Page 14

Kondások fagottal Szubjektív észrevételek Nesztor Iván Túl a vizen című kiadványáról

N

esztor Iván – aki a népzenei revival-mozgalom szakirodalmát eddig kitűnő és roppant alapos lejegyzésekkel, gyűjteményekkel gazdagította, s akit nemcsak mint népzenegyűjtőt, de a folklórjelenségek széles látókörű gyűjtőjét ismertünk –, újabb kötettel lepte meg olvasóit. És talán a „lepte meg” kifejezés a leginkább helyénvaló, ha a „Túl a vizen” című, a Zeneműkiadó által gondozott kiadványt vesszük kezünkbe, mely a Népi furulyamuzsika magyar és román dallamok blockflötére, fuvolára, klarinétra, oboára, tárogatóra vagy szaxofonra alcímet viseli. A kottatár igazi érdekessége azonban a hozzá tartozó CD-melléklet, melyen a Nesztor által lejegyzett dallamok a fent felsorolt hangszereken megszólaltatva meg is hallgathatók. „A Kárpát-medence hegyi és síkvidéki pásztorainak, földműveseinek az elmúlt évszázadok során gyémánttá csiszolódott zenei üzenetét közvetítik ezek a dallamok” – írja a szerző a bevezetőben, s joggal merül fel a kérdés az olvasó részéről, hogy a gyémánttá csiszolódott zenei üzenet értő befogadásához elegendőek-e a puszta dallamok, vagy van még valami, ami ahhoz kell, hogy valóban ékkőként tekinthessünk erre a zenei hagyományra? Zenei hagyományra a maga teljességében, amelynek éppen úgy, és éppen annyira része a sajátos ritmus, a dallamvonal, a szöveg, mint maga a hangszer, amelyen ezt a hagyományt éltetik, amelyen ennek a hagyománynak táji jellegzetességei, nehezen megfogható ízei kibontakoznak. A hangszer, melynek morfológiai sajátosságai, abból következő akusztikai rendszere, továbbmegyek, tájanként eltérő anyaga mind-mind befolyásolja a rajta megszólaltatott zene milyenségét, alakítja az előadói hagyományt. Amikor akár egyetlen tényezőjét ennek a komplex egésznek lényegtelennek ítéljük, akkor az egész egységét bontjuk meg, miáltal darabokra esik szét, eltűnik belőle mindaz, amitől magasabb entitást képvisel. Sajnálatos módon ez a kötet ebben van „segítségünkre”. Magyar népi furulyamuzsikát akar bemutatni minden más hangszeren, csak nem magyar népi furulyán. Ezen a ponton joggal merül fel a kérdés, hogy mi is a célja a kiadványnak, és hogy hazai zene- népzenetörténeti szempontból mennyire időszerű 2009-ben egy ilyen jellegű gyűjtemény megjelentetése? A bevezetőben az olvasható, hogy bizonyos „furulyatípusok hangkarakterét, egyedi hangképzési módjait nem lehet átültet-

