folkMAGazin 2009/1

Page 40

Táncírás-szimpóziumok Magyarországon

L

ábán Rudolf tánclejegyző rendszerét, a kinetográfiát több mint nyolcvan éve, 1928 júniusában, a második német tánckongresszuson, Essenben tárták a nagyobb nyilvánosság elé, s alig egy évtizeddel később már Magyarországon is használták. A táncírás mára meglehetősen összetett rendszerré fejlődött, így nem csoda, ha elsajátítása tetemes időt, gondos odafigyelést, és persze megfelelő tudati alkatot igényel. A módszer megértése különösen akkor ütközik nehézségbe, ha tanulójának korábbi táncos képzése nem használt elemzést, mint az oly’ általános például a néptánc, de ismereteim szerint a más táncos műfajok oktatása során is. Felmerülhet, és hányszor fel is merült már a kérdés, szükség van-e egyáltalán táncírásra és a tánc mozdulatainak elemzésére. Számtalan érvet fogalmaztak meg mellette, hogy például a táncírás hoszszú időre őrzi meg a táncot, interpretációra késztet a másolás helyett, tudatosabbá, sőt, pontosabbá, határozottabbá, tehát kifejezőbbé teszi a mozgást, segíti a mozgás kommunikációját – nem sorolnám tovább. De ellene is, miszerint a korszerű képrögzítő technikák a megőrző funkciót feleslegessé teszik, a mozgás egyéniségre jellemző stílusát vagy bizonyos tartalmi-kifejezési lényegeit amúgy sem lehet leírni, és különben is, a táncot mindig is másolás után tanították – itt sem folytatnám. Táncíró-

ként természetesen én mélyen egyetértek a táncírás használata melletti érvekkel, s értem (ha el nem is fogadom) a vele szemben felhozott kifogásokat. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a mozdulatelemzés és táncírás elvetését hangoztatók ellenérveinek gyökere nem valamely alapvető szellemi restség és a szakmai tudás hiányának palástolása lenne-e. A magyar néptánc nemzetközi elismertségre szert tett kutatói ebben a tekintetben is követendő példát mutattak. Köztudomású, hogy Martin György, Pesovár Ernő, Szentpál Olga és Szentpál Mária nem volt rest, valamennyien ismerték és igen magas szinten használták is a táncírást, elért eredményeik javarésze mozdulat- és táncelemzési ismereteikre támaszkodott. A táncírást Szentpál Olga iskolájának növendéke, Lőrincz György hozta Magyarországra még 1937-ben, Szentpál Mária tőle sajátította el, és lett később magának a táncírás rendszerének idehaza és külföldön is a mai napig jegyzett kutatója és pedagógusa. Szentpál Olgának a néptáncgyűjtések alkalmával készített tánclejegyzéseit hagyatékában láttam, abból az világlik ki, hogy olyan sebességgel és természetességgel írta a táncot, mint más a szöveget. Kutatásai eredményeként Magyarországon elsőként jelentkezett a néptánc táncírással bemutatott formai elemzésének elméletével. Martin György és Pesovár Ernő pedig az 1960-as évektől kezdődően megteremtették a néptánckutatás ma is élő szerkezeti összehasonlító iskoláját, módszerük elképzelhetetlen a táncos anyag notációs dokumentálása és elemzése nélkül. A táncírást az 1940-es évek végétől tanítják Magyarországon, váltakozó lendülettel – nekem úgy tűnik, az oktatás vezetőinek és döntéshozóinak irányultsága és ismeretei szerint. Azonban az említett kutatónemzedék munkájának, akár csak menynyiségét tekintve, a táncírás oktatása ma már felelősség is. Elődeink tanulmányait és könyveit táncírás-tudás nélkül meg nem érthetjük, abból nem tanulhatunk, de kritikával sem illethetjük; így meg nem ítélhetjük, hogy nyomdokaikat kövessük, attól térjünk-e el, avagy hegeliánus hevülettel kellene azt megszüntetve megőriznünk. Munkásságuk nyomán biztosan állíthatjuk, sem magára a táncos mozgásra irányuló kutatás, sem a táncoktatás megújítására törekvő pedagógia módszertana a táncírás, de leginkább mozdulatelemzés nélkül

számba vehető eredményeket el nem érhet. Az említett felelősség vállalásában a Magyar Táncművészeti Főiskola (MTF) szerepe igencsak megnőtt, minthogy az elmúlt húsz évben a táncoktatás bármely szintjének diplomához kötése következményeként a tanárképzésben teljes monopóliumhoz jutott. El kell ismernünk, felelősségének egy részét fel is vállalta, mert a néptánc (de csak a néptánc!) pedagógusok képzésének a táncírás és mozdulatelemzés kötelező tananyaga. Két évtizeden keresztül az évfolyamonként három éves felsőfokú oktatás a táncírást értők és használók körét igencsak szélesítette. Az oktatási lehetőségek bővülésével számos volt főiskolai diák már magán az MTF-en, annak nyíregyházi, pécsi, szombathelyi, sőt határon túli kihelyezett tagozatain, más egyetemeken, a középfokú táncos szakképzésben, vagy akár egyes alapfokú művészeti iskolában tanítja a táncírást és a vele elválaszthatatlan egységű mozdulatelemzést. Mi több, nemhogy csak a szakdolgozatokban szaporodott meg örvendetesen a táncírás használata, hanem az újabb néptánc-módszertani kiadványok már magától értődő módon táncírással mutatják be pedagógiai elképzeléseiket, s így az is nyilvánvaló, a diákoktól elvárják, hogy meg is értsék a leírtakat. E kissé hosszúra nyúlt bevezetőt szántam annak hátteréül, miként vált a hozzáértők számának megnövekedésével szellemileg lehetővé, alkalmazásának sokféleségével pedig szükségszerűvé a táncírás és mozdulatelemzés témájában a résztvevőket nézve országos, létszámában szimpózium méretű találkozót szervezni. Az elsőt 2008 júniusában a Magyar Tudományos Akadémia, a másodikat 2008 novemberében a Magyar Táncművészeti Főiskola támogatásával tartottuk meg, mindkettőnek az MTA Zenetudományi Intézete adott otthont. Mindamellett 2008 nem csupán a táncírás-rendszer bejelentésének nyolcvanadik, hanem a rendszer kitalálójának, a magyar származású és az európai modern tánc egyik megalapítójának és szellemi vezetőjének tartott Lábán Rudolf halálnak 50. évfordulója is, így a két szimpóziummal egyben az ő emlékének is adóztunk. Mindkét szimpózium két fő részből állt. Az egyikben előadásokat hallhattunk a táncírás kutatási és pedagógiai alkalmazásáról, a másik részt pedig a táncírás igen erősen szakmai-technikai kérdéseinek megbeszélésére szántuk. Kezdjük a beszámolót

A „táncpálya” a tanár szerint – Balogh János padlórajza • A „táncpálya” egy elsős szerint

40