{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 20

M AGTÁ R SIMÓ MÁRTON

[MIHÁJ] Így írta a nevét, így írná most is, ha élne: Józsa Miháj. Miháj azonban pár éve meghalt. Miháj úgy élt, ahogyan már csak kevesen éltek abban a frissen betelt ezredvégi században. Valamikor a második világégés végén születhetett, ’44 Karácsonya és Szilvesztere között, ’45 januárjának elsõ napjaiban semmiképp, de az anyakönyvi kivonatában mégis a január hatodika szerepelt dátumként. Õ maga is úgy tudta, hogy ez csak a bejelentés napja lehet, mert az anyját harmadikán temették, és errõl a szomorú eseményrõl is volt egy papírja. Mindig úgy mesélte, hogy Karácsony másodnapján van a születésnapja, akkor tartja, mert ezt a nagyanyja mondta neki, aki jelen volt akkor is, amikor a részeg orosz berontott a házukba... Csak okmányokon szerepelhet olyan marhaság, hogy valaki az anyja halála után születik. Az élet maga: teljesen más. Az az emlékezetes nap pedig egészen pontosan: december harmincadika volt. Az ilyen váratlan látogatókat nem lehet elfelejteni, s a nyomot sem, amelyet maguk után hagynak. Mert az anya két nappal késõbb belehalt a világ legnagyobb hadseregével való találkozás következményeibe. Mihájt akkor az édesanyja valahogyan becsúsztatta az ágy alá, s miközben dulakodtak, bennebb rúgta a pólyát, be egészen a falig. A gyermek semmit sem észlelt a hirtelen helyváltoztatásból, hallgatott. Talán ez volt a szerencséje, s az anyjának meg ez lett a végzete, mert ha felsír, lehet, hogy megváltozott volna attól a cérnavékony hangtól a katona szándéka, talán észhez tér, talán kijózanodik, és felébred benne az ember. Nem lehetett tudni, hogy asszony kellett-e az orosznak? Étel-e? Pálinka-e? Vagy egyszerre minden? Dulakodtak a Miháj anyjával egy darabig. De nem túl sokáig. Azt mondták utólag a falubeliek, hogy Józsa Mári erõs és kemény fiatalasszony volt, aki kaszajt rakott, s ha kellett, maga adogatta fel a szekérre a nagy villa szénákat, mint egy legény, amikor hordtak. Akkor, a háborús években pedig igencsak gyakran kényszerülhettek arra, hogy az anyósával ketten végezzék el azt a munkát, ami egyáltalán nem fehérnépnek való. Az öreg a határõrségnél szolgált, Barackos-tanyán, valahol a Gyimesekben, két hétben egyszer, esetleg ritkábban ugrott haza, egy vagy két napra csak, s már mennie is kellett vissza az õrsre, a fiatalember pedig, az ura a frontokon hányódott, ki tudja, merre, az ismeretlenben valahol, vagy fogságban éppen... A nanya kirohant gyorsan az utcára, segítségért kiabált, de senki nem hallotta.

20

Vagy nem mertek közbeavatkozni az emberek? Más házaknál is bent voltak az oroszok? Nem lehetett tudni. Olyankor egyébként kicsi helyre kerül a bátorság. Gyarló az ember. Még az árnyékától is megijed. Mindenesetre: ahogy ment vissza, vitte a fejszét magával, és azzal a lendülettel, amellyel berontott a házba, már vágta is bele a pufajkás katona hátába. Valami reccsent, vagy mi, tán bordája törött az illetõnek, mert azonnal felordított, s mint az állat, úgy rohant ki az ajtón. Futott fel azon a soron. Közben eszét veszítve lövöldözött. Valahol Felszegben volt a hadiszállásuk, fent az iskolában vagy a plébánián. Az történt a késõbbiekben, hogy az ezredes agyonlövette a katonát, amikor megtudta, hogy mit mûvelt. Úgy mesélték a szemtanúk, hogy nagy, veres hajú, szeplõs orosz volt. Ott feküdt vagy két napig a tûzoltószín elõtt, felpuffadt testtel, míg a helyiek el nem kaparták a temetõ felsõ kerítése mellé, ott, ahol az az ösvény fut a kápolna felé. Miháj egyébként gyermekkorában kikaparta egyszer a sírt, tényleg csontok voltak benne. Az õ titka volt ez, sokáig senkinek sem mesélte el, csak akkor emlegette, amikor már egészen feledésbe merült, s az emberek csak annyit mondogattak, hogy vannak bizony valahol sebtében eltemetett oroszok, németek, s talán magyar honvédek is határban... Kit egy bakancsért vertek agyon, kit a bundájáért, de van olyan is köztük, ki megfagyott, olyan, ki a sebeibe halt bele. Ki tudja már a részleteket annyi idõ után? Józsa Mári január 1-jén halt meg, és még csak alig volt húszesztendõs, ennyi jutott neki a földi pályából, pedig lett volna még dolga itt bõven... Így kezdõdött hát Miháj számára az 1945-ös esztendõ. Nem tudott ugyan róla, de õ már ötödik napja élt, és szenvedett is elég becsületesen az éhségtõl, mígnem a nagyanyja talált neki dajkát, így lett aztán Török Bercinek a tejtestvére, annak a Bercinek, akit aztán egyébként Vadnak hívtak. * Miháj szelíd és csendes gyermek volt. Eszmélésétõl kezdve várta haza az apját és a nagyapját, de õk soha nem jöttek. Aztán kimaradt ez a várakozás is. Eltelt négy, öt, majd hat esztendõ, mindenki megjött, akikre számítottak, de páran örökre távol maradtak. Eltûntek, azt mondta a jegyzõ, és kiutaltatott ötvenlejnyi gondozási segélyt a Miháj részére. Az apja és a nagyapja helyett volt ez a pénz, csak éppen annyi, amennyi éhenhalás ellen, s a tengõdéshez elég. Olyan tízéves koráig nevelhette az özvegyasszony, a nagyanyja, mert akkorra õ is megbetegedett, és erõsen le-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2009/6  

A TARTALOMBÓL: Nagymarosy András: Két arcképvázlat; Rimóczi Hajnalka – Beszprémy Katalin: Levélváltás a viseletpályázatról; K. Tóth László:...

folkMAGazin 2009/6  

A TARTALOMBÓL: Nagymarosy András: Két arcképvázlat; Rimóczi Hajnalka – Beszprémy Katalin: Levélváltás a viseletpályázatról; K. Tóth László:...

Advertisement