__MAIN_TEXT__

Page 16

EGYSZER VOLT, HOGY IS VOLT?

K ÓKA R OZÁLIA

GYERMEKROVATA

Az örménykakukk, a falu órája Részlet Ion Creangă Gyermekkorom emlékei című könyvéből

F

elébreszt egy reggel nagy üggyel-bajjal anyám: „Kelj fel, te restek restje, mielőtt még a nap a hasadra sütne! Vagy azt akarod, hogy ismét az örménykakukk ébresszen fel a „pu-pu”-jával és egész nap ne legyen szerencséd?” Mert így ámított engem anyám egy búbosbankával, amely már évek óta ott fészkelt Andrei bácsiéknál, apám legkisebb öccsénél a hegyoldalon, egy öreg-öreg hársfa odvában. Nyaranta egyvégtében hallhattuk: „Pu-pu-pu!” – minden áldott nap kora hajnalban, hogy zúgott bele a falu. És ahogy felkelek, már küld is anyám az étellel a mezőre, a kanalas cigányokhoz, akiket kapálni fogadtunk volt meg, tova ki a Szárazvölgybe, közel Topolitához. S alig indulok el, hallom máris a búbosbankát: – Pu-pu -pu! Pu-pu-pu! Pu-pu-pu! Ekkor én – nem volna jobb talán mégis folytatni az utamat? – letérek a hársfa irányába azzal a szándékkal, hogy most aztán megfogom a bankát. Mert már erősen dühös voltam reá, nemcsak a „pu-pu”-ért, ahogy anyám mondta, hanem, mert miatta ébresztett fel mindennap pitymallatkor. Amikor a hársfához érek, leteszem az ételt a dombhát ösvényére, szép csendesen felkúszom a fára, mely valósággal elkábított virágai illatával, benyúlok az odúba, ahol a fészket sejtem, és micsoda szerencse! – elcsípem a bankát a tojásain, s így szólok nagy megelégedéssel: – Hallgass, nénémasszony, mert megfogtalak! Megpupulod te az ördögöt ezentúl! Hanem amikor már húznám ki, hogy, hogy nem, csak megijedek a kerek tollas taréjától – hiszen bankát addig sohasem láttam –, és gyorsan visszaeresztem az odúba. És ahogy ott állok és töprengek magamban, hogy tollas kígyó mégsem lehet – mert az emberektől hallottam, hogy az odvakban néha kígyók is tanyáznak. De ő szegény, úgy látszik félelmében elrejtőzött valamerre az odú járataiban, mert sehogy sem bukkantam rá; mintha a föld nyelte volna el! – Na, fiú, ez aztán cifra dolog – mondom bosszúsan, s levéve a kucsmát a fejemről, begyömöszöltem az odú szájába. AzIon Creangă román író (1837. Humuleşti – 1889. Iaşi)

16

tán leszállok, keresek egy alkalmas kődarabot, felkúszom vele ismét a hársra, kiszedem a kucsmát és helyébe odaillesztem a követ, arra gondolva, hogy mire visszatérek a mezőről, majd csak előjön az a banka valahonnan! Ezek után megint leszállok, és sietve indulok az étellel a kanalasokhoz. De hát akárhogy igyekeztem is, amíg erre-arra elbódorogtam útközben, s ameddig piszmogtam-matattam a hársfán a bankára vadászva, azalatt alaposan eltelt az idő, s a kanalasoknak – szó, ami szó – megnyúlt a fülük az éhségtől a várakozásban. És aztán úgy tartja a példabeszéd: „A cigány, ha éhes, énekel, a bojár hátratett kézzel sétál, a paraszt meg pipára gyújt és hallgat.” Így tettek a mi kanalasaink is: a kapanyélre dőlve veszettül énekeltek, és pókhálós volt a szemük a sok meresztgetéstől, amíg lesték, jön-e már a harapnivaló valamerről. Amikor végre késő délelőtt egyszer csak kibukkantam egy domb mögül a kihűlt étellel, bizony mentem is, nem is hallva, hogy milyen vígan fújják. De már akkor megrohantak a sárkányfajzatok, és ha nincs közöttük egy fiatalabb cigányné, hogy pártomra keljen, hát engem falnak fel. – Hohóst, hé! Csillapodjatok! Mit akartok attól a gyermektől, az apjával intézzétek el, ne vele! Ekkor a kanalasok, nem törődve velem, letelepedtek az étel köré és elcsendesedtek. Én pedig, miután így szerencsésen megúsztam a dolgot, fogom a tarisznyát, az edényeket s indulok vissza a falu felé. A hárs-

fánál megint csak letérek, megmászom, rányomom a fülemet az odú szájára, és hallom, hogy valami vergődik odabent. Akkor óvatosan kiszedem a követ, benyúlok, és előhúzom a sok gyötrődéstől meglehetősen csapzott bankát. De amikor a tojásokat szedtem volna ki, azok helyén bizony már csak rántotta volt. Ezek után hazamegyek, megkötöm a madár lábát valami fonállal, és dugdosom anyám elől vagy két napig a hiuban, a szétesett facsebrek között. Közben mindegyre fel-felszököm hozzá, hogy a házbeliek el nem képzelhették, mit keresek annyiszor a padláson. Két nap múlva azonban csak beállít hozzánk nagynéném, az Andrei bácsi Mariucája, és égtől földig tátott szájjal elkezd kárpálni anyámmal énmiattam. – Hát hallott-é kend ilyet sógorasszony, hogy Ionica ellopja a bankát? – mondta siránkozva. Rettentően felindult volt, éppen csak a könnyei nem potyogtak, amíg ezeket mondta. Bizony csak most látom én, hogy nagy igaza volt akkor nénémnek. Hisz’ a banka volt a falu órája! De szegény anyám álmában sem tudott a történtekről. – Mit nem mond, sógorasszony! Agyon is verem, ha ő fogta meg, hogy kínozza! De jó, hogy szólt! Bízza csak rám, majd előveszem én őt! – Egy percig se kételkedjék ebben, sógorasszony – válaszolta néném, – mert ettől a kend akasztófavirág fiától semmi sem maradhat békén. Minek annyi szó? Olyan mondta nekem, aki látta. Fejemet adom, ha nem igaz! Én a kamrában bújtam volt meg, de amikor ezeket hallottam, hamar fel a hiuba, kaptam a madarat, ahol értem, lemásztam vele a ház eresze alá, és indultam egyenest a marhavásárba, hogy eladjam; mert éppen hétfő volt, vásáros nap. És amint a vásárba értem, kezemben a búbosbankával, elkezdtem illegetni-billegetni magamat az emberek között, mert hát egy kicsit kereskedő fia voltam én is. Egy bolondos vénember, ahogy ott kötélen vezette a tehénkéjét, csak megszólít: – Hé, fiú, eladó ez a tyúkocska? – El bizony, bácsi! – S mit kérsz érte? – Amennyit magának is megér!

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2010/3  

A TARTALOMBÓL: Farkas Irén: A textilművészet varázslatos mágusa; Marton László Távolodó: Főhajtás Cseh Tamás előtt; K. Tóth László: A Kaláka...

folkMAGazin 2010/3  

A TARTALOMBÓL: Farkas Irén: A textilművészet varázslatos mágusa; Marton László Távolodó: Főhajtás Cseh Tamás előtt; K. Tóth László: A Kaláka...

Advertisement