Page 43

zett, kör alakú járat volt ásva. A torok felett helyezkedett el a „gépely”, amely egy felvonószerkezet volt és lovak működtették. Ennek a nyoma még ma is látható Széken. A gépelyt zsindelyes tető védte. Két hengeres járatra volt szükség; az egyiken a bányászok közlekedtek, ez volt a „lajtorjás torok”, a másikon pedig a sót, a földet, az aknában felgyűlt vizet húzták fel. Ezt a járatot „köteles toroknak” nevezték. „A kürtő vagy fordított tölcsér alakú torkok felső része a földet, alsó része a sót fúrta keresztül; a föld és a sóréteg érintkezési vonalát sóajaknak nevezték, e helyen a torkot gárgyafával vették körül és erre körbe bivaly- vagy tehénbőröket aggattak, hogy a földből szivárgó víz ne áztassa a sófalat, ami a gárgyázat lezuhanását és a torok bedőlését okozhatta volna. Ahhoz, hogy megakadályozzák a víz sóréteghez való jutását, a földbe, a torkok körül, függőleges és vízszintes vízelvezető csatornákat (istoly, istoj, stolla) építettek.” (Wolf Rudolf: Az erdélyi sóügyek az Apafi-korszak végén. In: Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk.: Kovács A.-Sipos G.-Tonk S., Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1996. 473. o.) A bányában a kősót kocka alakú darabokban vágták ki. A bánya aljának egyik szélén küszöbszerű mélyedést alakítottak ki, amelyet padnak, a nagyobb változatát „tulkónak” nevezték. Ezt a padot csákányokkal, vésőkkel és ékekkel „halitnak” nevezett kocka alakú darabokra vágták. A kifejtett sót a bánya közepére rakták, s onnan a „millérnek” nevezett munkások gondoskodtak a felszínre juttatásáról. A kockákat a felvonókötél végén levő zsákba („málhába”) helyezték, úgy húzták fel a felszínre. A gépelyt a „gépelyes” működtette. A kihúzott sót a „máglás” számolta meg és vitette a sópajtába, ahová a „taligások” hordták be. A bányáknál a sót a „sóvágók” termelték ki. Két fajtájuk volt ismeretes, az úgynevezett „posztós sóvágók”, akik egy évre szerződtek, pontosan megszabott bérük mellett időnként meghatározott mennyiségű posztót kaptak. A „vendég sóvágók” csak akkor mentek le a mélybe és addig maradtak, amikor és ameddig akartak. Ők minden száz kifejtett sótömb után kaptak bizonyos összeget. A kamaraispánok feladata volt a sóbányakamara vezetése, igazgatása minden tekintetben. Ők fizették ki a béreket, büntető és közigazgatási hatalommal rendelkeztek. Feladataik közé tartozott az is, hogy különböző okleveleket, nyugtákat, számadásokat állítsanak ki és pecsételjenek le. A pecsétet a kamaraispán mellé kirendelt tisztviselő őrizte. Az övé volt a sópecsételő hivatala („offi-

