeres, egzotikus: kromatikus lépésekkel, motívumokkal telített. Kromatikus népzenei stílus... Van ilyen? Van. »Very rare in folkmusic«

– írta Bartók a Harvard Egyetem felkérésére készülő előadássorozatának vázlatai között, 1942-43 fordulóján. Ő maga az arab népzene mellett a dalmáciai népzenében találkozott ezzel a stílussal, de ez utóbbit csak felvételekről, amerikai emigrációja idején ismerte meg. A Söndörgő együttes repertoárjának új fejezetét hallgatva meggyőződhetünk arról, hogy nem is annyira ritka a népzenében a kromatikus dallamrajz. E felvétel tanúsága szerint a szerb, cigány, sokác, macedón zenében is jelen van, magukban a dallamokban és díszítéseikben egyaránt. A zenei felfedezés izgalma mellett ez adja a válogatás keserédes alaphangulatát is. Összeszorul a szív és kitárul. Hol a borgőzős kocsmában, hol a csillagos, szabad ég alatt érezzük magunkat, különösen a sajátos, cigányos, füstös, rekedt, vagy éppen trombitahangként szárnyaló vokális darabokban. Mindehhez jó kontrasztot, át- és levezetést jelentenek a tamburás közzenék: szinte valószínűtlenül lebegő táncok és vonulások – távolról emlékeztetve Fellini ifjúkori megrázó filmjeinek körtáncban feloldódó, enigmatikus befejezéseire. Ezt a felvételt érdemes egyben meghallgatni – nem számonként. Ennek története, üzenete, felépítése van. Becses dokumentuma egy fizikai értelemben is meglepően közeli népzenei világ boldog szigetének.” A koncert és a lemez anyagát áttekintve láthatjuk, hogy a szerb zenei világ nagyon sok hatást fogad magába. Általános jelenség például, hogy sok macedón* és macedóniai cigány dallamot a szomszédos népek is átvesznek, így egyfajta népi popzeneként terjednek mindenütt, miközben beivódnak a helyi hagyományokba. A közvetítők főleg a cigányzenészek, akik a stílusokat is hozzák-viszik, és ebből mindenki tanul. A dallamok között vannak műzenei eredetűek is, népies előadásmódjuk folytán azonban, mintegy visszaarchaizálódva, belesülylyednek az élő folklórba. A dallamok átvétele, az egymástól tanulás szerb-horvát viszonylatban is létezik, amelynek során az egyes zenekarok sajátos felfogásában kialakul az adott dallamnak egy olyan változata, amelyet végül a másik oldal is befogad. Mohácson és környékén inkább horvát népcsoportok élnek, de ez is olyan hely, ahol a hagyományőrzés mellett a változtatás szokását is megtartották. A szerb dallamo-

* Az angol nyelven „Republic of Macedonia”, a helyi nyelven pedig „Република Македонија” nevű országban, ami nemrég még jugoszláv tagköztársaság volt, a nép és az állam saját magát (fonetikusan k-betűvel) „makedon”-nak nevezi, amit cirill betűkkel „makeдoн”-nak is írnak. A cikkben ebből az országból származó zenéről van szó. [A szerző szándéka ellenére a c-betűs írásmódot használjuk, mivel a magyar helyesírás szerint „macedón” névvel illetjük a Macedón Köztársaságban élő délszláv népcsoportot. Ezzel különböztetjük meg a görögországi Makedónia görög népességétől, amelyre a „makedón” kifejezést alkalmazzuk, anélkül, hogy igazságot tennénk két szomszédos ország évtizedek óta tartó vitájában. – A szerk.]

10

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/1  

A TARTALOMBÓL: Diószegi László: Remények és aggodalmak; Paluch Norbert: Táncoló cirkusz, 2010; Barvich Iván: Tizenöt éves a Söndörgő; Ádám V...

folkMAGazin 2011/1  

A TARTALOMBÓL: Diószegi László: Remények és aggodalmak; Paluch Norbert: Táncoló cirkusz, 2010; Barvich Iván: Tizenöt éves a Söndörgő; Ádám V...

Advertisement