__MAIN_TEXT__

Page 12

„Szerelemről, örömről, bánatról...” Beszélgetés Nagy Alberttel, a Szeged Táncegyüttes vezetőjével A Szeged Táncegyüttesről, a néptánc sokrétűségéről, kifejező gazdagságáról szóló beszélgetés az együttes székházában készült, 2009. május 29-én. A szöveget Nagy Albert sajnos már nem nézhette át, hiszen június 12-én, életének 68. évében elhunyt. – A mai nevén Szeged Táncegyüttes múltja egészen 1955-ig vezethető vissza, s ez azt is jelenti, hogy azon kevés nagy hazai néptáncegyüttes közé tartozik, mely ilyen hosszú ideje működik folyamatosan. Ön azonban a kezdeteknél még nem volt jelen. – Igen, való igaz, 1955-ben, az alakulásnál én még nem voltam itt. A történetet azonban valamennyire ismerem. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején az volt a divat, hogy minden valamirevaló vállalat, intézmény, szövetkezet, szakszervezet – gyárak is! – úgynevezett kultúrcsoportokat hoztak létre. Ez a táncosok, a színjátszók, a zenészek, a kórusok felkarolását jelentette. Szegeden viszont 1955-ben rájöttek arra, hogy ez a szétaprózott állapot nem tartható tovább, hogy mindenki magában kínlódik, erőlködik a maga gyárában, üzemében, a maga kis művészeti csoportjával. Az Élelmezési Dolgozók Országos Szakszervezete, vagyis az ÉDOSZ vezetősége úgy döntött, hogy egy nagy központi együttest hoznak létre, melynek az ÉDOSZ Szeged Táncegyüttes nevet adták. Az együttes székhelye a valamikori konzervgyárban volt, mely akkor Szegeden – a Pick szalámigyár mellett – a legnagyobb üzemnek számított. Hatalmas, ma is meglévő kultúrtermükben próbáltak a táncosok. Az együttest az ÉDOSZ megyei bizottsága irányította, ők kötötték a megállapodásokat is, hogy mennyivel támogatja a város, menynyivel a megye a táncosokat. Az együttes ugyanis több lábon állt, fenntartóként az ÉDOSZ mellett szerepet kapott Szeged városa és Csongrád megye is. Aztán teltek-múltak az évek, ahogy hallottam, ment is a munka kisebb-nagyobb zökkenőkkel. Végül a fenntartó ÉDOSZ-vezetőség – mint később kiderült, különféle problémák miatt – úgy döntött, hogy új szakmai irányítókat kell hozni a városba, az együttes élére. Így került arra sor, hogy a feleségemmel 1972-ben Szegedre jöttünk Gyomáról, Békés megyéből, átvenni az együttes vezetését. – Gondolom, örültek a lehetőségnek, hogy egy nagyobb városba, egy nagyobb együtteshez kerülnek. – Ez nem volt ilyen egyszerű, mert én nem akartam Szegedre jönni. Féltem a várostól, a nagyvárostól. Gyoma tízezer lakosú kisváros volt, s én jól éreztem volna ott magam a Gyoma Körösmenti Táncegyüttesnél. Ha a kultúrház igazgatója, tulajdonképpeni fenntartónk, nem lett volna futballbíró is egyben. Ő ugyanis a nagy nehezen megszerzett kis pénzt nem a táncosokra költötte, hanem inkább a helyi futballcsapatra. Emiatt nekem el kellett onnan menni, számomra ott nem volt tovább jövő. A gyomai munka mellett jártam tanulni is [a Népművelési Intézet által indított felsőfokú néptáncoktatói tanfolyamra], Pestre.

12

A szakma tehát gyorsan megtudta, hogy el akarok jönni Gyomáról. Tiszafüredre vágytam, Szolnok megyébe. Egy teljes éve tárgyaltunk már a tiszafürediekkel. Aztán Vásárhelyi Laci bácsi, aki az egész magyar néptáncmozgalmat kézben tartotta, azt mondta, hogy: „Sehova, hanem irány Szeged!”. Mondom: „Engem Szegedre nem hívott senki, nem ismerek senkit! Nagyváros, nekem semmi kedvem nem lenne odamenni! Én Tiszafüredre akarok menni, ahol úgy érzem, hogy jó szívvel fogadnak.” Erre ő: – „Meg se próbáld, mert lehetetlenné teszlek a szakmában!” Megfenyegetett tehát, de tehette, mert olyan székben ült. Akkor eljöttem Szegedre, eljöttünk a feleségemmel, Zsoldos Ildikóval. Megkerestük a megadott címet, ami a Szakszervezetek Megyei Tanácsa volt, az Eszperantó utcában. Elmondtuk, hogy kik vagyunk és miért jöttünk ide, és azt is, hogy arra szeretnénk kérni őket, hívják föl Vásárhelyi Lászlót és mondják meg, hogy nem tudtunk megegyezni, és nem jövünk Szegedre. Kérésünknek persze nem tettek eleget. Kiderült, hogy ők tudnak rólunk, s már meg is nézték a gyomai együttes munkáját. Titokban, úgy, hogy én nem is tudtam róla. Csak eddig azért nem szóltak, mert rendezni akarták az együttes további sorsát. Ugyanis akkor vette át az ÉDOSZ-tól az együttes irányítását a Szakszervezet Megyei Tanácsa. Az átadási folyamat végét kellett megvárniuk, hogy szólhassanak nekünk. Mert ők eldöntötték, hogy a Nagy házaspárt fogják idehozni Gyomáról. Hát, így kerültünk ide! Nem, nem nagy örömmel. – Mennyire ment gyorsan a beilleszkedés az új helyen, új együttessel? – Az első két hétben az volt a dolgunk, hogy ismerkedjünk a várossal. Ezután sikerült találkozni az akkor meglévő együttessel. Megvallom, féltem az első találkozástól az együttes tagjaival. Én akkor 31 éves fiatal voltam és rutintalan. Mit is mondjak én ezeknek az embereknek?! Hát, először is én senki se voltam, mert hogyha Budapestről lehoznak valakit, az más! Na, de mi az, hogy faluról idejön egy falusi paraszt – úgy könyvelhettek el – és én akarom itt őket irányítani?! A nagyvárosi, nagy múltú ÉDOSZ együttest?! Mindenesetre elmondtam nekik: „Gyerekek, mi főállásban jöttünk ide – addig nem volt főállású oktató az együttesnél –, az a dolgunk, hogy ezt a munkát végezzük. És most beszéljük meg, hogy mi lesz a további teendő. Mikor kezdődnek a próbák? Én ehhez tartom magam. Ha azt mondjátok, hogy éjfélkor kezdődjenek a próbák, éjfélkor fogunk bejönni, mert ez a dolgunk. De egyet mondhatok: senki nem hiányozhat a próbáról és próbakezdés előtt negyed órával itt kell lenni mindenkinek! Aki ezt nem tartja be, azzal nem tudok együtt dolgozni!”

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2009/5  

A TARTALOMBÓL: Darmos István: Nem mese az, gyermek!; Mohácsy Albert: A néphagyomány hírei az MR1 Kossuth Rádióban; Bárány Dániel – Korzensz...

folkMAGazin 2009/5  

A TARTALOMBÓL: Darmos István: Nem mese az, gyermek!; Mohácsy Albert: A néphagyomány hírei az MR1 Kossuth Rádióban; Bárány Dániel – Korzensz...

Advertisement