__MAIN_TEXT__

Page 46

„Játssz még!” – kérlelik Pásztor Ágnes–Lovas Bálint koreográfiájában a debreceni Luca-csoport gyerekei a furcsa idegent. Szimbolikus, titokzatos figura. Madárijesztő volna? Félkegyelmű? Egyszerűen csak más? Tény, hogy a mezőre libbenő tarka gyereksereg csúfolja, kineveti őt, aki magányában-bánatában szívhez szólóan szájharmonikázni kezd, végül erre a zenére penderülnek táncra a gyerekek, elhalmozzák a csóró muzsikust gyümölccsel, ajándékkal. Nagy lendületet vesz a tánc. Aztán a muzsikus visszaáll a darab kezdetén elfoglalt centrális helyére, még megcsodálják a gyerekek, majd a színpad elsötétül. Ezt a darabot választom az idei Gyermektáncantológiáról írt tudósításom mottójául. Többszörösen is. Elsősorban azért, mert a hagyományosan magas színvonalú, az eltelt esztendő sikereiből válogatott műsorban a Fővárosi Operettszínház színpadán ezúttal ez volt az a mű, melynek határozott táncszínházi üzenete volt. Ahol a néptánc megszokott – megszokott? – örömén túl mai társadalmunk, mai gyermektársadalmunk nehéz életviszonyai közt próbáltak koreográfusok és értő táncosok a néptánc nyelvén releváns kérdésekre releváns választ adni. Mi és ők. Végül is ilyen gondolat jelent meg a tőlük megszokott pasztellszínű, elegáns kifejezésmódban a Bihari Aprók előadásában is (Csonka Boglárka–Vojtek Attila jegyzi a Csúfolódó című koreográfiát). Fiúk és lányok névre szóló csúfolódó rímpárjaival kezdődik a mű. Hát igen, ez hagyományos mi és ők a dramatikus népi gyerekjátékok világában. A táncos közjáték (voltaképpen a koreográfia törzse) után létrejön az odavissza csúfolt egyének új, kollektív identitása: a szintén hagyományos osztálydicsérő-osztálycsúfoló (városi folklór!) mondókájával zárul. „Kilencedik osztály: nagyszamár” – mondják csúfondárosan tuttiban a közönség felé fordulva. Szociálpszichológiailag hiteles a folyamat – de játékosnak, nézőnek megfelelő katartikus válasz napjaink ifjúsági és nem ifjúsági közösségeiben zajló történésekre nekem inkább a debreceniek válasza volt. Lehet, hogy túlértelmezem a szennaiak Bárdos Julcsa új ruhája című játékát (Zóka Éva és Horváth Tibor koreográfiáját). A cím akár az Andersen-i igazságtételre is utalhatna. Igen ám, de ott a hatalmat képviselő császár lesz a gúny tárgya, emitt pedig a legtörékenyebb, legszürkébb kis verebecske, a Julcsát alakító lányka, akit megkülönböztet színtelen ruházata. Ennek a szegényességnek szól először a többiek gúnyos kirekesztése. Később a „lopott” ruhákból magát felékesítő kislányt befogadja a táncos kedvű leánysereg, de a „talmi” fény lelepleződik, s Julcsa a gúny, megvetés tárgya lesz. Kedves szennaiak! Igen szépen és jól táncoltok, de én mindvégig Julcsának drukkoltam! Szerettem volna őt befogadottnak látni! A hazaérkező topolyai vendégek Szilágysági táncaiban jelent meg még karakteresen a kirekesztés-befogadás motívuma (Lévai– Kiss–Győri–Rindl néven jegyzi az alkotó négyest a műsorlap). A verbunkban központi szerepre törő legénykét penderítik többször is félre a nagyok, míg végül – a népmesei legkisebb fiúhoz hasonlóan – bebizonyítja rátermettségét, s ezentúl integráns helye lesz a fiúkarban. A látott művek alapján a Gyermektáncantológia idei üzenete talán az, hogy a játék, a tánc eszközeivel segítsük hozzá az új