cium sigillationis salium”), amelyért külön fizetés járt. A középkori Székről egyetlen ilyen pecsételő nevét ismerjük, Berekszói Péterét. A kamaraispánok munkáját segítette a számtartó is. Dolgozott még a bányánál kovács, aki a bányászok csákányait javította és egyéb szükséges munkákat végzett el. Mivel a sókitermelés mellett más gazdasági tevékenységeket is folytattak, az alkalmazottak között voltak kulcsárok, kertészek, majorosok, szolgálók, halászok. A sóbányászat a királyi jogok („regálék”) közé tartozott. Széken két sóbánya volt, az úgynevezett Nagy-Akna és a Kis-Akna. A megmaradt iratokból nehezen lehet meghatározni, hogy melyik hol helyezkedett el, de szerintem a falutól délre volt a kisebbik, ezt „Kék-bánya”-ként is nevezték, míg a nagyobbik a falutól keletre, a „Berekfű-tetőn” lehetett. Különböző inventáriumok (leltárok), illetve felszámolások is készültek az aknákról. Ilyen volt az 1660. július 18-án keltezett, melyben feljegyezték a bányák állapotát, a munkások nevét, fizetését és a különböző kiadásokat. Az inventárium szerint volt itt egy kamaraház, ahhoz tartozott egy istálló, gabonásház, szekérszín, egy öreg konyha és sütőház. A Nagy-Aknánál némi javításra volt szükség, főleg a gépelynél. A többi része viszonylag jó állapotban volt. Ehhez az aknához tartozott négy pajta, ahol a kibányászott sót tárolták és egy kovácsműhely. A pajták rossz állapotban voltak. Dolgozott itt két „dékány”, négy posztós sóvágó, három gépelyes, négy millyér, egy faragó, egy kovács és egy taligás. A Kis-Akna jó állapotban volt, csupán „a lajtorják rosszak [...], kötözés kell nekik”. Ennek az aknának a sója földes volt. Az aknához három pajta tartozott. Dolgozott itt egy aknabíró, tizennyolc posztós sóvágó, négy millyér, két gépelyes, egy taligás és egy halász. A kamarának voltak halastavai (Szeles-tó, Kodori-tó, Csukás-tó), szénarétjei, szántóföldjei. Ezeket a lakosok művelték. A bányákat az uralkodó többször is zálogba adta különböző nemeseknek (Kendy Ferenc, Bornemissza Boldizsár stb.) vagy kölcsön fejében, vagy némi pénzért. A kibányászott só nagyobb részét eladták, kisebb részét pedig különböző célokra adományozták, például a bonchidai híd javítására vagy a kolozsvári református kollégium fenntartására. 1669-től a bányák jövedelme belekerült a töröknek szánt adóba. A széki bányák jelentősége a középkorban nagy volt, de idővel csökkent. Amikor 1793-95-ben megnyitották a marosújvári sóbányákat, az a széki bányászat végét jelentette, mivel már nem volt eléggé jövedelmező. Az aknák 1812-ig még működtek. Ekkor bányaszerencsétlenség történt, víz tört be és emiatt a bánya bedőlt, több embert is maga alá temetve. A mondák szerint napokig lehetett hallani a bentrekedt bányászok segélykérését. A baleset a falu Forrószegnek nevezett része végén lévő bányában történt. 1822-ben az aknát az ott használt eszközökkel együtt véglegesen betemették. A bejárathoz Mikes gróf két faragott kőtáblát állítatott latin és magyar felirattal. A magyar szöveg az előoldalon: „Sóakna mely az emberi emlé- / kezetet sokkal felül halada / időben fundáltatat a két hét / ölös torka 1822-ik esztendőben / oktobernek 24-kin bedöngölttetett. / Mélsége volt 48 szélessége 39 öl.” A hátsó oldalon: „Méltoságos LB. Mikse Józseff / ur eő excellentiája fő kincstár- / noksága alatt. Désaknai / kamara Ispány Berényi Emma- / nuel idejében Szeltzam / Josef KA Ács Pallér.” Miután a bányákat bezárták, a kincstár sóőröket állíttatott Székre. Összesen tizenöt sóőr dolgozott, akik havi öt forintot kaptak. Két sóőrház működött azzal a feladattal, hogy vigyázzanak a sótelepekre és a sós kutakra, senki ne csempészhessen ki sót. A kutakból minden szerdán hat-nyolc liter sós vizet vihettek haza családonként a település lakói. Tasnádi Zsuzsanna

43

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2010/6  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Barozda mindörökké; Megjelent a teljes Új Pátria sorozat; Németh G. István: Rost Andrea népdalokat énekel; Mi...

folkMAGazin 2010/6  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Barozda mindörökké; Megjelent a teljes Új Pátria sorozat; Németh G. István: Rost Andrea népdalokat énekel; Mi...

Advertisement