Page 1

2008 / 5.

XV. évfolyam

Ára: 600 Ft

5. szám


Táncház – Szék, 1967 fotó: Korniss Péter

Fonó – Szék, 1971 fotó: Korniss Péter


Széki útinapló

A TARTALOMBÓL: 7. Vargyas Lajos emlékezete Szőkéné Károlyi Annamária, Vargyas Gábor 8. A IV. Bornépek dalai népzenei verseny Förhénci Horváth Gyula 9. XIII. Vicei Találkozó Lörinczi Károly 10. Bacsoji bál 2008 nyarán Ábrahám Judit 11. A nemEz bemutatkozó lemeze Zsebők Csaba 12. A Magyar Népmese Napja Kóka Rozália 13. Kárpátalja – határok nélkül Záhonyi András 14. Kodály Zoltán, a népzenekutató – V. Pávai István 16. Beszélgetés Bognár Szilviával Erdélyi T. László 18. MAGTÁR Mesics György „Mesó” versei 20. Hajdúk Hete Debrecenben Krakkó Ákos 21. A Hajdú Táncügyettes jubileuma Váradi Levente fotói 26. ELI – Született Pozsonyban Kóka Rozália 32. Egy este Miskolcon Demarcsek György 34. 15 éves a Szeredás Darmos István, Lázár Zsolt 36. Magyar Kalendár II. Darmos István 37. A 29. Kaláka Fesztiválról K. Tóth László 40. Próféta a múltból Fuchs Lívia 42. Sue Foy angol nyelvű ismertetője

Az alábbi útinaplót 1959-ben írtam, első széki gyűjtőutam hatására. 1958-ban Martin György tanácsára, kérésére mentem Székre, mert addig ott táncgyűjtés még nem volt. Lajtha László frissen kiadott „Széki gyűjtés” c. kötetével a hónom alatt gyalogoltam fel Székre Bonchidáról. (Akkor még semmilyen tömegközlekedési eszköz nem volt, először 1963-ban indultak fapados teherautók.) A széki tánchagyományt paradicsomi állapotban találtam abban a formában, amelyben – gondolom – még a XIX. században rögzült. Erről írtam szakdolgozatomat is „A tánc társadalmi szerepe Széken” címmel, amelynek átdolgozott változata később „Szék táncai és táncélete a XX. század első felében” címmel jelent meg a Planétás Kiadó „A széki hangszeres népzene” kötetének fejezeteként.

M

ikor már tíz kilométert kapaszkodtam felfelé a minden képzeletet felülmúló sárban, kezdtem megértőbb lenni azokkal a táncosokkal szemben, akiknek esetleg volt rá lehetőségük, de mégsem tették meg ezt a 14 kilométeres utat Bonchidától vagy Szamosújvártól Székre. Szék elzárt község. Szamosújvárról van ugyan egy nagyon rossz állapotú 16 kilométeres bekötőút, mely a Csukás tó mellett kanyarog fel a széki hegyre, de ez is olyan, hogy egy kevés eső után a szegény széki lakos, kinek halaszthatatlan útja van, nem a lovát, hanem az Úristent noszogatja egy kis másfajta földöntúli segítségért, mert a szekeret tolni, azt ő is tudja és meg is teszi. Ha nem tenné, többet menne visszafelé, mint előre. Háttal meg nem akar hazafelé menni, mert akkor Szamosújvárra kéne állandóan néznie, azt pedig nem szeretik nézni sem, amióta vagy kétszáz éve a széki bíró jókedvében eladta a szamosújvári örményeknek a „szabad királyi város” jogát. Azóta már csak a bálok jó hangulatában, csodálatos dalaikban emlegetik „Szék városát”. Máshol nem is dalolják ők ezeket a nótákat, csak otthon. Egymás között érzik jól magukat. Egyesével nem járnak el semerre, még cselédkedni sem. Szokásaikban, magatartásukban valahogyan ott ragadtak egy kicsit még a XIX. században. Nem mondom, a körülményeik is marasztalták őket. Se vonat, se autóbusz, se villany. Mindenfelé csak a kopár mezőségi hegyek, melyeknek domborulataiba és hajlataiba csendesen és szerényen, a rohanó világtól egy kicsit elfelejtetten illeszkedik a falu. Bárhonnan közelítik is meg, állandóan csak felfelé és felfelé kell kapaszkodni, aztán még egy utolsó hegy-nyereg, és ott terül el előttünk. Ha van község, mely tökéletesen alkalmazkodik a tájhoz, akkor Szék az. A háromágú csillag alakban elhelyezkedő mélyedések, mint hatalmas ölelő, széttárt karok veszik körül a községet, mely belesimul

ebbe az ölelésbe. Szereti ez a táj a faluját, szívesen hordozza a völgyében, féltően elzárja a külvilágtól. A benne lévő emberek, nagyok és kicsik egyaránt hozzátartoznak ehhez a természet adta nagy harmóniához. Kevés itt a helyem ahhoz, hogy mindazt leírjam, amit az elmúlt századok tánchagyományaiból átmentett nekünk ez az archaikus közösség. A székiekkel, lányokkal és legényekkel már 1956-ban megismerkedtem a kolozsvári piactéren, ahol a városban és a városkörnyéki gazdáknál szolgáló fiatalok minden csütörtökön és vasárnap délután öszszejönnek. Beszélgetnek, dalolnak, időnként összekapaszkodnak és forognak. Akkor másfelé vezetett az utam, nem tudtam elmenni Székre. De már ott, a kolozsvári piacon láttam, hogy táncaik sokkal gazdagabbak és főleg jellegükben mások, mint amilyen képzetet nálunk a nem tudom milyen alapon bemutatott széki táncok sokasága kialakított. 1959-ben egy pár hazaigyekvő lánnyal és legénnyel Bonchidától nekivágtam én is a hegynek, hogy néhány napot eltölthessek Széken. Már útközben megtudtam, hogy éppen jókor jövök, mert Márton-napi bál lesz. Ez olyan nagy esemény, hogy még a legtávolabbra szolgálók is rajzanak hazafelé. Nagy nap ez, mert – különösen régebben, de még ma is – Márton napkor számolnak le a nyári szolgálat után a gazdáknál és térnek haza a fiatalok. A telet otthon tánccal, bállal, lakodalommal, fonóval, farsanggal töltik el. Hosszú és nehéz gyalogút ez. Minden horhosnak, domborulatnak vagy hegygerincnek megvan a maga meséje, története. Ezeket mondhatják, hol tréfálnak, hol ijesztgetik egymást velük. Így én is alig vettem észre és máris mondták, hogy „na, fiatal úr, itt már elválnak útjaink, mert maga a Felszegre megy”. Mikor kérdeztem, merre van az, akkor mondták, hogy men-

Címlap: Bognár Szilvia – fotó: Szántó Míra Judit

3


jek csak egyenest lefelé, aztán „bé kell fordulni a szőlők aljára”, és már is ott leszek a Felszegen. De nagy baj nincs, tették hozzá, mert itt van ez az „angyalbögyörő” legényke, az is arra megyen. Erre megnyugodtam, mert gyerekkoromban nagyon szerettem az angyalbögyörőt, gondoltam, akkor nem is lesz nagy baj. Amikor elváltunk a többiektől, mondtam is a kicsi legénynek ezt, erre azt válaszolta: „Sze’ én es szeretem enni, csak azt nem, mikor így hínak”. El is panaszolta, hogy nem is nagyon akadt neki szerető az utcájukból. Így egy forrószegi „csutak kicsi lányt” kerülget. Mondtam neki, akkor rendben van már minden, mivel hát megtalálta a magához valót. A fenét van, mondta keserűen, hát most melyik táncházba járjak vele? „Ha Forrószegre járok, ott es baj van, ha a Felszegre járunk, hozzánk, itt es baj van.” Még ezeket szépen elpanaszolta, már bele is keserítettük magunkat a Felszeg szélibe. Itt elbúcsúztam tőle azzal, hogy biztattam, menne csak nyugodtan el bármelyik bálba a szeretőjével. „Bé es megyek, sze’ Márton vagyok én es.” Ezzel még be is mutatkoztunk egymásnak. Útjaink elváltak. Én az ő magyarázatához igazítottam a magamét, közben mosolyogtam az ő nagy problémáján. Nem is tudtam még akkor, hogy milyen nagy törvényszegésre biztattam, mikor mondtam neki, menjen csak nyugodtan bármelyik bálba. Széknek három utcája van, hármas ágú csillag alakban. Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg. Minden utcának külön „táncháza” van. Az utca legényei valamelyik nagyobb gazdától kibérelik házának utca felőli szobáját egy egész télre. Ezt a helyiséget használják bálra, táncra, leányfonóra, vagy esetenként egy-egy lakodalom rendezésére is. Ezek a földes szobák nem nagyobbak 20 négyzetméternél. A gazda felelős a táncház rendben tartásért, kiüríti teljesen a szobát és kiköltözik a konyhába egész családjával. A falak mentén cölöpöket ver le, erre deszkát szegez. Ide ülhetnek azok, akik egyet fújni akarnak tánc közben. Az utca felől az ablaknál a pad magasabbra és lépcsőzetesen van kiképezve. Ez a három szál muzsikus helye. A prímásé, a kontrásé és a kéthúros kisbőgősé. A szoba teljesen fűtetlen. A 20-25 pár, aki részt vesz a bálban, illetve táncban, zsúfolásig megtölti a gyengén világított kis szobát és valamennyire be is melegíti azt. Ha pedig szünet van, úgyis a konyhában gyűlnek össze, elsősorban a lányok, mert a fiúk ez alatt az idő alatt használják ki a nagyobb tért egy kis „tempózásra”. Pünkösdkor a táncház kiköltözik a csűrbe, többnyire ugyanannál a háznál. A gazdáék nemcsak bérbeadó tulajdonosai a ház-