14

ni a modern fúvós hangszerekre”, hogy a hangszerek szerkezeti felépítése miatt a jellegzetes játéktechnikák nem mindig alkalmazhatók, összességében tehát világos, hogy ez a zene nem klasszikus zenei instrumentumokra „van kitalálva”, és mégis: előttünk fekszik az új kiadású példatár, ami azért támpontokat kíván nyújtani, kérdés már csak az, hogy pontosan mihez is? A „lejátszást megkönnyítő leegyszerűsítések”, melyeket a szerző alkalmazni kénytelen, éppen azok, amelyek megfosztják a dallamokat sajátos stilisztikai jellemzőiktől, nemhogy a kitűnő hangszerjátékos egyéniségek egyedülálló megoldásai, de a táji jellemzők sem jutnak így kifejezésre. A túlnyomórészt egyetlen variációban lejegyzett dallamok pedig a kottaolvasásra alapozó klasszikus zenei előadói hagyomány révén a lehető legtávolabb kerülnek a népzenei előadói hagyománytól. A két iskola közti távolság „áthidalására” tett kísérletek nagy múltra tekintenek vissza, népzenénk felfedezése kapcsán, a romantika zászlaja alatt nem egy népdalátirat született például zongorára és gitárra, úgy látszik azonban, hogy az ötletet nem söpörte el a változások szele. Magyar népzenét magyar népi hangszereken játszani ma már nem kivitelezhetetlen, ám még közel sem elég széles körű jelenség. Nem kívánom a táncházmozgalom szerepét és összes előzményeit itt ebből a szempontból elemezni, de azt talán mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a mozgalom kezdetére datálható az a nemcsak magyar, de talán világviszonylatban is szinte előzmény nélkül való folyamat, hogy a népzene első kézből kapott, közvetlen állapotként került bemutatásra más társadalmi közegben is, mind a táncházakban, mind a későbbiekben a színpadon. Az autentikus népzene elismertsége Bartók korában sem emelkedett ilyen rangra. Ha elfogadjuk, hogy ennek a mozgalomnak – és itt most csak és kizárólag a hangszeres népzenei előadói gyakorlatot értve – egy evolúciós fejlődési sora van, melynek az utóbbi 15-20 évben kikristályosodott állapota a végső és optimális állapot, akkor vállalhatjuk, hogy vannak ennek a folyamatnak primer jellegű, útkereső fázisai, de bátran ki kell tudnunk mondani azt is, hogy vannak zsákutcái. Ilyen primer jellegű megnyilvánulásnak tekinthetjük például a gitáron játszott széki dallamokat, amivel az első generáció próbált közelebb kerülni saját népzenei anyanyelvéhez. Ennek idestova negyven

Editio Musica Budapest esztendeje. Zsákutca az, amikor a hangszeres folklór ismeretének mai fokán, a tárgyalkotó népművészet-hangszerészet jelenkori eredményei mellett gyimesi keserveseket játszanak fuvolán. A táncházmozgalom kapcsán kibontakozó újrafelfedezése a népzenének elsősorban a vonószene gyakorlatát befolyásolta, itt azonban a hangszerek többségén csak a játékmódot, a stílust kellett elsajátítani, a hangszerek milyensége többé-kevésbé teljes átfedést jelentett a klasszikus zenei gyakorlatban használt hangszerekkel. Más azonban a helyzet a népi fúvószenével, különösen a furulyazenével. A magyar pásztorfurulya újrafelfedezése éppúgy értelmezhető egy evolúciós struktúra mentén, mint ahogy azt a vonószenével kapcsolatban láttuk, ám itt még korábbi kísérleteket is ismerünk, amelyeket éppúgy tekintünk primer törekvésnek, s amelyeknek megrekedésén ma talán egy cseppet sem szánakozunk. Az igazi áttörést mindenképpen Juhász Zoltán és Balogh Sándor munkássága jelenti, akik kifejezetten a Kárpát-medencei magyar és a moldvai csángó furulyazene megismertetésén, lejegyzésén és oktatásán fáradoznak hosszú évtizedek óta. Tanulmányokat, kottákat, hangzó anyagokat jelentetnek meg, következetesen felépített oktatási programokat dolgoznak ki, közreadják a segédanyagokat, hogy a leghitelesebb képet tudják nyújtani a magyar népi furulyazenéről. A Hagyományok Háza munkatársai – Mohácsy Alberttel az élen – évek óta küzdenek azért, hogy a népi furulya oktatása akkreditált keretek közt folyhasson. Óvodapedagógusok, tanítók, tanárok főiskolai képzésének része az alapfokú hangszertudás, hogy megismerjék a sokszínű Kárpát-medencei furulyahagyományt, tanulják a táji stílusokat, sőt a kiemelkedő egyéniségek játékmódját, és végre megismerkedjenek azokkal a hangszerekkel, amelyeken a

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2010/3  

A TARTALOMBÓL: Farkas Irén: A textilművészet varázslatos mágusa; Marton László Távolodó: Főhajtás Cseh Tamás előtt; K. Tóth László: A Kaláka...

folkMAGazin 2010/3  

A TARTALOMBÓL: Farkas Irén: A textilművészet varázslatos mágusa; Marton László Távolodó: Főhajtás Cseh Tamás előtt; K. Tóth László: A Kaláka...

Advertisement