Page 25

Az improvizátor Szokolay Dongó Balázs a népzene szimfonikusokat fertőző jótékony hatásáról és a zenekarok idejének leáldozásáról Szokolay Dongó Balázs ugyan azt mondja, hogy mindig ugyanazt a szólót játssza, s azért tűnik másnak, mert hol dzsesszzenészekkel, hol népzenészekkel, hol semelyik műfajba sem sorolható zenét megszólaltató kollégákkal muzsikál. Tapasztalata szerint az állandó együttesek kora egyre inkább lejár, a művészeket ma már inkább egy-egy produkcióra vagy turnéra kérik fel. Az improvizáció híve, de rájött, hogy a rögtönzésnek is jót tesz a rendszeres próba. Örömmel veszi, hogy napjainkban szimfonikus zenekarokkal is párosítanak népi hangszereket, ebben Kodály ars poeticáját látja megvalósulni. Ma is ragaszkodik szülőhelyéhez, s fővárosi létét úgy fogja fel, hogy tíz-húsz évre ideiglenesen Budapestre van elszállásolva, de lélekben Tótkomlóshoz kötődik. – Miként határozná meg a zenei stílusát? – Erről fogalmam sincs. Valamit csinálok, általában mindig ugyanazt, a szakma a szememre is veti, hogy mindig ugyanazt a szólót játszom, csak eltérő környezetekben. Ezért a külvilág úgy ítéli meg, hogy most dzsesszes a játékom, máskor meg úgy, hogy népzenei, másik alkalommal kortárs zenének, alternatív zenének nevezik, de a világzenébe történő besorolás sem marad ki. A world music elnevezést nagyon nem szeretem, erre a menedzsereknek volt szükségük, hogy a feldolgozott népzenét feltehessék a színpadra. Az ilyen skatulyákat az európai kultúrszemlélet hozza létre, mert mindent be akar sorolni valamilyen kategóriába. Én népzenei ihletésű improvizatív kamarazenét játszom, de egy menedzser nyilván kiröhögne, ha ezt mondanám neki. – Önt nagyon jó muzsikusnak tartják, különböző formációkban játszik, gyakran kap felkérést. Hol tanult meg zenélni? – Nem jártam zeneiskolába, s így óhatatlanul kevesebb eszközzel dolgozom, mint egy tanult muzsikus. Azzal foglalkoztam, ami érdekelt, s a különböző iskolák nem tágították az agyamat. A népzenét archív felvételekről tanultam, s az ember persze eztazt a kollégáktól is elles. Előfordult, hogy parasztzenészt kértem

Rézangyal szerepében (Farkas Ferenc: Csinom Palkó, Békés Megyei Jókai Színház, 2008.)

meg, hogy segítsen valamit elsajátítani. Nagyon sokat tanultam az eleki román zenészektől. Úgy jöttünk össze, hogy egy rendezvényen felküldtek velük a színpadra, hogy játsszunk együtt. – Gondolom, a népi világ eleve közel állt önhöz, úgy tudom, édesapja gyűjtötte a néprajzi tárgyakat... – Létrehozott egy komoly néprajzi kollekciót, bár nem tudósként gyűjtött, hanem művészként. Ő ugyanis festett és fát faragott, s olyan tárgyakat igyekezett megszerezni, amelyek művészi szempontból tetszettek neki. E téren is művészi élményt keresett. Tótkomlóson éltünk, s a helyi szlovák önkormányzat meg is vette a gyűjtemény lényeges darabjait, és létrehozta a Szokolay Sándor emlékszobát, ahol e műtárgyak megtekinthetők. Mostanság arra döbbenek rá, hogy egész közel álltunk a paraszti kultúrához, például disznót is tartottunk. Ám édesapám pedagógusként rettegve figyelte, hogy művésszé válok. Ebben ugyanis nem hitt, ám akkor mégis csak elérzékenyült, amikor nagyszínpadon látott. – Ilyen körülmények között a zene miként fogta meg? – Kétfelől jött be. Középiskolás koromban blues-harmonikásként kezdtem, Tótkomlóson ugyanis rockzenészek játszottak a kocsmában, s látták, hogy jól fújom, és meghívtak. Így kezdődött a zenész pályafutásom. Ugyanakkor igen szerettem a dzsesszt, s dzsesszfesztiválokon járván két hatalmas koncertélményben volt részem. Az egyiket Szabados Györgynek köszönhetem. Meghallgattam az Esküvő című lemezét, és azt mondtam magamnak, hogy népzenét kell játszanom. A másik Dresch Mihály nevéhez fűződik, akit 17 éves koromban hallottam először, s nagyon megragadott az a hangulat, amit zenésztársaival együtt teremtett. Így aztán vettem egy furulyát, majd egy tárogatót, egyszer pedig kezembe adtak egy dudát, megszólaltattam, s beleszerelmesedtem, ezért azt is szereztem. Elkezdtem másolni a régi felvételeket, s ezekről tanultam, teljesen egyedül. Ebből már következett, hogy a Békés Banda tagjai meghallották, hogy Tótkomlóson van egy srác, aki dudál, s meghívtak a zenekarba. Persze Pesten ismertem meg őket... Így tehát zenész funkcióban bekerültem a Balassi Táncegyüttesbe, mert e tánccsoport zenekari kíséretét a Békés Banda látta el. Ezáltal belecsöppentem a táncházas népzenészek társaságába, s innen már ment minden magától. A Békés Banda mellett Budapesten bevettek a Vasmalom együttesbe és a Vízöntőbe is. Ez utóbbi persze nem a táncházmozgalom elején alakult Kiss Feri-féle Vízöntő volt, abból a formációból csak Hasur Jani muzsikált ebben az együttesben, aki akkor már Olaszországban élt. Idehaza nem is léptünk fel, az olaszokhoz jártunk ki turnézni. – Mostanság viszont az a trend, hogy egyre kevesebb a kötött formációjú együttes, a zenészek inkább összeállnak egy-egy fellépésre vagy turnéra. S bár ön Palya Bea és Sebestyén Márta zenekarának is tagja, legtöbbször inkább alkalmi zenésztársakkal muzsikál...

25

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2008/6  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: „...nem az a nap süt az égen...” –Regina levele; Ábrahám Judit: Fikó Regina emlékére; Mohácsy Albert: Árvák bo...

folkMAGazin 2008/6  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: „...nem az a nap süt az égen...” –Regina levele; Ábrahám Judit: Fikó Regina emlékére; Mohácsy Albert: Árvák bo...

Advertisement