4

nak, hanem a házigazda szerepét is betöltik. Ahogyan ott ültem a konyhában és figyeltem az érkezőket, hallgattam, mit beszélnek, az volt az érzésem, hogy a gazda és a fiatalok közötti viszony tulajdonképpen egy általuk meg nem nevezett fiktív rokonságot jelent. A gazdáék mindenkit ismernek, tudják ki kinek a szeretője, tudják, kinek nincs, vagy ha volt, miért maradt abba a viszony. Ismerik a családok szándékát is. Ennek megfelelően adnak tanácsot egyikmásik legénynek, hogy kit hozzon a bálba. Ügyes-bajos dolgaikat is itt beszélik meg. A gazdáék kötelessége beavatkozni, ha valamelyik legény kötekedne a többiekkel. A táncháznak fontos szerepe van a község életében. Itt barátságok szövődnek, melyekből később, a kenyérért vívott harcban gazdasági kapcsolat lesz; ismeretségek kötődnek, melyekből házasságok jönnek létre. A széki táncháznak jelentős funkciója van a község társadalmi életének folyamatosságában. A Tánc rendszeres szórakozás, melyet minden vasárnap – régebben valamelyik hétköznap is – délután kettőtől éjfélig rendeztek. Ide eljöhetett bármelyik fiatal az utcából. Házasemberek ritkán járnak Táncba. A Bálon viszont, melyet névnapokon, farsang végén, vagy leszerelt katonák tiszteletére rendeznek, csak meghívott vendégek vehetnek részt. Márton-napkor például az utca Mártonjai rendezik. A Bálba, mely szombat este úgy nyolc óra felé kezdődik és másnap délig tart, a lányok kalácsot, a fiúk innivalót is visznek. Névnapi bálon a rendező ünnepeltek gondoskodnak mindenről. Táncba, Bálba csak az utcabeliek járhatnak. Ez az íratlan törvény annyira beleivódott tudatukba, hogy megszegése eszükbe sem jut. Azon a Márton-napi bálon, melyen én részt vettem, majd’ éjfélig tartott az izgalom, mert egy legény más utcabeli lányt hozott magával. Érdekes volt, hogy a fiú és barátai közötti viszonyon nem látszott semmi változás, épp úgy ittak, tréfálkoztak vele, mint mindenkivel. A lány azonban sokáig ott állt egyedül, mert senki sem szólt hozzá. Csak amikor a tánc kezdődött, akkor oldódott fel valamennyire a hangulat vele szemben. Ez a lokális tilalom csak a farsangvégi vagy a leszerelt katonák báljára nem vonatkozik, de akkor is csupán a legények mentesülnek alóla. Fiatalasszonyok, ha maskarásnak vagy „szász leánynak” öltöznek, akkor férjükkel együtt farsangvégi bálra el-el mennek más utcába is. Itt azonban a mókázás után csak „egy párt” táncolnak, aztán továbbmennek. Az „egy pár” csárdásból, négyesből, lassúból és porkából áll.

A táncháznak mint társadalmi intézménynek hatalmas összefogó ereje van az utcán belül, az utcákat egy-egy külön közösségnek véve azonban elkülöníti egymástól, még a házasságokat is endogámikusan szabályozza. [Endogámia: egy bizonyos közösségen – itt egy szegen – kívüli házasság tilalma.] Nem ritkaság a második, de még az első unokatestvér-házasság sem. Egy táncházban majdnem minden fiatal, ha nem is vér szerinti, de legalább affiniális [házasság általi] rokonai egymásnak. A széki gyermek már korán megismerkedik közösségének táncaival. A táncházból kiszűrődő muzsikaszó odacsalja leskelődni. Látja ismerőseinek, rokonainak lakodalmát, ott lábatlankodik a fonóban. A táncot és az éneket egyszerre ismeri meg a közösség kultúrájának többi részével. Hatnyolcéves korban már táncolgat. A nagyok figyelik és jótékonyan rászólnak, ha szükségesnek tartják. Tizenöt-tizenhat éves korban, konfirmálás után mehet először „hivatalosan” a táncház mulatságaira. A fiúk legkésőbb a „tempót” tanulják meg. „Míg a legények táncolnak” – mondja egy adatközlő –, „a kicsik hátul »lapogatóznak«. Akkor, amikor a legények látják, hogy jól tudja valamelyik, mondják neki, »gyere né, állj közénk táncolni!«. Volt úgyis, hogy ha nem tudta jól, és a legénynek olyan volt a kedve, akkor adott neki egy »sapkát«.” Tizenhat-tizennyolc éves korban a fiatal lány vagy legény már egyenértékű résztvevője a táncház szórakozásainak. Belép abba a korba, amikor közössége tánchagyományainak hordozójává, továbbéltetőjévé és fejlesztőjévé válik. Hozzáteszi saját generációjának élményeit, melyekkel gazdagítja, esetleg szegényíti a táncéletet. A széki fiatalok táncos hagyományai úgyszólván érintetlenek, ízléses társadalmi érintkezési formát biztosítanak kicsiny közösségük tagjai részére. Ezek a gyermekek, fiúk és lányok együtt nőnek bele egy egészséges társasági életbe. A szórakozásnak nevelő ereje is van, erről saját magam is megbizonyosodhattam. A község egészséges tradíciórendszere alakította ki a falu gyermekeinek kötelességtudó, munkaszerető és a közösségi életére alkalmas, alkalmazkodó egyéniségét. Bálban, táncban, lakodalomban mindig ugyanazt a táncrendet táncolják: csárdást, négyest, lassút, porkát (polkát), hétlépést, 1940-től „gólyatánc”-ot is. Szünetben a legények tempóznak. Amíg kiválogattam azokat, akiket másnap lefilmezek, három táncrendet vártam ki. Egy táncrend időtartama egy óra húsz perc. Ezt a zenészek pontosan betartják. Úgyszólván az idegrendszerükkel figyelik egymást táncosok és zené-


szek. Sohasem noszogatják a prímást, hogy játsszák ezt vagy azt. A muzsika az ő dolga, és ezt nagyon tiszteletben tartják. A csárdás figurálisan tulajdonképpen nem gazdag, de abban a magatartásban és abban a tempóban (144-es metronómszám körül), amiben csinálják, komoly gyakorlatot igényel. A fiú legtöbbnyire fél kézzel fogja a lányt. A másik kezével vagy csattogtat, vagy csak egyszerűen lelógatja. Jobbhangsúlyos sima lépéssel forognak kis fejvetéssel, majd dallamonként vagy pedig soronként, kinek ahogy kedve van, lezárják a forgást különböző dobogtatásokkal vagy bokázókkal, aztán visszaindítják az egészet. Én felülről néztem a zenészek mellől. Csak a szalmakalapok és a röpködő egyfonatú varkocsok szédítő kavargását lehetett látni. A kis hely miatt legfeljebb 5-6 pár foroghat. A többiek az ajtótól a zenészekig a fal mellett szorosan összekapaszkodva párosan várják a sorukat. A várakozó fiúk csattogtatnak, dobogtatnak, kurjantásukkal bíztatják a táncolókat. Mikor az ajtónál hátul valamelyik pár kiáll a sor végére, akkor elől a zenészeknél a soron következő pár abban a pillanatban már bent sodródik a kavargásban. Sokáig figyeltem, hogy mi az, amiről tudják, hogy van már hely, mert egy pár kiállt. Tudniillik az első pár nem is nézeget hátra és sohasem egy meghatározott zenei résznél állnak ki a pihenni akarók. Azután rájöttem a nagy varázslatra. Ezeknek a fiataloknak a bőrük alatt van a tánc. A belefeszült idegrendszer megérzi a kevéske tért, amit most már kiszakíthat magának ebből a nagy kavargásból. A csárdásnak hirtelen végeszakad. Egy pillanatra csak a nehéz lélegzést lehet hallani. A rövid hangolás után felcsendül a négyes dallama. A párok, akik össze vannak szokva, szólítják egymást: – „Marci te, a Sántáéké. Kali!” Mire a muzsikusok egy versszaknyi dallamot elhúznak, az egész kis térben az ideoda futkosásból, – néha lökdösődésből – négyes kis körök rendeződnek össze. A lassú dallamot megkettőzve forognak-forognak a körök, s időnként egy-egy dobbantás, majd apró bokázások jelzik, hogy valahol a forgást hirtelen lefékezték és viszszaindítják. A kis területen hat-hét ilyen kör gördül olyan simán, hogy az ember holmi káprázatos, színes malomkeréknek nézné őket. Hol itt, hol ott egy-egy férfihang beleénekel ebbe a nagy tarka körhinta-sokaságba. „Édesanyám sok szép szava”, valahol máshol folytatják, „kit fogadtam, kit nem soha”. Ahogy néztem, rajtakaptam magam, hogy minden izmom megfeszül. Ez a hallatlan feszültség a táncból árad. A gyengén világított szűk

