a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 36

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Jolika (IV., befejező rész) Mint említettem már, az 1956-os forradalom leverése után olyan megalázóan folyt a Népművészeti Intézet felszámolása, átalakítása, hogy úgy döntöttem, nem maradok ott. Pedig a törvény szerint engem nem lehetett volna kitenni az állásomból, mert akkor már egyedülálló anya voltam egy kisgyerekkel. Az egyetemen harmadéves voltam, megvolt az első szigorlatom is, ez engem már általános iskolai tanárságra jogosított. (Később megszereztem a diplomát is magyar nyelv és irodalom szakon.) Elmentem napköziotthon-vezetőnek, és mellette helyettes magyar szakos tanárnak a tizenkét évfolyamos Arany János Általános Iskola és Gimnáziumba. A megállapodás úgy szólt, hogy kapok egy ötödikes osztályt és végigvihetem őket érettségiig. Egy nagyszerű kolleganővel, Kereszty Zsuzsával vezettünk hét napközis osztályt. Sok olyat kitaláltunk, ami nem volt akkoriban megszokott. Én eleve, abból adódóan, hogy néprajzos diplomám volt, rengeteg népszokást megtanítottam a tanítványaimnak. Mi minden karácsony előtt regöltünk, húsvét előtt tojásokat írtunk, s a napköziseim minden tanárt megajándékoztak egy-egy szép hímes tojással és egy szál barkával. A kislányokat hímezni, a fiúkat faragni tanítottam. Szőlőgyökereket hozattam a fiúkkal, azokat faragták. Különféle népi játékokat tanítottam a gyerekeknek, akik három csoportban dolgoztak. A kisebbek tanításába bevontam a nagyobbakat. Lázár Kati is, aki most már az Akadémiai Intézetben [MTA Zenetudományi Intézet] dolgozik, a napközisem volt. Amikor felsős lett, rábíztam az alsósokat, mert én már nem győztem egyedül a munkát a sok gyerekkel. Ő később a gimnáziumi csoportomban is benne volt, s amikor leérettségizett, Timár Sándor együttesébe küldtem. Timár Sándorral olyan egyezségünk volt, hogy a legjobb tanítványaimat hozzá küldöm, mert érettségi után már nem tudtam velük mit kezdeni, cserébe Timár Sanyi, aki Tinkának a legjobb barátja volt, népviseleteket kölcsönzött a szerepléseinkhez. Kolléganőmmel összefogva sokfelé elvittük a gyerekeket. Kirándultunk velük, színházba, hangversenyekre jártunk. Egyszer a Spartacusra, felnőtt előadásra is elmentünk a gyerekekkel. Voltunk Czidra Lászlóék hangversenyén is. A tanulásban kiváló eredményeket értek el gyerekeink, 4,1 felett volt a tanulmányi átlaguk. Sok tanár nem tanította meg rendesen a tananyagot. Amikor jött a szakfelügyelő, nekünk rimánkodtak, készítsük fel a gyerekeket, hogy ne valljanak szégyent. A magyar órákra vittem magammal a magnetofont, a lírai dalokat, balladákat dallammal együtt mutattam be. Szörényi Leventééknek akkor ment az „Átkozott féltékenység” című daluk. Ezek a kiskamaszok, meg a nagykamaszok is, mind odavoltak értük, Szörényi Leventéék voltak a „menők”. Tinka felfedezte, hogy ez a szám egy sziki [széki] lakodalmas dallamnak a beat-es változata. Mondom neki: – Te, akkor én ezt beviszem a gyerekeknek! Itthon vágtunk egy kis szalagot, rá az Illés-dalt, utána a sziki lakodalmast, aztán megint az Átkozott féltékenységet. Feltettem a szalagot a gyerekeknek, bekapcsoltam a magnetofont, hát, az álluk leesett, hogy ilyen csoda! Hogy nekik Joli néni a Szörényit hozta be magyar órára! Mikor lement, jött a sziki lakodalmas zene, a gyerekek megmerevedtek. Na, végül ráment újra az Átkozott féltékenység... Te, kórusban kiáltották a gyerekek: – Joli néni, hát ez ugyanaz! Ilyeneket csináltam. Látod, a gimnáziumokban a mai napig is szavalják a balladákat, amikor „millió-egy” hangzóanyag létezik!

