a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 32

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Anna, örök hűségben Budapesten élő tanítónő leánya a legszűkebb baráti körömbe tartozik. Marika gyakran kezdi úgy a mondatait: „Az én édesanyám...” Még nem is találkoztunk, máris nagyon tiszteltem a távol, Brassó mellett élő asszonyt. Most, hogy itt ülünk a lakásomban, az asztalkám két oldalán, nem tudom levenni a szemem sok szenvedést tükröző, szép arcáról. Mindenről megfeledkezve – egy ideig a magnetofon bekapcsolásáról is! – hallgatom ízes, barcasági tájszólását. Megrendítő elbeszéléséből kirajzolódik előttem egy huszadik századi erdélyi asszonysors, melynek középpontjában ma is, holta után is szeretett férje áll. „Brassótól tizennyolc kilométerre, Barcaújfaluban születtem, a Tanórokban, a Szúnyogszéki utcában, 1935-ben. Édesapámat Lukács Simonnak, édesanyámat Fazakas Annának hívták. Négyen voltunk testvérek. Nem voltunk valami gazdagok, hét hektár földünk volt. Nyáron a földdel dolgoztunk, télen fazekassággal foglalkoztunk. Édesapám korongozott, édesanyám meg mi, gyermekek, írókával megírtuk szépen a fazakakot, a csiprocskákat, s aztán kiégettük. Én es készítettem gyermekeknek való sípocskákat, játékocskákat is. Kóboros szekérrel jártunk árulni a szomszéd falukba, Sárkányba, Bránba (Törcsvár), egészen Szebenig is elmentünk. Édesapám sok szép mesét tudott, sokat mesélt nekünk. A mi falunkban többségében magyar ajkú, evangélikus lelkek laktak. Volt néhány román és cigány család es. A gyermekkorom nem volt valami szerencsés. A háborús esztendőkre esett. Édesapámat többször elvitték koncsentrára, munkaszolgálatra. Édesanyám kínlódott a négy gyermekvel a földeken. Mi lejánkák gyérítettünk, kapáltunk, a bátyáim kaszáltak. Ők bizony nem nagyon akartak szót fogadni édesanyánknak. Az iskolát elvitték a falunkból Höltövénybe, ahová szász meg román gyerekek jártak. Ezért csak öt osztályt végeztem. Később, amikor az én leányaim tanultak, én is béfejeztem a nyolc osztályt. Az uramval, Antal Bálintval, úgy kerültünk össze, hogy én napszámba jártam nállik. Az anyja özvegyasszan volt. Az uram oda volt Magyarországon. Na, mikor hazajött, megismerkedtünk, megszerettük egyik a mást. Bálint egy este megfogta a kezemet, hazakésért, s megmondta édesapáméknak, hogy összeházasodunk. Édesanyám haragudott, hogy miért nem szóltam előbb, hogy készülhettek volna a kézfogóra. Nem volt semmi készülődés, nem lehetett semmit kapni, nem volt ruha, nem volt cipő, háború után voltunk. Az esküvői ebédünk »pityókatokány« [krumplipaprikás] volt. 1953. január 9-én mentem férjhez, és odaköltöztem az uramékhoz. Ma es ebben a házban lakunk. Az anyósomat erőst szerettem, ő es ingemet, jó asszon vót, de még abban az esztendőben meg is hótt, hogy odakerültem hozzuk. Az uram akkor ment ki Magyarországra, mikor megtörtént az első bécsi döntés. Dél-Erdélyt Romániához csatolták. A határt a mi falunktól harminc kilométerre húzták meg. Az emberek erőst megszomorodtak, hogy mi miért maradtunk itt, és miért nem tartozhatunk mi is Magyarországhoz. Nagy dologidő volt, de senki nem dolgozott a földeken. A mi falunkból – erre világosan emlékszem – százötven fiatal legény ment ki egyszerre Magyarországra. A faluban nem maradt, lehet két legény se. Az uram a barátaival, Balog Jenővel, Fazakas Jánosval, Petrovics Istánval először Budapestre ment. Látták, hogy bombázták a várost az angolszászok. Majd Győr környékén, Rajkán, Keszthelyen, Gyenesdiáson dolgoztak. Ezekről a helyekről sokat beszélt Bálint. Nagyon-nagyon szerette az ottani életet. Örökké emlegette, hogy hogyan művelték ott a földeket, milyen szépen, jól gazdálkodtak a Festetics birtokon. Ott voltak a Festetics-kastélyban, amikor jöttek az oroszok. Az én uram nagyon szerette a földet, szeretett tanulni, olvasni, ahol járt, mindent jól megfigyelt. Meg is becsülték

32

Szüleimmel és testvéreimmel, 1948-ban. [Jobbról a 3. Lukács Anna]

ezért. Gyenesdiásra, népfőiskolára is elküldték, még ma is megvan az oklevele, amit ott adtak neki. A háború végén besorozták az uramat s a barátait a tartalékhadseregbe, a harcokban nem vettek részt. Amerikai fogságba estek, Hannover környékén voltak egy ideig egy hatalmas lágerban. A láger egy kőszénbányában volt. Kettőjüknek egy bála szalmát adtak, azon feküdtek. Emlékszem, hogy beszélt arról is, hogy milyen szép a reimsi katedrális. Na, vége lett a háborúnak, visszajöttek Magyarországra. Akkoriban kezdték kitelepíteni a magyarországi németeket. Az én uramnak felajánlottak nem tudom mennyi földet, meg egy sváb házat valahol. Az emberem elgondolkodott: – Egy vadidegennek az életjibe miért ülnék bé, amikor nekem otthon van házam? Ott kénlódik édesanyám két kicsi gyermekvel, mert nincsen férfi a háznál! Így valahogy őt a lelkiismeret hazahajtotta, hazajött Újfaluba. Hamarosan összekerültünk. Nekifogtunk dolgozni. Tíz hektár földünk volt, jól haladtunk, de osztán hamarosan béütött a baj. Béhajtottak benünköt es orosz mintára a karámba. Előbbször egy »társulást« alakítottak. Bálint, ugye jó gazda volt, s ügyes ember, őt választották meg vezetőnek. Hamarosan kezdték szervezni a kollektívot, az uram nem akart béállani. Ugye, a társulásban még mindenki tudta, hogy melyik az ő földje, mi az övé, a kollektívba már mindent oda kellett adni. Az egyik ember, aki szervező volt, figyelmeztette az uramat, hogy ne ellenkezzék, mert nagy bajba kerülhet, a kákán es csomót fognak találni. Mit tehettünk? Az uram béállott. Bé kellett adni az összes gazdasági felszerelést, szekeret, lovat, vetőmagot, bévetett földet, mindent. Mégis reánk szakadt a baj. Egy estefelé az irodából odaküldtek hozzánk egy asszonyt – Máris néninek hívták –, hogy Bálint menjen le a kollektívbe, mert keresik. Mondom: – Nincs itthon még, az erdőben van. Miért hívják? – Nem tudom! Pedig tudta az asszon, hogy miért keresik, mert nagy párttagné volt. Hazajő az uram az erdőből, nyitom a kaput, hát, Istenem,

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2009/2  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zsolt: Az üveghegyen is túl; Egyszer volt, hogy is volt? – Kóka Rozália gyermekrovata; Záhonyi András: „Táncba fordulva...

folkMAGazin 2009/2  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zsolt: Az üveghegyen is túl; Egyszer volt, hogy is volt? – Kóka Rozália gyermekrovata; Záhonyi András: „Táncba fordulva...

Advertisement