kis szobában kísérteties precizitással töltik be az egész teret a kétpáros körök. A hátak, a szoknyák súrolják egymást anélkül, hogy a szédítő sebességben összeütköznének. Acélosan megfeszült izmok kulcsolódnak egymásba, hogy az egész táncgépezetet működésben tartsák. Ez a fajta erő azt az érzést kelti a szemlélőben, mintha pogány rítuson venne részt. A négyes szerintem a széki táncmulatság csúcsa. Nagy rutin kell hozzá. Olyan nagy, hogy ebben nemcsak a legények, lányok pár éves gyakorlata van benne, hanem az ősök tudománya is. A varázslatnak vége. A körök szétrepednek. A fiúk odakapaszkodnak össze félkörben a zenészek elé. A lányok, mint riadt, pihegő báránykák, egy csomóba állnak az ajtóhoz. A fiúk énekelnek. „Székvároson verbuválnak kötéllel”, és ezzel aztán megkezdődik a lassú, melynek éppen ideje volt a táncrendben helyet szorítani. Ahogy néztem az éneklő legényeket, elgondoltam, hogy hány nemzedék gyűjtött magának ilyen módon erőt a további tánchoz, az éjszakába beleénekelve mindenkori bánatát. Egy darabig a fiúk egyhelyben énekelnek (három-négy dalt), majd elindulnak körbe, hátratett kezekkel. Mikor megállnak, a leányok csomója szétrebben, és mint a méhek a virágra, úgy repül mindegyik a párjához. A lassút egyszerű, rugózó lépéssel, egy-egy bokázóval gazdagítva járják. A lány a menetiránynak háttal van, néha megforgatják, aztán tovább haladnak lassan-lassan körbe, míg a fáradtságot, a feszültséget levezetik. Mikor felcsattan a porka (polka) hangja, a lányok kirepülnek a fiú mellé, és máris halad gyorsan a kör a falak mentén. A hétlépés és az újabban táncolt gólyatánc, amit Kolozsvár környékéről hoztak az ott szolgáló fiatalok, hasonló jellegű. Öt-hat perces szakaszokban táncolják, mintegy levezetéseként a táncrend eleji feszültségnek és fáradtságnak. A Bál rendezett tömege, amit a hagyományok szigorú szabályai kovácsoltak tökéletes egységgé, felbomlik. A fiúk megkortyolgatják hazulról hozott pálinkájukat, falnak egy szeletke kalácsot. A lányok tágítanak a táncházon azzal, hogy kimennek a konyhába, vagy a falak mentén leülnek. A fiúk ott sétálnak már körben. Biztatgatják egymást és a zenészeket. Azután ebből a nagy bíztatásból, mikor azt gondolná az ember, no ez is olyanféle nyögés végezetű nem akarás, akkor kerekedik olyan viharos legényes tánc, hogy elég nézni is azt. Tempózásnak hívják itt a legények. Két részre oszlik. Sűrű és ritka tempóra. De mikor pihentetőül csak ritkán járják, akkor is olyan sűrűen rakják a lábukat, hogy azt pontosan csak a felvevőgép rögzítheti.

Ez a táncrend ismétlődik, estétől akár másnap délig is. A tudatos, képzett táncos tisztelettel adózik annak a sok-sok névtelen tehetséges alkotónak, kiknek emléke már a múltba vész. De, ha parányi mozzanattal is, mindannyian hozzájárultak e csodálatos tisztaságú tánckincs kialakulásához. Amikor egy reggelen a szekérről hátrahátra pillantva búcsút vettem Szék városától, ráfogtam a szekér rázására, hogy miatta mosódik el a szemem előtt a táj. Mikor már a könnyem is lecseppent, akkor mondtam a bácsinak, aki fuvarozott engem, hogy hiába, nagy hideg lett mára. Ebben nem is hazudtam, mert mire félúton voltunk Szamosújvár felé, már annyira restelltem a vacogást, hogy gondoltam, énekelni kezdek. A szekér annyira rázott, hogy sok különbség a két hang között úgyse nagyon volt. Énekeltem én egészen Szamosújvárig, mégpedig végig csak széki nótákat. Fuvarosom rám-rám sandított. Néha bele-bele dörmögött ő is, de láttam, hogy mind távolabb és távolabb húzódik tőlem. Nem tudtam mire vélni ezt az elhúzódást. Mikor azután a szamosújvári állomáson elbúcsúztam tőle, nagy csendesen mondta: „Fiatal úr, ugye nem rontotta meg a lovaimat?” Meglepve kérdeztem, miből gondolná, hogy én értenék az ilyesmihez. Azt mondta erre, hogy ő még olyan idegen embert nem látott, aki megtanulta volna a széki dalokat, és kiváltképpen pár nap alatt. Nincs ebben semmi babonaság, mondtam neki, mert ha valaki nagyon szeret valamit, akkor azt meg is tanulja hamar. Nézett, nézett az öreg, azután a bizalmatlanság borúja egyszer csak derűvé simult arcán, olyanra, amire csak egy ezernyi gondban és töménytelen kemény munkában megráncosodott munkás arc tud felderülni. „Sze’ így es van ez. Én annyira szeretem a »szépet«, hogy már fiatal koromban nagy ismerője és tudója voltam. Meg es van az eredménye. Mert a csipkeszegi táncházat mostanság az én famíliám tölti meg.” Elnevette magát: „ Mert tudja, ahhoz is tudomány kell”. S még szerényen hozzátette: „Különben kihalna a nagy nótás, táncos nemzet”. Kezet fogtunk, felült a szekerére, vidáman pattintott egyet az ostorával, s a rázós szekér már vitte is messze tőlem az utolsó megfogható élő emléket, mely még Szék testéből való volt. Mintha az elhaló szekérzörgésen keresztül hallottam volna, hogy az öreg énekli: „Húzzad cigány, ne húzz kettőt, most találtam új szeretőt!”. Budapest, 1960. március 26. Novák Ferenc (Megjelent a „Néptáncos” c. folyóirat 1960. júniusi számában.)

5


A Csinom Palkó Békéscsabán

S

zokolay Dongó Balázs nemrég azt a megbízást kapta a békéscsabai Jókai Színháztól, hogy működjön közre Farkas Ferenc Csinom Palkó című daljátékának előadásában. Ebben a művében a szerző nagyon sok régizenei és népzenei motívumot szólaltat meg, s a kitűnő zenész azt a feladatot kapta, hogy a népi hangszereivel a szimfonikus zenekarral együtt játszva szólaltassa meg e dallamokat. Dongó szerint ez mindenképpen figyelemre méltó elképzelés, már „tizenéve” álmodozik arról, hogy létrejöjjön egy ilyen produkció. Az egyik érdekessége, hogy a duda és egyéb népi hangszerek odakerülnek a szimfonikus zenekarhoz, a másik pedig az, hogy a szimfonikus zenekari hangzás „megfertőződik” a népzenei gyakorlatból jövő hangzással, ami mindenképpen előnyére válik. A daljátékot december 12-én mutatják be. (Zentai Péter fotóján Szokolay Dongó Balázs és SomogyiTóth Dániel karmester próbálnak.)

6


folkMAGazin IV. különszám

Vargyas Lajos emlékezete Szerkesztette: Szőkéné Károlyi Annamária és Vargyas Gábor 2008. október 11-én múlt egy éve, hogy meghalt Vargyas Lajos, a magyar néprajzés népzenekutatás egyik „nagy öregje”, több generációnyi népzene- és néptánckutató szeretve tisztelt „Lajos bácsija”, „Tanár ura”. Noha eredeti meglátásokkal és felfedezésekkel teli, nagy formátumú életműve kezdettől fogva vitákat is kiváltott, még életében „klasszikussá” vált. „Kerek” évfordulóin konferenciákkal köszöntötték, portréfilm készült róla, önéletírása jelent meg, 90. születésnapjára háromkötetes Festschriftet kapott (Az idő rostájában. Szerk. Andrásfalvy Bertalan – Domokos Mária – Nagy Ilona. Bp. L’Harmattan, 2004.), amelyben tucatnyi általa is művelt szakma (néprajz, népzene- és néptánckutatás, irodalomtudomány, verstan, történelem, művelődéstörténet, régészet stb.) képviselői tisztelegtek munkássága előtt. Élete végén még megérhette, hogy legfontosabb művei – tanítványai, kollégái, barátai önzetlen közreműködésének köszönhetően – új, javított kiadásban jelentek meg. A tudós és műve immár elfoglalta helyét az örökkévalóságban: A magyar népballada és Európa, A magyarság népzenéje, az Egy felvidéki falu zenei világa – Áj, 1940, hogy csak a néhány legfontosabbat említsük, mára megkerülhetetlen alapművek. És az ember? Érdekes módon, mintha Vargyas Lajost, az embert kevesen ismernék! Kivételesen hosszú életútja vége felé

már életében eltávolodott a világ dolgaitól. Sokan – túl sokan – távoztak el előtte barátai, munkatársai, tanítványai köréből. A hozzá fűződő személyes – szükségképp szubjektív – emlékeket az idő elhalványítja, ki ezt, ki azt őriz emlékezetében vele kapcsolatban. Jóllehet megalkuvást nem tűrő jelleme, rendíthetetlen igazságkeresése példamutató (lehetne) napjainkban is, fölényes tudása, egykor lehengerlő vitakészsége mintha némelyekre ma is nyomasztóan hatna! Ezért is fogadtuk örömmel a lehetőséget, hogy Vargyas Lajost, a tudóst, és mindenekelőtt az embert, különszámban mutassuk be a folkMAGazin olvasói számára. Szerteágazó munkássága, sokszínű egyénisége mégsem teszi lehetővé, hogy a jelen keretek között munkássága egészét, teljes emberi arcát bemutassuk. Ezért úgy döntöttünk, hogy – tekintettel a felajánlott jövőbeli lehetőségekre is – jelen különszámunkban mindössze két témát, Vargyas Lajosnak egy faluhoz, a felvidéki Ájhoz, és két munkatársához, egykori gépírónőihöz fűződő viszonyát járjuk körbe. Az emlékezésben kiindulópontként Vargyas – csak szűk körben ismert – önéletírása (Kerítésen kívül. Emlékek életemből. Bp. Szépirodalmi, 1993.) lesz vezérfonalunk. Az ott fel-

villantott emlékeket további dokumentumokkal és személyes visszaemlékezésekkel – ha lehet – még árnyaltabbá tesszük. Meggyőződésünk, hogy e vallomások által mindenekelőtt egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki egész életében szeretetet adott és szeretetet kapott, s aki számára az emberi értékek, a minőség, párosulva a tudomány és a művészet magasztosságával, az emberi élet értelmét adták. A szerkesztők

