Page 15

EGYSZER VOLT, HOGY IS VOLT?

K ÓKA R OZÁLIA

GYERMEKROVATA

A Mikulás Albert, az unokabátyám egy dalocskát cincogott a hegedűjén. Érdes kamaszhangján mókázva dörmögte: „Bumm, bumm, bumm, bumm, bumm, ki zörög a nagykapun? Jaj, jaj, a Mikulás, bújjunk el pajtás!” – Szép? – kérdezte, s én lelkesen bólogattam. Hamarosan együtt bummbumoztunk. A ruhásláda tetején ültem, lábammal vertem a taktust a láda oldalán. – Most pedig imádkozzunk! – mondta a bátyám váratlanul. – Mé-ér? Nem! Inkább énekeljünk! – alkudoztam. – Ma jön a Mikulás – közölte titokzatos arccal Albert. – Aki nem tud imádkozni, annak nem hoz semmit. Virgáccsal jól elagyabugyálja. – Én tudok imádkozni! Miatyákkivagyamennyekben…, üdvözlégy Mária tavasszal vagy teljes – hadartam szelesen. – Hékás! Nem tavasszal, hanem malaszttal, és ne hadarj! Tedd össze szépen a kezecskédet! Így! Gizi ángyom lépett a szobába: – Fiam, vidd már haza Rozikát! Már teljesen besötétedett. A bátyám felöltöztetett, kézen fogott s hazáig a Mikulásról mesélt. Kíváncsian fürkésztem a sötétkék eget, hátha meglátom valahol. A házunk elé értünk, Albert kinyitotta előttem a kiskaput és sietősen elköszönt. Éppen csak beléptem a szobába, kint megdöndült a kerítés. A Mikulás! – dobbant meg a szívem. Sajó kutyánk dühös csaholással iramodott végig az udvaron. Édesanyám kiment, hogy megnézze ki zörget. Nagyszakállú, bundás, kucsmás alakkal tért viszsza. – Én vagyok a Mikulás! Vannak-e itt jó gyerekek? – rezgette hangját az idegen. Az ijedtségtől megdermedtem. A húgocskám az ágy végéhez lapulva, tágra nyílt szemmel figyelte a fura szerzetet. A Mikulás nem volt ijesztő. Kormos arcából szinte világított a jóságos, szelíd kék szeme. – Tudtok-e énekelni? – tudakolta nyájasan. – Én tudok, de a kistestvérem nem tud, mert ő még kicsi – készségeskedtem. Belekezdtem a délutáni dalocskába. Torkomon csak

szánalmas nyekergés jött ki, de a Mikulás így is nagyon elégedett volt és jóságosan bólogatott. – Ez nagyon szép! Hát imádkozni tudsz-e? A Miatyánkkal nem volt baj, de amikor azt mondtam, hogy: „üdvözlégy Mária, tavasszal vagy teljes”, a Mikulás felhorkant: – Állj! Nem tavasszal, malaszttal! – s felemelte aranyos virgácsát. – Ezért most elverlek! Keserves sírásra fakadtam, a húgom is rázendített torkaszakadtából. Édesapám s édesanyám egyszerre nyomult be az ajtón. A Mikulást pillanatok alatt megfosztották jelmezétől. Unokabátyám állt ott kormos képpel, nem győzött vigasztalni. Színeseket, csokit, aranydiót nyomott a kezünkbe. A húgom hamar elfelejtette a nagy ijedelmet. Mint egy kis majom, a fogaival sorra bontogatta a papírokat. Nagy nehezen én is abbahagytam a sírást, de nem tudtam örülni. A szívem megtelt szomorúsággal. Ráébredtem, hogy nincs Mikulás, nincs, aki szarvasok húzta ezüstszánján eljöjjön hozzám és megajándékozzon, ha jó vagyok. Kóka Rozália

A legboldogabb karácsony A háború utáni első karácsonyt írtuk... Még alig-alig szedtük össze magunkat úgy-ahogy, no, de hát karácsony! Itt vannak a gyerekek – nem lehet az, hogy ne legyék karácsonyfa. Szerencsére a felfőgyiek is ekképp gondolkoztak, mert megjelentek hetipiac szokásos napján: egyik hat, másik nyóc kis karácsonyfával. Persze nem pénzé, cserebere piac folyt akkor, kinek mije akadt felesleges – vagy amit nélkülözni tudott. A fiamnak vót egy kinőtt kabátja, azé sikerűt szereznem egy szép fenyőt. Úgy még nem örültek karácsonyfának, mint annak. Igen ám, de mivel díszítsük? No, gyerekek – mondom én: Ki milyen ügyes? Keresgéljünk. Több se kellett! A pincétű a padlásig, az utolsó ládafiát is feltúrták. Csudák csudája, a háború csak az értékeket

pusztította, mert a hátsó nyári konyha sarkába meglelték a régi díszeket. Összetaposva, sárosan ugyan, de elékerült egy pár papírangyalka, kisimítva eltett aranypapír. Óh, hát ezek kincsek! A sáras angyalkákot vigyázva lemostuk, szárítgattuk. Csak úgy mosolyogtak ránk. Ettű még inkább lázbagyüttek a gyerekek. Az egyik szekrényfiókba selyempapírt találtak... ez az, megvan a szaloncukorhó a papír! Csakhogy nincs benne szaloncukor... Eszembe jutott, hogy lyánykoromba egy-egy fél kockacukrot csavartunk selyempapírba, azt kötöztük a fára. De hát nincs kockacukor se... Az utolsó fél kilónyi kristálycukor maradékot megfőztük szaloncukornak. Jaj, csak pontosan eltanáljam a főzést – nehogy kőkemény égett cukor legyék... Úgy vigyáztam, mintha

az életem függne attú, hogy sikerül-e. Jó Isten! Milyen türelmünk vót! Egész nap úgy dógoztunk, mint a megszállottak... A gyerekek hosszúkás téglalapokra szabdalták a selyempapírt. A két végin benyiszálták apróra, ahogy az igazi szaloncukorná szokás. A cukor ragadt egy cseppet, de mire becsomagolták, egészen valódi formája lett. Nekem vót még egy meglepetésem: vízzel összegyúrtam egy kevés lisztet, a tésztábú apró karikákot, pereceket formáztam. Rózsaszínűre süttem a búbosba. Ez lett a fára habcsók helyett. Szerintünk szebb, mint az igazi díszek. A gyiók tompa végibe gyufaszálat gyugtunk, úgy köttük fel a fára. Mit ne mongyak, a kerek világ legszebb karácsonyfája lett! (Részlet Pető Margit Rozmaring ága, virágnak virága című könyvéből.)

15

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2010/6  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Barozda mindörökké; Megjelent a teljes Új Pátria sorozat; Németh G. István: Rost Andrea népdalokat énekel; Mi...

folkMAGazin 2010/6  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Barozda mindörökké; Megjelent a teljes Új Pátria sorozat; Németh G. István: Rost Andrea népdalokat énekel; Mi...

Advertisement