__MAIN_TEXT__

Page 18

M AGTÁ R

SZÉKI SOÓS JÁNOS

A CSENDZAJLÁS VÉGJÁTSZMÁJA Apám felravatalozva az elsõ házban, a szoba falai lecsupaszítva, a nagy fali tükröt is levittük a pincébe, ha meglátná magát benne szegény apád, akkor nem tudna nyugodtan elmenni, mondták a segítõ rokonok, készült rá, tudta, számára minden bevégeztetett, az elmenésrõl nem beszélt egyszer sem, örökké úgy tett, mintha sohasem bántaná semmi, nyolcvanhétben, amikor visszavonták fegyverviselési engedélyét, akkor sem szólt, csak ült némán román erdészmérnökei mellett az ablak elõtti támlás padládán, anyám csípõs túrót, töpörtyût, savanyú uborkát, szilvapálinkát tett eléjük, a másnaposságtól veresedõ arcú fõnökök miután jól ettek, ittak, írásba foglalták apám eddigi példamutató fõerdészi tevékenységét, de a helyi szekus milícista parancsnok mégis kihúzta nevét a fegyverviselésre alkalmasok névsorából, e tollvonás apám állásvesztését eredményezte, végzettsége, becsülettel szolgált két évtizednyi erdészeti munkája többé senkit se érdekelt, ez viszont apám életének fokozatos felõrlését eredményezte, egyetlen felróható bûnt találtak ellene: magyar!, az ellenség oldalára nem kötünk fegyvert, világosított fel egy érdeklõdni bátorkodó derék embert a Barabásból Barbosra átkeresztelkedett õrmester; levetkõztették, így mondták a faluban, meg hogy elvették a marhabõrtáskáját, ami nem igaz, mert nálam van, most is hordom, válláról saját kezûleg akasztotta le, még a mezõre sem járt vele többé, életkedvétõl örökre megfosztották annyi bizonyos, hivatala erdészeti munkássá minõsítette vissza, fél pénzért; évekig nem ment be a faluba, útjai csak az erdõk alatt szétfolyó mezõkre vitték, hetekig, hónapokig irtotta Várhegy dûlõ tövisbokrait, hogy gyümölcsöst létesítsen, mindent szakszerûen végzett, ahogyan fiatalember korában, a híres kolozsvári Palocsay-kertben és a beszterce-naszódi erdésziskolában tanulta, nem ez a sárga domboldal való a fának, panaszolta sokszor, itt csak meddõ szederindába botlik az ember; barackfái egy-két évig teremtek, majd az elvadult, tövisbokorra hasonló szilvafákkal együtt idõ elõtt kiszáradtak, akár az õ élete; millió fát vigyázott és ültetett, azokból most egy szép

18

fényesre gyalult tölgy örökre az övé marad, azt álljuk körül, mindannyian a zsoltáros könyv lapjaira szegezett tekintettel, az egyházfiút követve torokszorító hangon éneklünk, néha keservesen felvonít a kukorica kas mögé kötött kutya, az udvar, a ház zsúfoltan álló virrasztókkal van tele, nem vagyunk olyan sokan, hogy ne éreznénk meg valakinek a hiányát, anyám felszakadó sírása a megárvult lélek éneke, sebfakasztó és gyógyír, diófa-sorsunkat megidõzõ, a jól termõ diófát is örökkön-örökké hosszú botokkal verik, mégis évrõlévre terem; a halotti énekek befejeztével kalácsot és pálinkát hoznak fel a pincébõl, mindenkit kínálnak, a férfiak kopott énekeskönyvüket lájbizsebbe csúsztatják, felravatalozott apámra néznek, miközben szertartásosan szájukhoz emelik az üveget, még le sem nyelve az erõs italt, csendes megnyugvást kívánva egy foszlós bélû kalácsszelet után nyúlnak, és csak a kapun kívülre jutva harapnak bele, lassan megrágva minden falatot, szabad tenyerükkel felfogva minden szemernyi morzsát a porba hullástól; apám így lett részese az idei tavasznak, soha nem ült lovon, mégis Szent-Mihály rakoncátlan hátasát kényszerült szõrén megülni, aki már régóta leselkedett rá, talán már feszélyezve is érezte magát kertünk mélyében, ahol tágra nyitott, rezzenéstelen szemei már-már fájtak, s kezdtek beleszédülni a nagy hordásba temetkezett méhek szakadatlan cikázásába; õrt állok apám koporsója elõtt, a nyitott ablakon keresztül virágillat árad a szobába, búcsúzni jöttek a fák éjszakai követei, elnyelve a ház falára szögelt fekete gyászlobogó naftalin szagát, amely mintha máglyatüzem fölé emelkedve, égõ szennyesemet takarva, türelmetlen lobogással várná gyanútlan alászálló istenemet, hogy az perbe fogva kényszerítsen engem holtak és elevenek feletti ítélkezésre; a végtisztességet tevõ gyülekezet mögött, az üres disznóól és tyúkháló között, ott állt az egykori tanácselnök is, megroggyant válla közé süppedt nyaka egyszer csak hirtelen emelkedni kezdett, ugyanis fiatal tiszteletesünk gyászbeszédének evezõje váratlanul az elmúlt évtizedek még ma is fel-felbûzlõ posványába csapott, nem ke-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2008/6  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: „...nem az a nap süt az égen...” –Regina levele; Ábrahám Judit: Fikó Regina emlékére; Mohácsy Albert: Árvák bo...

folkMAGazin 2008/6  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: „...nem az a nap süt az égen...” –Regina levele; Ábrahám Judit: Fikó Regina emlékére; Mohácsy Albert: Árvák bo...

Advertisement