„Falvaink jussa” Arany János Művelődési Otthon, Alap, 2008. november 15. E rendezvénnyel az Alba Regia Táncegyesület sorozatot indít Fejér megye kulturális örökségének bemutatására. Botos József, az Alba Regia Táncegyesület elnöke a folkMAGazinnak küldött tájékoztatójában utal az UNESCO által 2003-ban, Párizsban elfogadott egyezményre, amelyet a Magyar Köztársaság a 2006. évi XXXVIII. törvényben hirdetett ki és tett kötelező érvényűvé, valamint a szintén Párizsban, 2005-ben elfogadott UNESCO egyezményre, amelyet hazánk a 2005. évi/ VI. törvénnyel ratifikált. Az első a szellemi kulturális örökség megőrzéséről, a második a kulturális kifejezések sokszínűségének védelméről és előmozdításáról rendelkezik. ( A témához lásd: folkMAGazin 2007 évf. 3. szám, 29. oldalt!) A magyar UNESCO-bizottság alakuló ülésén elsőként – a mohácsi busójárás mellett – a „Népművészet Mestere” cím birtokosainak tudását és tevékenységét javasolta felvenni a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe. A bizottság ajánlása szerint Fejér megyéből Progl Ferencet Mezőkomáromból, Fekti Józsefet és Ulicza Jánosnét Alap községből felvették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe. Az Alba Regia Táncegyesület mintegy 10 éve kezdte meg a „Falvaink jussa” elnevezésű programot. Ennek során igen sok munkával és költ-

séggel feldolgozták és digitalizálták az elődök, Martin György, Molnár István, Pesovár Ernő és Pesovár Ferenc hangzó-, film- és video-gyűjtéseit. Elkészítették és átadták Csákvár nagyközségnek a „Csákvár, a Gyöngyösbokréta mozgalom bölcsője” című kiállítást. Pákozd községnek műsorszolgáltatással együtt átadták Gál Pál adatközlő anyagát tablón és DVD-n. Összeállították Alap teljes táncos örökségét, benne a Fekti József és Ulicza Jánosné anyagát tartalmazó tablót és DVD-t, valamint a „Falvaink jussa (Alap táncélete)” című új kiadványt. Ennek átadására 2008. november 15-én, 18 órakor műsor keretében került sor Alapon, az Arany János Művelődési Otthonban az Alba Regia Táncegyüttes közreműködésével. A sorozat következő állomásai Enying, Jenő, Mezőkomárom és Perkáta lesznek. A program ötletgazdája Botos József. A munkában közreműködtek: Bóka Richárd, Cserna Bernadett, Hortobágyiné Göndör Katalin, Majoros Róbert és Németh István. Most a falvakon a sor, hogy e „visszaszolgáltatott anyagokat” felhasználják az oktatás, a közművelődés, az idegenforgalom, a falusi turizmus, vagyis a falvak közösségeinek érdekében!

7


Lezajlott a IV. Bornépek dalai népzenei verseny November 7-én délután kilenc zenekar vetekedett a Skanzen kongresszusi termében, a Magyar Szőlő- és Borkultúra Kht., a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és az Etnofon Népzenei Kiadó által meghirdetett rangos verseny díjaiért. A cél ugyanaz volt, mint az előző években: hogy a szőlőműveléssel, borral, mulatással kapcsolatos dal- és zenekultúra feledésbe merült vagy rejtőzködő, eddig ismeretlen értékei nagyobb nyilvánosságot kapjanak, s ezáltal újraéledjenek, ismét az ünnep részévé váljanak. A zsűri tagjai PhD. Balogh Balázs néprajzkutató, Berán István, a Táncház Egyesület ügyvezetője, PhD. Juhász Katalin folklorista, Zilai Zoltán, a Magyar Szőlő- és Borkultúra Kht. ügyvezető igazgatója, egykori néptáncos voltak. Az elnöki tisztet most is Kiss Ferenc népzenész, az Etnofon Records igazgatója vállalta. Az első díjat (350 000 Ft) a Zengő Együttes, a másodikat (250 000 Ft) a Tükrös Együttes, a harmadikat (150 000 Ft) pedig a Vizin Zenekar nyerte el. A többi színvonalas produkciót értékes különdíjakkal honorálta a zsűri. A Borvirág Zenekar Vincze László szentendrei papírmerítő műhelyének gyönyörű bőrkötéses könyvével, valamint a Magyar Szőlő- és Borkultúra Kht. meghívásával lett gazdagabb, miszerint koncertet adhatnak a jövő ősszel megrendezésre kerülő, 18. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztiválon. A Bürkös Zenekar a Táncház Egyesület különdíját kapta: egy felvétellel szerepelhet az Új élő népzene lemezsorozat következő antológiáján. A zenekar tagjait a Skanzen egy jövő évadra szóló családi belépővel és egy reprezentatív tárlatvezető kiadvánnyal jutalmazta. A Skanzen különdíját a Cimbaliband is kiérdemelte, s ezen felül az Etnofon Records megajándékozta őket Henics Tamás szép könyvével, a visai juhmérés szokását művészien dokumentáló fotóalbummal, de a Magyar Szőlő- és Borkultúra Kht. különdíját is hazavihették (fellépési lehetőség a 18. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztiválon), akárcsak a Vivat Bacchus Énekegyüttes. Ez utóbbi formáció és a Csurgó Zenekar tagjai az Etnofon felajánlásaként egy-egy Ünnepeink c. háromlemezes népzenei antológiát vehettek el. A Zora Zenekar tagjai az Etnofontól Marton László Távolodó Világzeném c. kötetét, a Skanzentől pedig egy-egy

8

Zeng – fotó: Lévai Gábor

Tükrös – fotó: Stefankovic József

Vizin – fotó: Dobokay Máté

katalógust és családi belépőt nyertek. Az ünnepélyes eredményhirdetés egy remek vacsora kíséretében zajlott a Jászárokszállási Fogadóban. A résztvevők november 8-án és 9-én a Skanzen

területén megrendezett Szent Márton Napi Újborfesztiválon gálakoncert keretében is bemutatták műsorukat. Jövőre folytatjuk! Förhénci Horváth Gyula


Kelj fel és táncolj! Életre kelt az elveszettnek tűnt vicei férfiak tánca Több mint egy évtizedes múlt elevenedik meg akkor, midőn a vicei Hagyaték Mezőségi Néptánc- és Énektalálkozóról formálunk gondolatokat, ugyanis az idén október 4-én a tizenharmadik alkalommal rendezték meg azt a hagyományőrző találkozót, amely a Mezőség falvait átölelve igyekszik színpadra vinni azon énekeket és táncokat, melyek elődeink életének szerves részei voltak.

D

e hol is van az a kicsiny falu, mely ma már négyszáz lelket sem számlál? Beszterce-Naszód megyében, a Mezőség északi felében szorul össze a domboldalak között, s habár maroknyi nép lakja, mégis az 1300-as évektől kapaszkodik az anyaföld éltető ereiben. Az akkori viharverte évek – írja a Domus Historia – sokszor csak 5-10 viceit hagytak az élet lélegzésére a lepusztult faluban, de az élet mégis lüktet, s ma is életjelet ad, sokszor nagyon is életre valóan, nemzetünk felé. A történelem mostoha keze nemcsak a múltban sújtotta e kicsiny falut, hanem az elmúlt évszázad is tragédiákat íratott történetébe. A harmincas évek kezdetén a fél falu leégett, akkor pusztult el – az alapkő-letételkor még katolikus, a reformáció idején reformálódott, s most is református hitvallást hirdető – templom harangja. A kommunista évek sem ringatták a gondtalanság éveibe a falut. A lakók kétharmada elvándorolt, ugyanis hiába érett búza, s hiába szenteltek kenyeret augusztus első vasárnapján, a családok asztaláról, a gyerekek szájától a hatalmasok megvonták a kenyeret. Így menni kellett, sírva, sokszor mezítelen lábbal (mondták el sokan az elvándorlók és újra hazatalálók), de az életösztöntől, az élni akarástól hajtva. Dévára, Besztercére és a szélrózsa minden irányába. Itt, a Mezőség ezen részén, az élni akarás tüzét érzékelve, s magunkba szíva határoztuk el tizenhárom évvel ezelőtt András