nemzedékeket, hogy még egy kicsit tovább maradjanak gyerekek, tovább játsszanak, s ne kelljen konfrontálódniuk a felnőtt világ megannyi gorombaságával. Csúfolják ki játékaikkal a telet (az ágfalvaiak fergeteges sváb játékaival, a Csoltói-házaspár koreográfiájával), a párválasztást, a lakodalmat ( a győriek Mezítlábas lagzijában, Némethné Delbó Krisztina koreográfiájában vagy a lengyeltótiak fergetegesen komédiás játékában, a Tóth–Varga–Németh szerzőtrió darabjában), vagy a martonvásáriak pünkösdölőjében, a Vajda-házaspár koreográfiájában. Vagy nem is kell utánzó-játék? Egyszerűen a néprajzi gyűjtemények legjavából összeállított anyag „újrajátszása” elegendő lehet gyerekkormegőrző-játékörömnek? A gödöllőiek Széphalmi Zoltán–Tóth Judit: Galgahévízi játékok és táncok című előadása, a százhalombattaiak Majoros Róbert: Mezőföldi játék és tánc című darabja, a szegváriak Furik Rita: Litánia után című műve, a békéscsabaiak Szarka Zsolt–Farkas Lilla: Kása, isten áldása című műve, a szécsényiek Oláhné Csercsics Ivett–Oláh József: Erre, erre liba, lúd című füzére, a veszprémiek Molnárné Tóth Erzsébet: Most jöttem Bécsből című munkája tartozott ide. (A jáfotó: Kárpáti Zsuzsanna tékidézéssel Furik Rita a szegváriaknak készített munkájával ment a legmesszebb, a legvadabb játékokat „szelídítve” színpadra.) Azt is mondhatnám: az utóbbiak hatan „biztonsági játékot” vállaltak. A klasszikus szerkezetet variálták: játszó lánykákkal, fiúkkal fokozatosan megtelik a színpad, eleinte külön-külön, bár egymásra figyelve „produkálják” magukat, s mire a zenekar is hangot talál, önfeledt táncban találnak egymásra, többnyire az „alapfokú képzés” törzsanyagában, dunántúli ugrósban, olykor dél-alföldiben. A siker ezután már a játékos-táncos anyanyelv birtoklásának szintjén múlik. A közönség ezenkívül mindig meghálálja, ha színpadra alig-érett aprócskák is láthatók. Előbbire kiemelkedően szép példa a martonvásáriak, a topolyaiak, ágfalviak, a szennaiak, a gödöllőiek kimunkált, kreatívan, az anyanyelv birtoklását élvező mozgása, utóbbira a szécsényiek eklektikus felvonulása. Külön kell szólni a tihanyiak különös világáról. Már a kosztümök stilizáltsága – elsősorban a lányok különböző színű modern harisnyája – utal arra, hogy itt nem „rekonstrukcióról”, hanem „konstrukcióról” van szó. Feszült, kijátszott szünetek, egymásra nézések, – ez idén egyedülálló – mozgásos többszólamúság teremtik meg a drámát a táncos színpadon. Nincsen semmi különös. Csak egy boglyányi kamaszlány játszik el a gondolattal: talán már nem is gyerekek... Hitelesen, szépen. Strack Orsolya a Szédike című darab koreográfusa. A rendező az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület volt. Beleképzelni is szédítő: a mai világban teltházat csinálni az Operettszínházban, 15 csoport – örömünkre igen nagylétszámú, 3040 fős együttesek – utazását megszervezni, a pergő műsort lebonyolítani olyan csapatjátékkal lehet, amihez profi tehetség és civil szív kell. Külön is köszöntsük az év két kitüntetettjét, itt vette át Életmű-díját a székesfehérvári Majoros Róbert és Pedagógiai-díját a barcsi Békési Margit. Mindenkinek, nekik külön is köszönjük! Gyerekeinkek kívánom 2009-re: játszhassanak még! Trencsényi László

Játssz még!

46

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2009/2  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zsolt: Az üveghegyen is túl; Egyszer volt, hogy is volt? – Kóka Rozália gyermekrovata; Záhonyi András: „Táncba fordulva...

folkMAGazin 2009/2  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zsolt: Az üveghegyen is túl; Egyszer volt, hogy is volt? – Kóka Rozália gyermekrovata; Záhonyi András: „Táncba fordulva...

Advertisement