Page 6

„Eresszed, hogy menjen!” A sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar első CD-je Ajánló Minden zenekar életében a lemezkiadás egy „vasárnapi fotózás”. Az ember készül a nem mindennapi eseményre: megfürdik, kifésüli magát, felveszi a legszebb ruháját, egyszerűen a legszebb arcát szeretné az utókor számára hátrahagyni. Így van ez egy zenekar esetében is, annak ellenére, hogy a zenészek nagy többségének inkább a „szombat esti muzsikálás” ad felhőtlen örömérzetet. Ilyenkor kellene fotózni – gondoljuk sokan –, mikor az arckifejezések lazák és természetesek, ennek ellenére mégis inkább választjuk a megtervezett, keretek közé szerkesztett, tudatosan beállított fényképezést. Ez így helyénvaló, de ahhoz, hogy az utókor jobban megismerje a „vasárnapi fotón” látható embert, részt kell vegyen a „szombati mulatságon” is. A Heveder zenekar tagjai a „szombati muzsikálást” régóta űzik, s ebben a szerepkörükben már többen ismerik őket; a „vasárnapi fotózásokon” eddig viszont többnyire epizódszerepekben a periférián és nem a fényképező objektív, valamint a néző látószögének közepén láttatják magukat. Most elérkezett az a pillanat, amikor ők kerültek a téma középpontjába, amit – ahogyan ők – én is nagyon vártam. Tudom, a zene a muzsikus és a hallgató belső, intim magánügye, amibe külső szemlélőként beleavatkozni nem célszerű. Ennek ellenére, a fiúkhoz magam közelinek érezve, bátorságot véve a közeg szerepének felvállalására, teszem fel a kérdést, hogyan lehetne jellemezni a zenéjüket. Erre maguk adják meg a választ, mikor „Leves”, a szászcsávási prímás mondatát hozzák elő: „Eresszed, hogy menjen!” Ennél tömörebben nem is lehetne megfogalmazni, hisz a zenészt legkönnyebben muzsikálásán keresztül lehet megismerni. Az időt felemésztő filozofálás helyett csupán ereszteni kell, hadd menjen. Így egyetlen szó elhangzása nélkül is megismerhetjük, hogy a muzsikus mily mértékben erőszakos vagy alkalmazkodó, könnyed vagy erőlködő, sablonos vagy fantáziadús, domináns vagy visszahúzódó, érzéki vagy rideg. A Heveder zenekar színes gönctől mentesen, egyszerűen akarja kifejezni magát. Muzsikálásukban nem a különcködést, hanem önmagukat vállalják; ezért – de nem csupán ezért –zenélési módjuk ízig-vérig erdélyi. Többszöri együttlétünk, közös muzsikálásaink alatt éreztem, hogy zenei nyelvük a falut kiszolgáló cigánymuzsikusok zenei anyanyelvéből fakad. Ez egyszerűnek tűnik, de mégis egy egész életet szentelünk ennek elsajátítására, s legtöbbször ez is kevésnek bizonyul. A zenekar tagjai tehetségük, képzettségük miatt választhattak volna népszerűséget könnyen hozó, anyagilag többet adó populárisabb műfajt is, mégis a tömegek által jelen pillanatban nem dicsőített nyelv megismerésénél maradtak. E nyelvet ismerve viszont a kifejezés korlátai szétnyílnak, a muzsikán keresztül az ember legbelsőbb lényét tárja a hallgató elé. Ennek megérzése már a befogadó feladata. A zenekar lemezén keresztül közelebb hozta hozzánk Mezőkölpényt, Gyimest, Örkőt, Magyarpalatkát, Kalotaszeget és Bonchidát. Hogy mennyire, az a hallgatótól is függ, így nem marad más hátra, betesszük a lemezt a lejátszóba és „Eresszed, hogy menjen!”. Szász Lőrinc

6

Mosolygó Erdély A totális tiltás a nyolcvanas években teljesen szétzilálta az erdélyi táncház-mozgalmat. Aki otthon maradt, az is visszahúzódott, igyekezvén átvészelni a Ceauşescu-féle vészterhes, durván és bután nacionalista időket. Aztán jött a változás, s mint jég alól a „kopasztamás”, ismét kibukkant, elkezdte önmagát szervezni és felvirult az erdélyi táncházmozgalom. Húsz évvel ezelőtt elsősorban a még élő nagy öregekre alapoztunk, így lett tele Erdély az azóta közkedvelt népzenei-néptáncos táborokkal. Ezekben a táborokban és a közben megerősödő táncegyüttesek háza táján pedig Erdélyben is újabb zenészgenerációk léptek elő és vették át a kihaló öregektől jogos, ám sokak által már értéktelennek tartott, elfeledésre ítélt örökségüket. Nekem, aki ott voltam az első évtized mozgalmár, szorongásokkal és örömökkel szabdalt sűrűjében, szívmelengető érzés, hogy a Hevederrel egy újabb erdélyi zenészgeneráció tette le névjegyét a magyar kultúra terített asztalára. Nem csak azért, amit az apa érezhet, amikor fia folytatja, amit annak idején küzdelmesen elkezdett, hanem mert olyan konok stílushűséggel és az igaz művészet iránti ösztönös elkötelezettséggel teszik, mely méltó folytatása a nagy öregek tudásának. Karakteres magyar-cigány-román énekükből a transzszilván, avagy Erdélyben gondolkodás előítéleteket elfúvó szele zeng, mutat példát az ideális, nem csak zenei együttélésre minden acsarkodó, az erdélyieket vagy nációkat egymásra uszító szándékkal szemben. A felvételek némelyike olyan, mint egy csendes vicc, melyet újra és újra felidézünk, és jó érzéssel mosolyogtat. A füttyöt utoljára Gázsa lemezén hallottam, az a nyilvánvaló csattanó pedig, hogy a lemez és a pakulár-nóta végén bégetnek a juhok, szintén a derűt erősíti, hiszen azt üzeni: gyertek ti is velünk, kövessetek minket. Így én is csak biztatni tudok: kedves barátaim az erdélyi népzene szeretetében, ismét van egy kitűnő zenészekből álló csapat Erdélyben, akiket lehet és érdemes is követni ügyszeretetben, profizmusban, jókedvben, vagy csak egyszerűen figyelni arra, amit csinálnak. Azért, mert zenéjüket hallgatva jobbul a szív, élesedik a hallás és a látás, mosolyog a lélek. Kelemen László

folkMAGazin 2010/1  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: Gyöngyfüzér; Szász Lőrinc – Kelemen László: „Eresszed, hogy menjen!”; Czilli Balázs: A sepsiszentgyörgyi találk...

folkMAGazin 2010/1  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: Gyöngyfüzér; Szász Lőrinc – Kelemen László: „Eresszed, hogy menjen!”; Czilli Balázs: A sepsiszentgyörgyi találk...

Advertisement