Fikó Regina 1922–2008

Mihállyal, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatójával, hogy habár ezer székely leányt nem lehet énekre, tánclépésekre hívni, mert ez már a Mezőség, az erdélyi anyaföld hajlott hátú vidéke, de lehet Hagyaték Mezőségi Néptánc- és Énektalálkozót szervezni. S azóta a Hargita Együttes András Mihállyal és Füleki Zoltánnal, meg a csapattal, s nem utolsó sorban Gergely István papbarátommal, minden évben felidézik Domokos Pál Péter bácsi szellemét. S a Mezőség e lelkes lakói életrevalóságukkal, a vicei iskola tanárai, Lapohos Ella, Kerekes Zoltán, Bakó Zsuzsa pedig megannyi lelkesedéssel csatlakoznak hozzájuk. A találkozón a viceiek lüktető élni akarása nyilvánul meg táncra perdülésükben és dalolásukban, s velük egyre több falué ezen a napon, s előtte heteken, hónapokon keresztül. Az idelátogató idegen elhagyott házakat, s az elhagyatottságtól összerepedezett és megomlott árpádkori templomokat lát. Mégis, ezen a napon olyan tüze lobban fel az életnek, hogy igazolódik Wass Albert próféciája: „a kő marad”. Már régóta öröm forrása volt, hogy fiatalok csoportosultak táncolásra, hogy őseik, ükapáik lépéseivel, dalaival érezzenek bele a hajdani életbe. A legutóbbi, tizenharmadik alkalommal megrendezett „Hagyaték” találkozón valami más is történt. Egy elfeledett tudás, örökség került vissza eredeti helyére. A Hargita Együttes tánckarvezetője, Gábos Endre, egy 1971-ben Foltin Jolán, Stoller Antal és Novák Ferenc által gyűjtött, a Magyar Tudományos Akadémia archívumában őrzött némafilmről „szórólszóra” tanulta meg az elveszettnek hitt vicei férfitáncot. Ezt tanította meg hivatásos táncosainak. Ez alkalommal tehát egy, az ar-

chívum polcain porosodott film tartalmát hívták életre, s táncolták azokat a lépéseket, melyeket a gyűjtés idején táncolók ma már csak a jó Isten ablakából szemlélhették. „A Hargita Székely Népi Együttes nemcsak egy műsort mutatott be, nem azért táncolt, hogy megtapsolják. Az idei találkozónak ennél sokkal nemesebb célja volt, mégpedig visszatanítani a viceieknek elveszettnek hitt férfitáncukat. Reménykedünk abban, hogy a jövőben előkerül más gyűjtés, akár párostánc is. Bízom benne, hogy a viceiek saját örökségüket nemcsak megtapsolták, hanem vissza is tanulják. A tizenhárom év alatt bemutatott anyagok között mindig akad új és értékes, a találkozóra érkező csoportok egyre kevesebb giccset hoznak. A vicei találkozó igazi eredményeként rengeteg gyermekcsoport alakult, s mutatkozik be itt évről-évre. Üzenjük, »Kelj fel és táncolj!«, mert a tánc virtusa mellé hozzárendelődik a nemzet feltámadása. Szeretnénk követendő példa lenni abban, hogy ez a találkozó életet lehel az elfeledettbe, a hivatásos művészek és műkedvelők, az egyházi elöljárók, tanítók, tanárok akaratából, összefogásából” – összegezte gondolatait tömören András Mihály. Gyerekkoromban, a nagymama kezébe kapaszkodva, láttam egy fiatal fiút, amint ziháló lovak mögül a szekérre két lábbal állva hajszolta paripának hitt elcsigázott szürkéit. Nem értettem, hogy miért. A szekér igen-igen pattogott a kövesre burkolt úttesten, és fenyegetően hánykolódott, nagy esélyt teremtve arra, hogy hajtója alábukva, maradandó zúzódásokat szerezzen, s így emlékezzen majd évek múlva is legénykedő vállalkozására. Most már, azt hiszem, kezdem érteni, hogy nagyon fontos önmagunk valóságát megélni. A legényes, mely újjászületett a Hargita Együttes legényeinek csizmáin, feszülő harisnyáin, sugallja mindanynyiunknak, hogy a mostani legények menynyivel „szegényebbek”. Hiszen őseink több száz éves élettapasztalata sűrűsödik bele dalainkba és táncainkba, a megénekelt, kitáncolt örömök, találkozások, udvarlások, egymásra lelések, bánatok és búcsúzások, siratók és gyászok tették teljesebbé személyiségüket. Ma igen nehéz volna legényes virtusainkat autóval vagy egyéb modern használati cikkekkel az életre koreografálni. Lőrinczi Károly vicei plébános

9


Bacsoji bál 2008 nyarán

N

em indult aznap busz Bacsojba (Băciou, Moldva, Románia), így hát visszamentünk Klézsére, s másnap ismét nekiindultunk. A busz Ádzsudtól (Egyedhalma, Adjud) Korbászkáig (Corbasca) ment, onnan gyalog tettük meg a körülbelül 10 kilométernyi utat. Útitársak is akadtak, a környező falvakban lakók naponta teszik meg ezt a távolságot. Hallatszott a zsivaj messziről. Még jóformán be se értünk, gyerekek hada ugrált körülöttünk. Nem lehetett mindennapos látvány, hogy hátizsákos „fehérek” érkeznek ebbe a tiszta cigány faluba. Jánkunak, a főnöknek a háza felől érdeklődtünk. Két ház is volt az udvaron, egy nagy, kétszobás, szépen bevakolt, verandás, és egy kisebb. Bementünk az alacsony mennyezetű kunyhóba. A főnök éppen munka közben volt: disznót darabolt fejszével. – Juci! – kiáltott fel örömében, s már röpült is, hogy elhalmozzon csókjaival. Leültetett, kit, ahová ért és vagdalta tovább a friss húst. A felesége, háttérben meghúzódó, törékeny, széparcú asszony, leste urának minden egyes szavát. Igen, jókor jöttünk, tényleg lesz bál este. Milyen jó! Fel tudjuk venni. Hátha addig még előkerülnek cimbalmosok, hegedűsök, netán kobzos öregek is a faluból. Mert itt mindenki zenész. Jánku segítőkész volt. – Azalatt, amíg ott voltunk, mintha te, Robi, az apánk és Juci, az anyánk lettetek volna, úgy éreztük magunkat – s folytak a könnyei a Dunáról visszaverődő éjjeli fényekben. Igaz, hogy tényleg igyekeztünk a kedvükre tenni az egy hét alatt, amíg Magyarországon turnéztak. Napközben felvételeket, esténként koncerteket szervezett Robi (Kerényi), szabadidejükben várost nézni, vidámparkba, állatkertbe vittük őket. Az ötlet, hogy Magyarországon turnézzon a tíztagú rézfúvós banda, ezelőtt tizennégy évvel Sára Feri fejéből pattant ki. Akkoriban még nem voltak divatosak itt a „fanfáros” zenekarok. Megfőtt a kávé meg a puliszka, mellé a pörkölt. Kézbevettük a tányérokat, s ettünk, beszélgettünk, kacagtunk. Amit Robi nem értett, azt lefordítottam románról magyarra. A legtöbbet nem értette, így kulcsfontosságú személynek érezhettem magam. Na, nem a kikezdhetetlen román nyelvtudásom, de a kölcsönös szimpátia miatt igen jól működött a kommunikáció. – Feküdjetek le! – szólt aztán Jánku. – Nem, nem vagyunk fáradtak! Nem azért jöttünk.

10

Hiába, nem lehetett ellenkezni, most ő a főnök, ez a parancs. Beszürküllt, be is sötétedett, de Jánku csak nem jön, csak nem jött. „Ránk zárta az ajtót, és itt felejtett.” „Nem akarják, hogy menjünk a bálba!” „Ez volt a csel: kicsaltak, hogy lesz bál, és most elbánnak velünk.” Síri csend, semmi mozgás sehol, csak távoli kutyaugatás. „Eddig tartott a nagy barátság!” „Hiába, mégiscsak cigányok, sohase lehet tudni!” Csörrent a kulcs, nyílt az ajtó, Jánku toppant be mosolyogva: – Gyorsan, gyorsan, szedjétek össze, ami kell, beállt a zenekar! Gyerünk! Trombita, klarinét, szintetizátor, „dobszerkó” volt a felállás. Ment a tánc, nagy „gőz”, porfelhő! Robi beállította a színpadnál a mikrofonokat felvételre, minden egyéb kellék a vállán lógott. Berángatták a cigányasszonyok-lányok táncolni, be a körbe, a kör közepére. Nekem nem volt szabad, Jánku vigyázott rám, nehogy a fiúk elvigyenek táncolni. Dúltam-fúltam magamban, hogy miért nem szabad, miért csak Robinak. Itt a jó mulatság, s én nem táncolhatok, mert be kell tartani az illendőséget! Hogy, hogy nem, egyszer csak a kör közepén találtam magam, fiúkkal körbevéve, jártuk a szirbát, táncoltattak, vittek, hogy a lábam se érte a földet. Szünetben a vödörből ittunk „szerre” egy-egy pohár bort szomjúság ellen, s aztán folyt a bál, egészen reggelig. Ábrahám Judit


A nemEz bemutatkozó lemeze: Ötösfogat Beszélgetés Orbán Ferenccel, a székelyföldi zenekar hegedűs-gitárosával „Születtünk a 2007-es tavaszi ébredéssel, megannyi termés- és élményálommal. Zenevágyunkat nem ötvözték misztériumok, filozófiák, csupán az örömmuzsika, de attól kezdve, hogy nyilvános merényletet követtünk, a visszajelzések, a közösségi-közös élmények is meghatározóak. Erdélyi indulásunk magába foglalja a távolabbi vidékekre, valamint közeli lelkekhez való eljutásának reményét. Lemezünket úgy ajánljuk befogadásra, ahogyan készítettük: szeretettel, a nemEZ ötösfogata” – olvasható a nemEZ zenekar lemezén. A székelyföldi zenekar hegedűs-gitárosa, Orbán Ferenc válaszolt kérdéseinkre. * – Honnan a név, s mi a jelentése? – A nemEZ név elsősorban ugyan kulturális kincsünkre utal, ami esetünkben a népdal, de nem titkoltan a nagy- és kisbetűs játékkal a hagyományostól eltérő előadásmódra is. Zenekarunk, megannyi névkeresési kísérlet után, a 2007-es tavaszi alakulását követő harmadik hónapban kereszteltetett énekesnőnk által. – A stílusuk az önmeghatározásuk szerint etno-jazz-funk. A különböző stíluselemek jellemzőek-e a produkció egy-egy elemére, netán ezek egységbe olvadnak? •