36

Kereszty Zsuzsát egy nap kiemelték az iskolánkból, kinevezték Budapest fő napközi-vezetőjévé, én ottmaradtam egyedül. Olyanynyira társtalanná lettem hamarosan, hogy amikor az „Arany János”-nál leszálltam a buszról, forgott velem a világ. Tulajdonképpen már korábban is éreztem, hogy mi kettőnket nem kedvelnek a kolléganőink. Haragudtak ránk, mert sokat és nagyon eredményesen dolgoztunk. Szerintük mi „buzgómócsingok” voltunk. Féltek, hogy ha mi ilyen nagyszerű eredményeket érünk el a napköziseinkkel, akkor ezt tőlük is elvárják. Kezdett elegem lenni belőlük, és amint lehetőségem adódott, otthagytam a napközit. Februárban jöttem el. Utánam két pedagógus vitte az 5-8. osztályos csoportomat, ami év végére mégis felbomlott, mert annyira nem tudtak mit kezdeni a gyerekekkel. A szülők sorban kivették őket a napköziből és „kulcsos gyerekeket” csináltak belőlük. Hol találtál magadnak munkát? 1972-ben visszakerültem az Intézetbe, aminek akkor már Népművelési Intézet volt a neve. Nem az eredeti szakomnak megfelelő státuszba vettek fel, mert ott nem volt hely, hanem a Képzőművészeti Osztályra vett fel Bánszky Pali. Karsai Zsigának jutottam eszébe, ő félállásban dolgozott Paliéknál. Zsigával hosszabb ideje szoros barátságban voltunk, Tinka filmezte a táncait. Zsiga tudta, hogy én nagyon szeretnék eljönni az Arany János Iskolából. Az történt, hogy a hímzőszakköri mozgalom vezető nélkül maradt, mert Varga Mariann, akinek a mozgalom irányítása volt a feladata, átment a NIT-hez [Népi Iparművészeti Tanács]. Fél évig Jászberényből Fehér Mária néni helyettesítette, aki a Jászberényi Tanítóképző rajz- és kézimunkaszakos tanárnője volt, ő járt fel hetenként egyszer, de ez nem volt megoldás. Kerestek valakit, aki betölti ezt a munkakört. Zsiga ajánlott Palinak, aki kabai születésű volt, ott járt polgáriba is. Tinkát ismerte jól, tudta azt is, hogy én ki vagyok. Az igazgatóság is megszavazta, és így engem felvettek. Annak idején a Dócziban nyolc évig tanultam kézimunkát, ahol kiváló tanárunk volt, később Kallós Zoli mellett pedig megismertem az erdélyi hímzőkultúrát is. Bánszky Pali összehívta a szakmai vezetőket, eljött, bemutatott és otthagyott. Azt mondta, hogy elég nagy kislány vagyok, és talpraesett, tegyem a dolgom. Ez is lett később a vétkem! Amint engem oda kineveztek, Vitányi Iván, aki Ács Lilivel együtt volt igazgató, kapott egy levelet: „Hogy jön ehhez egy táncművész, hogy kerülhet a hímzőszakköri mozgalom élére?” Vitányi megmutatta a levelet, és kérdezte tőlem, hogy mit csináljon vele. Azt feleltem: „Tépd el és dobd a szemétkosárba!” Így is történt. Máig sem sejti az illető, hogy én tudok a leveléről. A Népművészet Mestere, számos alkalommal nyitottam meg kiállítását. Nagyon komolyan vettem a munkámat, mert nekem mindig bizonyítani kellett. Az is igaz, hogy nagyon jól felépített volt a rendszer. Ugyan a központban egyedül dolgoztam, de a megyékben mindenütt működött egy-egy partnerem, akikre támaszkodhattam. Állt az almádi továbbképző ház, ahol a továbbképzéseket tudtam tartani. Kiváló munkatársam, dr. Fél Edit mindvégig segített nekem, s a vidéki néprajzosokat is mind befogtam a munkáMartin György és Horpácsik János (Ópályi, Szabolcs-Szatmár-Bereg m., fotó: Németh István, 1983, MTA ZTI)

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2009/6  

A TARTALOMBÓL: Nagymarosy András: Két arcképvázlat; Rimóczi Hajnalka – Beszprémy Katalin: Levélváltás a viseletpályázatról; K. Tóth László:...

folkMAGazin 2009/6  

A TARTALOMBÓL: Nagymarosy András: Két arcképvázlat; Rimóczi Hajnalka – Beszprémy Katalin: Levélváltás a viseletpályázatról; K. Tóth László:...

Advertisement