Page 14

A kis zöld könyvecske Papp István Gázsa a hegedű idétlen tartásáról és a népzenére áttértek születésének 50. évfordulójáról Papp István Gázsa vagy tíz éven át tanult zenei líceumban hegedülni klasszikus zenét, amikor kezébe került egy magyarországi kiadvány a táncházakról, s jó néhány osztálytársával úgy döntött, hogy megpróbálnak népzenét játszani. Az iskolában ezt nem nézték jó szemmel, mert mindent felrúgtak, amit tanultak a klasszikust tanító tanároktól, hiszen a népzenét más technikával kell játszani. – Téged hivatalosan Papp Istvánnak hívnak, de táncházas körökben Gázsaként ismernek. Honnan ez a név? – Édesanyám Magyarszováton született, s az erdélyi falvakban az a szokás, hogy mindenkinek adnak egy becenevet. Édesanyámat Csete Ilonának hívják, de ilyen névvel többen is éltek a faluban. Ha kérdezték, ki vagyok, csak azt kellett mondjam, hogy a Gázsa Sándor Ilonkának vagyok a fia, és rögtön azonosítottak. A nagyapám sokat járt a cigányokhoz, mulatott, s fizetett nekik, és ők az idegent gádzsónak nevezik, s nagyapámat, mint fehér embert is így szólították. A magyarok ezt a szót gázsának mondják. Könczei Árpáddal és Székely Leventével, – akikkel egy osztályba jártam, s mindhárman 2009-ben lettünk ötven évesek –, az egyik népzenei gyűjtésünk alkalmával, amikor egyik unokatestvérem eljegyzésén voltunk, mindenkinek úgy mutatkoztam be, hogy a Gázsa Sándor Ilonkának vagyok a fia. Egyfolytában ezt mondtam, hogy lássák, nem idegen vagyok. S ettől fogva Árpi és Levente Gázsának hívott. Azóta olykor élvezem is, hogy bemutatkozáskor a Papp Istvánnal semmire sem megyek, de a Gázsára már felkapják a fejüket. Ezt még Panek Kati találta ki, hogy Papp Istvánnak mondjam magam, s hagyjam, hogy maguk jöjjenek rá, hogy én vagyok a Gázsa. – S miként fogott meg a népzene? – Ha jól emlékszem, 1977-ben történt, hogy kezünkbe került egy kis zöld könyvecske, ami Magyarországon jelent meg, Tánc-

ház címmel. [Siklós László: Táncház. Zeneműkiadó, Budapest, 1977.] Mi mindannyian egy 12 osztályos zenei líceumba jártunk Kolozsváron, s már az első osztálytól hangszert tanultunk, összhangzattant, szolfézst, zenetörténelmet stb. Például a 11-12. osztályban a 15 tárgyból kilenc zenei volt. Kórus, kamarazene, zenekar, formatan, s én még mellékhangszerként zongorázni is tanultam. Ez utóbbi nem volt annyira komoly, de el tudtam játszani ezt-azt, leginkább LGT-t. A zöld könyv a ’72-ben indult táncházmozgalomról szólt, többen is elolvastuk, s rájöttünk, hogy milyen furcsa, hogy Budapesten csinálják ezt, miközben Kolozsvár ötven kilométeres körzetében egy csomó falu található – a kalotaszegi Méra például olyan közel van, mint Budapesthez Dunakeszi –, ahol még használják ezt a szórakozási formát, így nekünk is kellene ilyen „városi” táncházat csinálni. Aztán 1977 februárjában valamelyik csütörtöki napra kaptunk a kolozsvári bábszínházban egy termet. Azért csütörtökre kértük, mert akkor volt a széki cselédlányok kimenője. A zenelíceum épülete pont szemközt állt a „sziki” parkkal, ahol a legények udvaroltak a széki lányoknak. (A lányoknak kibontott hosszú hajuk volt, és csak miután férjhez mentek, rakták kontyba, így jelezve, hogy már „elkeltek”.) A hangszerórákat délután tartották, s amikor kijöttünk az iskolából, mindig találkoztunk velük. Sokat beszélgettünk, s innen jött az ötlet, amikor nyitottunk, hogy elhívjuk párukat. A legelső táncházban még én is tanítottam táncot. Táncolni fotó: Henning János

14

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2009/6  

A TARTALOMBÓL: Nagymarosy András: Két arcképvázlat; Rimóczi Hajnalka – Beszprémy Katalin: Levélváltás a viseletpályázatról; K. Tóth László:...

folkMAGazin 2009/6  

A TARTALOMBÓL: Nagymarosy András: Két arcképvázlat; Rimóczi Hajnalka – Beszprémy Katalin: Levélváltás a viseletpályázatról; K. Tóth László:...

Advertisement