• LELŐHELYEK Táncház Alapítvány folkMAGazin szerkesztség 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6. I. em. Tel.: (1)-214-3521 Interneten megrendelhető a www.folkmagazin.hu oldalon Néptáncosok Kellékboltja 1130 Budapest, Katona József u. 22. Tel.: (1)-239-1199 MesterPorta 1011 Budapest, Corvin tér 7. Tel.: (1)-202-3859 Kaláka Zenebolt V. kerület Bárczy István utca 10. Tel.: (1)-267-5331 A Folk 1074 Budapest, Dohány u. 84. Tel.: (1)-351-3341

– Próbáljuk megteremteni az egészséges egyensúlyt, de ennek sikerességét illetően igazából a visszajelzések a mérvadóak. Születési szakaszunkban, amikor még csak hír szintjén létezett a csapat, kénytelenek voltunk mi magunk besorolni zenénket a paletta megfelelő szögletébe. Ez végletekben a folk és a jazz, mely stílusok köré megannyi hatás felsorakozik. Mi szüntelenül reméljük, hogy valamelyest sikerült egyéni hangzással előrukkolnunk. – Az etno meghatározás mit takar? Népdalokat, illetve népi motívumokat felhasználnake, s ha igen, akkor ezeket mennyire formálják a maguk képére? – Inspirációnk és alkotásunk legfőbb kiindulópontja a magyar népdal. Ez konkrét szövegek és dallamok feldolgozását, néha továbbképzelését jelenti. Van rá példa, hogy egy adott népi szöveget teljesen más, népies jellegű dallammal ruházunk föl, s előfordul, hogy a szöveget idomítjuk egy bizonyos lüktetéshez, ritmikához. – Egyik vagy másik magyar tájegység muzsikájával behatóbban is foglalkoznak? – Nyitottságunk a magyar kultúra egészére terjed ki, azaz nincs kimondottan olyan tájegység, amelynek dalait előnyben részesítenénk. De természetesen a zenekaron belüli érdeklődés akarva-akaratlanul meghatározza, hogy az általunk kedvelt dalok teremtődnek újjá. – Éri-e önöket hasonló kritika, mint a legtöbb világzenei előadót, akiket azzal vádolnak, hogy nem méltó és értő módon nyúlnak a népzenéhez? – Természetesen mi sem vagyunk kivételek, ami bizonyos szempontok szerint érthető, sőt egészséges is. Szerencsénkre az efféle visszajelzésekkel messzemenően kevesebbszer kell szembenézzünk, ami nem jelenti azt, hogy nehezen viselnénk a kriti-

kát. Az építő jellegű észrevételt, véleményezést örömmel fogadjuk, sőt nagyon szépen meg is köszönjük. – Van-e külföldi példaképük, vagy mondhatni, a saját útjukat járják? – Mi öten ötféle emberek vagyunk, akik megpróbálják legjobb belátásuk és tudásuk szerint húzni a nemEZ-szekeret. Régóta a magunk útját járjuk, így elsősorban saját elképzeléseinket próbáljuk megvalósítani az alkotás által. Nap, mint nap érnek különböző hatások, de kizárólagosságról nem beszélhetünk. – Mit kell tudnunk bemutatkozó lemezük létrejöttéről? – Az Ötösfogat 2008 tavaszán – alakulásunktól számítva alig egy év alatt – készült el és jelent meg az erdélyi Tempo kiadó gondozásában. Tíz magyar népdalt tartalmaz, a megszokottól eltérő változatban. A lemez felvételeit a budapesti MMM Stúdióban, Szabó Miklós bábáskodása alatt rögzítettük. A borító szövegkönyvében megtalálható a dalszövegek angol változata is, ezzel is nyitva a másféle anyanyelvűek felé. A lemez előadói: Kátai Judit – ének, hegedű, Orbán Ferenc – hegedű, gitár, Könczey Jenő – billentyű, Kerezsi Csongor – baszszusgitár és Kátai Jocó – dobok. – Tervezik-e, hogy a közeljövőben minden részletében saját szerzeményekkel rukkolnának elő? – Nem, ilyesmiben most nem gondolkodunk. – Mikor és hol láthatóak a következő hónapokban? – A zenekar az elmúlt egy év alatt több mint harminc koncertet adott erdélyi, magyarországi és ausztriai tájakon. Az elkövetkezendő időszakban visszavonulunk a csillogásból egy következő feltöltődés reményével, mely szerint tavasszal új dalokkal ismét megörvendeztetjük a nyitott szívű hallgatókat. Addig is böngészhető a www. nemezband.com címen elérhető honlapunk, melyen naprakész információkkal szolgálunk. Zsebők Csaba

11


2008 – MÁTYÁS KIRÁLY EMLÉKÉV

A mi Mátyás királyunk A Magyar Népmese Napja

S

zeptember 30-án Érdről, a Cimbora Alapítvány által szervezett Mátyás király mesemondó versenyről igyekeztem Budára, a Széchényi Könyvtárba. Míg robogott velem az autó, a robajló városból mit se látva kedves gyermekarcok, fényes tekintetek bukkantak fel és merültek alá gondolataimban. Aznap délelőtt több mint húsz, az ország minden tájáról érkezett 10-14 éves fiú és lány mesemondását hallgattam meg. Csodálkozással vegyes megelégedéssel töltött el, hogy a máskor többnyire csak a fociért lelkesedő kamaszok milyen nagy átéléssel idézték meg a mesebeli Mátyás alakját. Mire megérkeztem a Várba, már ott is lezajlott a „Mesék Mátyás királyról” című rendezvény zöme. Befejeződött az egész Kárpátmedencét megmozgató, országos mesemondó verseny döntője. A tájékoztatók szerint összesen háromezer kisdiák indult a versenyen, a húsz legtehetségesebb gyermek jutott el idáig. Megtörtént már a díjkiosztás is, a versenyzők eltávoztak, csak egy székelyharisnyás fiú, meg egy aprócska, színes népviseletbe öltözött kislány várakozott türelmesen a felnőttek, többnyire újságírók között. Mint utóbb kiderült, Berecz Andrással szerettek volna találkozni. Sajtótájékoztató következett. Bevezetésül Berecz András megnevettette a közönséget egy kacifántos, tréfás Mátyás-mondával, Jankovics Marcell beszélt varázslatos szépségű Mátyás-illusztrációinak születéséről, majd Sudár Annamária, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) irodalmi szerkesztője bemutatta a „Mesék Mátyás királyról” multimédiás honlapot [http://matyasmesek.oszk. hu], ami sok szempontból páratlan a maga nemében. Az előzetesen kiadott ismertetőben így foglalták össze a honlap lényegét: „A »Mesék Mátyás királyról« című digitális gyűjtemény arculatának ihlető motívumai az OSZK-ban őrzött Corvinák iniciáléi, díszítései. A nemcsak gyerekeknek szóló szolgáltatás majd’ 200 mesét (Kríza Ildikó és Kóka Rozália gyűjtéseit) és közel 40 egyéb szöveget tartalmaz, köztük Galeotto Marzionak Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyve történeteit. Szépirodalmi bibliográfia, történelmi tanulmány és galériák is gazdagítják a honlapot. A galériákban a Hunyadi Mátyással kapcsolatos miniatúrákból és metszetekből teszünk közzé összeállítást, melyet Tóvizi Ágnes, a nemzeti könyvtár Régi Nyomtatványok Tára munkatársa válogatott, valamint külön is felvonultatjuk a Jankovics Marcell által Kríza Ildikó kötetéhez készült tizennyolc illusztrációt. A honlap számára Boldizsár Ildikó írt bevezetőt. A Magyar Katolikus Rádióval való együttműködésben 109 szöveg (mese) hangfelvétele készült el Helyey László színművész előadásában.” Az élményekben gazdag nap végére már csak egyetlen esemény maradt, Benedek Elek kútjának megkoszorúzása. Élünkön Sediánszky János alpolgármesterrel, kezünkben koszorúkkal, virágokkal átvágtunk a Vár Oroszlános udvarán, s leereszkedtünk a Döbrentei térre. A Duna-parton, a kicsinyke Fátyol park lombos fái között áll „Benedek Elek apó kútja”. Az emlékműhöz közeledve kisebb csoportot láttunk, melynek közepén Kányádi Sándor állt. Talán emlékeznek a Kedves Olvasók arra, hogy 2006-ban hírül adtuk [folkMAGazin 2006/5], kedves erdélyi költőnk arról álmodozik, és azon fáradozik, hogy Budapesten emléket állítson Elek apónak. Az álom megvalósult. Mint Sediánszky alpolgármester úr beszédéből megtudtuk: „Kányádi Sándor kezdeményezésére és sokak segítségével, támogatásával került ide a Benedek Elek apó

12

Berecz András és Markó Botond nagybányai mesemondó, a döntő második helyezettje (fotó: Dávid Lajos)

állhatatosságát jelképező sziklakő a Hargitáról, amelynek tövében szülőfaluja, Kisbacon terül el. A monolitra Melocco Miklós tervezte meg a klasszikus oszlop vonalát, amelyen Gergely István kolozsvári szobrász örökítette meg Benedek Elek öregkori arcképét, hogy e kútból jelképesen is, örökérvényűen is folydogáljanak meséi és eszméi, amelyek az ő tollából az emberek, magyarok vágyait és nemes törekvéseit, igazságait gyermekeknek szólóan is hirdetik.” Benedek Elek fiának írt Testamentumából is idézett a szónok néhány időtállóan szép gondolatot: „...a vagyonszerzést életed céljául ki ne tűzd! És ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát! Ma a világpolgárság a divat, de te ne hódolj e divatnak!”. Az előttünk ott járt budaörsi gyerekek vörös rózsákból kötött, gyönyörű koszorúja mellé mi is elhelyeztük virágainkat. A hivatalos ceremónia végeztével Kányádi Sándor kért szót. Beszélt az emlékmű-állítás történetéről, nehézségeiről. Ó, nem a költségek összegyűjtése okozta a gondot, nem, hanem a bürokrácia! Ilyen mondat is elhangzott a „kilincselő” költő kioktatására: „A Duna-part nem kisebbségi tulajdon.” Egy pillanatra megfelhősödött az ünnepi kedvünk. „De hát már semmi baj, az emlékmű áll! Víz ugyan még nem folyik belőle, de csak idő kérdése és az is megoldódik. Lám, a magyaroknak két »apója« van, Bem apó és Elek apó, mindketten itt kaptak helyet a Duna partján.” A székelyharisnyás fiúcska, Markó Botond, aki addig folyton Berecz András oldalán sündörgött, valamit súgott az ünnepséget irányító hölgy fülébe. Egy igenlő fejbólintás után középre penderült, s tisztelettel megkérte a költőt, hallgassa meg az ő Mátyás királyról szóló meséjét. Lelkünk ismét felderült, s Mátyás király ott volt velünk. Kóka Rozália


KÉT EGYÜTTES EGY SZÍNPADON A Vasas Művészegyüttes Alapítvány az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Táncsics Alapítvány és a Vasas Szakszervezet támogatásával „Két együttes egy színpadon” címmel régi-új rendezvénysorozatot indított el. Céljuk, hogy az amatőr néptáncegyütteseknek fellépési, bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak, a színpadon kívül pedig módot adjanak a táncosoknak egymás közelebbről való megismerésére, szakmai tapasztalataik kicserélésére, vagy egyszerűen „csak” a barátkozásra. „Két együttes egy színpadon” címmel a hetvenes-nyolcvanas években az akkori Táncfórum szervezett már igen sikeres előadássorozatot az Állami Népi Együttes Corvin-téri székházában. Ez a maga idejében az egyik legfontosabb megmutatkozási lehetőséget biztosította az együtteseknek, ahol nem csak egyegy koreográfiával szerepelhettek, mint az antológiákon és fesztiválokon, hanem repertoár-műsoruk egy félidejét mutathatták be értő és érdeklődő, főleg szakmai közönség előtt. Remélhetőleg ennek a rangos bemutatkozó fórumnak méltó folytatása lesz a Vasas által kezdeményezett névrokona és utódja. A első félévadban öt alkalommal találkozhatnak a kollégák és az érdeklődő közönség két-két együttes közös estjével a Vasas Művészegyüttes Alapítvány színháztermében (1085 Budapest, VIII. kerület, Kőfaragó utca 12.). A 2008-as őszi program a következő (volt és lesz): Szeptember 27. szombat, 19.00 óra A rákospalotai Szilas Néptáncegyüttes és a Mende Táncegyüttes műsora Október 18. szombat, 19.00 óra Gálber Attila „Kabát dal” című táncszínházi koreográfiája a pécsi Misina Néptáncegyüttes és a székesfehérvári Alba Regia Táncegyüttes előadásában November 8. szombat, 19.00 óra A Bihari János Táncegyüttes és a Vasas Művészegyüttes Tánckarának műsora November 29. szombat, 19.00 óra A Szentendre Táncegyüttes és a győri Lippentő Táncegyüttes műsora December 6. szombat, 18.00 óra A péteri „Viráglányok” avasi román kopogója, valamint a Hidas György Művészeti Iskola folklór műsora, továbbá a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes „Eltüsszentett birodalom” című mesedarabja. A belépőjegyek ára: 600 Ft. Információ: a 06-1-318-76-77 és a 06-1-318-79-63 telefonszámokon, valamint a vasas@vme.hu e-mail címen. Az előadások után a büfében alkalom nyílik az ismerkedésre, beszélgetésre, barátságok felújítására és karbantartására, egyszóval találkozásra, amire manapság egyre kevesebb lehetőség adódik a néptáncosok között. Reméljük, hogy a támogatók segítőkészsége megmarad az elkövetkező, minden bizonnyal még a mostaninál is ínségesebb időkre, s a találkozások „két együttessel egy színpadon” folytatódhatnak 2009-ben is. Panyiga

KÁRPÁTALJA – határok nélkül A Magyar Vár Alapítvány idei Nyári Szabadegyetemét Pomázon, a Majdán-fennsíkon rendezték meg, július 19. és 27. között. A szakmai programot Fülemile Ágnes (hajdani bartókos néptáncos) és férje, Balogh Balázs (MTA Néprajzi Kutatóintézete munkatársa) néprajzosok szervezték. A népzenei, néptáncos és kézműves alkotótáborban érdekes ismeretterjesztő előadásokat hallhattunk Kárpátalja múltjáról, vallási és etnikai viszonyairól, építészetéről, irodalmáról, néprajzáról, néptáncáról, az ottani magyar nyelvű oktatás helyzetéről, a nagybányai festőiskoláról, a Tisza-völgy életéről, az ártéri gazdálkodásról, az önellátó paraszti gazdálkodásról, a környezetvédelemről, a kopjafás temetkezésről.

A

tábor a Trianoni békeszerződéssel elcsatolt területekről érkezettek részére ingyenes volt. Természetes ez a gesztus, hiszen a kárpátaljai, erdélyi, vajdasági családok jövedelme egyelőre még alacsonyabb, mint az magyarországiaké. Esténként gyerek- és felnőtt táncház zajlott a Téka zenekarral. A gyerekek dunántúli, illetve tekerőlant kísérettel dél-alföldi lépésekkel, a felnőttek mezőségi (palatkai és széki), kalotaszegi, Küküllő-menti, szatmári és dél-alföldi táncokkal ismerkedtek. Minden délelőtt népdalokat tanulhattunk Dúcz Júlia vezetésével. Havasréti Pál a tekerősöket, ifj. Csoóri Sándor a hegedűsöket és brácsásokat tanította, Jakab György a fafaragással, Kovács Pali Ferenc a kalotaszegi bútorfestéssel ismertette meg az érdeklődőket. Volt még íjásztábor, lovagoltatás, játszóház, korongozás, szövés, fonás, rézdomborítás, bőrözés, „tündérképzés”, táblakép-festés, gyöngyözés, ismerkedés a gyógynövényekkel, ping-pong verseny, friss kürtőskalács, házi főzésű sör, no meg jó levegő és csapadékos időjárás. Jól sikerült a Técsői Banda koncertje. A máramarosi zenekar sokszínű programjában egymást váltották a magyar, román, cigány, ruszin, hucul, zsidó és szlovák dallamok. Técsőn élt és tanított egyébként Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola egyik kiemelkedő XX. századi képviselője. A Nagydobronyi tánccsoport tőlük távoli tájegység táncait is járta, például rábaközit. Az eszenyi Ritmus táncegyüttes (Kárpátalja) jobb táncosai közül többen hiányoztak, a „Bereg-vidéki karikázó” mégis nagy sikert aratott. A tánctanítás során megtanulhattuk a Técső-környéki és beregi táncok első pillantásra szokatlannak tűnő lenthangsúlyos elemeit. A Mérai Hagyományőrző Táncegyüttes tagjai az énekben is tehetségesek, Tötszegi András „Cucus” fia pedig „kiköpött” apja. A szépen betanult táncfolyamatok és a gyönyörű viselet vastapsra ragadtatta a nézőket. A táncházban feltűnt viszont, hogy a méraiak a szatmáriba, dunántúliba nem álltak be, ahogy az erdélyieknél sajnos ez már „szokás”. A kishegyesi Rizgetős táncegyüttes vajdasági fiataljai lelkesedésből és lelkesítésből vizsgáztak jelesre. Lendületes szatmári és dél-alföldi tanításuk során még a „falábúak” is bemerészkedtek a tanulókörbe. A táncházas világra jellemző a csodaszép erdélyi táncok túlsúlya. Bakonyi Ernő „Savanyú” (a legendás Bartók Együttes egykori tagja) ezért az esti Téka-táncházakban a fő hangsúlyt inkább a magyarországi táncanyagra – a szatmári és dél-alföldi táncok tanítására – helyezte. Ezzel egyben fel is idézhettük a tavalyi táborban tanultakat. Berecz András előadóestjén szokás szerint rendesen megénekeltetett bennünket. A többszöri visszatapsolás után szerényen búcsúzott a hálás közönségtől: „Kösz, hogy meghallgattak mértéken felül!” Záhonyi András

13


KODÁLY ZOLTÁN, A NÉPZENEKUTATÓ – V. Fotó- és dokumentumkiállítás a Hagyományok Házában Szakmai terv: Pávai István Folklorizmus „A népies műdaloknak, kivált a csárdásoknak, a cigányok voltak a legjobb előadói, az igazi népdalokkal azonban csak újabban kezdenek megismerkedni. A magyar népdalok ötfokúsága ugyanis nekik teljességgel idegen. Még a Gyöngyösbokréta idején az egyes falusi csoportok magukkal hozott eredeti dalait is a cigány, szégyenszemre, kottából volt kénytelen játszani, s gyakran oda nem illő kísérettel. A cigányzenekarok sablonos harmóniái a dúr-moll rendszerben fogant műdalhoz még illeszkednek valahogy, de a népdalhoz sehogy. Nem ritkán a dallamot is kikezdi a harmónia, ezért nagy probléma a népdal kísérete.” (Kodály Z.: A cigányzenéről, 1961) „Az idei Gyöngyösbokréta próbáinak nagyon nagy öröme volt, hogy azokon a magyar zene nagymestere, Kodály Zoltán is részt vett. Egyúttal – Paulini Béla felkérésére – ellenőrizve, eligazítva természetesen mindent, ami a zenei részben eligazítani való akadt. Elejétől végig ott volt a próbákon Kodály Zoltán, pedig a próbák eleje, meg vége, bizony hat-hat órákat jelentett. Különben már Kodály Zoltán ösztönzésére szerepeltetett a rendezés az idei Gyöngyösbokrétában a múlthoz viszonyítva több népi hangszert, több furulyát, citerát, dudát. A »falevél-zenekarokat« ugyan már nem Kodály javasolta, de azért »életre keltésük« ellen dehogyis emelt kifogást: a legnagyobb szeretettel látta.” (A Hagyomány Szava, 1943. 9.) „Hogyan válhat a régi magyar parasztzene, az egyetlen magyar zenei hagyomány, a magyar műzene megteremtésének alapjává?

Kodály és Paulini Béla bocsárlapujtői (Nógrád vm.) bokrétásokkal a próba egyik szünetében, 1943 (Hagyomány Szava, 1943. 9. szám)

Semmi esetre sem úgy, hogy egyébként egészen nemzetközi vagy idegen jellegű, stílusú művekbe mesterségesen beleékelünk magyar parasztdallamokat vagy dallamrészeket. A zeneszerzőnek mintegy meg kell tanulnia a régi parasztzene nyelvét, hogy vele olyan módon fejezhesse ki zenei gondolatait, ahogyan a költő anyanyelvét használja. Ha megvan a zenészben a kellő szeretet ahhoz, hogy belemélyedjen a parasztzene átélésébe, ha ennek következtében teljesen átengedheti magát e zenei nyelv hatásának, ha van önálló

Kalotaszentkirályi gyöngyösbokrétások kottaismerő cigányprímásukkal, Varga Ferenc „balkezes Csipás”-sal, 1941–42

14


mondanivalója és ha van teljes technikai tudása gondolatainak kifejezésére, akkor vállalkozása sikerül. Művei nem parasztdallamok mozaikszerű összeállítása és megharmonizálása vagy variálása lesznek, hanem a parasztzenének belső lényegét fogják kifejezésre juttatni. Egy magyar zeneszerzőnek, Kodály Zoltánnak (1882) kizárólag magyar parasztzenére támaszkodva sikerült ez, úgy, mint senki másnak nálunk: zenéje mintegy apoteózisa a magyar parasztzenének.” (Bartók B.: A magyarországi modern zenéről, 1921) „Feldolg[ozás:] akkor jó, ha nem érzik annak. Ha olyan, mintha mindig úgy lett volna. Ez a művészi oldala. Másik a lelki oldala. Megérezni: a feldolgozó milyen közel vagy milyen távol áll a néptől. Mi hiányzik? Az enyémben megvan: Forgó [Matyi] háza, élelme, hálás a padkán. A m[agyar] tájak íze, a talaj, a bédi fiatal asszonyok, akikkel táncolt[am], az arcok, típusok változatossága, karaktere. Object[ív] valóság. Subjectív: az én érzéseim is zenei alakot öltenek, amit mindez keltett. A látottak.” (Kodály Z. kéziratos feljegyzése, [1951. március 25. után]) „Nagyon köszönöm szép énekét az International Folk-Music Council budapesti konferenciájának megnyitásán. Különösen hálás vagyok azért, hogy előzetes betegsége ellenére is vállalta a szereplést, és ezzel megmentette a megnyitó ünnepélyes és zenei jellegét. Örülök, hogy külföldi vendégeink a Maga stílushű előadásában találkoztak először a magyar népdallal a hangversenydobogón.” (Kodály Zoltán levele Török Erzsébetnek, 1964. szeptember 4-én) „...a magyar népdal előadása nem merülhet ki a nép előadásának utánzásában. Egy művelt énekes hozzáadhat még ahhoz a maga tanultságából és a maga tapasztalatából olyasmit, ami a népdal hatását csak emelheti, anélkül, hogy kivetkőztetné természetes sajátságaiból. Ez történt Pallónál. Tanult énekes létére, ő úgy tudta és úgy tudja énekelni a népdalt, hogy azért annak minden sajátsága is megmarad. Megtartva a népdal eredetiségét, előadását mégis magasabb szintre emeli. Ez csak tanult énekesnek sikerülhet, aki azonban egyúttal nép is tud maradni. Ezért van, hogy az ő népdalinterpretációi mintaszerűeknek mondhatók; aki azt el akarja sajátítani, csak azok után menjen... Nem véletlen, hogy annyi kiváló énekesünk származott Erdélyből. Ott beszélik máig is legszebben, legtisztábban a magyar nyelvet. Márpedig az ének alapja a nyelv; csak az lehet jó magyar énekes, aki a magyar nyelv gyökeréig való ismeretében nőtt fel, vagy abba született. Székelyhidy, Sándor Erzsi és testvére, Mária után Palló folytatta ezt a sort... A mai napig ő a legjobb Háry, bármennyire próbálják megközelíteni a többiek.” (Kodály Z.: Palló Imréről, 1965) „Művészi táncunkban – a balettra gondolok – még nem alakult ki a sajátosan magyar jellegzetesség, túlságosan kötik táncosainkat a technika nemzetközi formaelemei. Bár vannak biztató jelenségek, úgy hiszem, meg kell várni, amíg megszületik egy igazi, nagy alkotó tánctehetség, aki majd magasabb fokon nagyobb művészi egységgé tudja formálni a néptáncot. Biztos vagyok benne, hogy a jövő ezt az alkotóművészt is meghozza majd... A társastáncok magyar alapja 1830 óta többé-kevésbé már megvolt, csak az utóbbi harminc-negyven esztendőben szorult háttérbe. Ebben az időben kezdték elárasztani az országot a vándor táncmesterek. Ők még a falvak parasztjait is kiokosították a külföldi eredetű, divatos táncokban. Én magam ötven éve nem járok bálba, annyit azonban tudok, hogy a magyar társastánc valahogy bizony megrekedt vagy produkcióvá lett, s ezen segíteni kell. Ilyen szempontból jó kezdeményezés, hogy magyar táncbemutatókat

Gyöngyösbokrétások, Szék, Szolnok-Doboka vm., 1941–43

rendeznek. De nagyobb jelentőségű, hatásosabb eszköz lenne, ha már gyermekkortól kezdve rendszeresen tanítanák a magyar tánc elemeit is... Sőt! Már az óvodában el lehetne kezdeni a táncoktatást. A székelyek például már öt–hat éves korban táncra fogják a gyerekeket. Így valóban elérhetnénk, hogy a népdallal együtt vérünkké, anyanyelvünkké válik a tánc is. [...] Arra kell törekedniök a zeneszerzőknek, hogy legalább olyan jó műveket írjanak, mint az eredeti paraszti táncmuzsika.” (Kodály Z.: A magyar tánc kérdéseiről, 1951) „[Kérdező:] A Magyar Állami Népi Együttes milyen formában veszi át a népi hagyományokat? Igazi tolmácsolása ez a hagyományoknak? [Kodály:] A népi együttes lassanként inkább táncegyüttes lesz. Azelőtt jó énekkara volt, ezt most mindenféle szempontból apasztották, sorvasztották. De azért még mindig van annyi énekes, hogy elő tudják adni a Kállai kettőst, amit annak idején, még az első időkben, nekik írtam. Mindenféle új kifejezési módot keresnek a táncban. Szerintem nem jó úton vannak, mert amit csinálnak, az se nem balett, se nem népi tánc már, hanem valahol a kettő közt imbolyog. Meg is írták New Yorkban, amikor itt szerepeltek. Az impresszáriók elkövették azt a ballépést, hogy »Magyar balett« néven szerepeltették őket. Megmondták nekik, hogy ez nem balett, tehát ne hivalkodjanak olyan cégérrel, aminek nincsen meg a tartalma. Ott is változik a vezetés, Rábai személyével most a tánc van előtérben. Neki a tánc a legfontosabb, a többi mellékes.” (Kodály előadását követő vita Berkeley-ben, a Corvin Magyar Clubban, 1966) „Bartók nyomában... Fiatalok román ágát követik. Ő attól, hogy magához ölelte a román, szlovák, jugoszláv népdalt, még magyar maradt. Mint Mithridates, meg akarta tanulni országa minden népének nyelvét. Egy-egy ágának utánzói azonban félretolják a hangsúlyt. A magyar jelleg kezd elhomályosulni, nemcsak zenében. A népi együttesek kifogytak a magyar tánc változataiból? Mért nem fordulnak tánckutatóinkhoz tanácsért? Annyira a cigány és más népek táncaira vetik magukat. Ezért külföldön erősítik azt a hitet, hogy magyar = cigány. Ehhez a Rádió cigánydalkultusza is hozzájárul. Különösen, ha magyarral keverik, és nem cigány nyelven, hanem magyarul énekelteti, nem utal rá, hogy mi a különbség, s ezzel a cigány népi jelleget is elködösíti. Itt van a sváb bál, jugoszláv bál stb. Mikor lesz már magyar bál negroid jazz nélkül? Régi közmondás: vendég az úr a házban. De talán mégsem annyira, hogy a házigazdát kiverje.” (Kodály kéziratos feljegyzése, [1958 után])

15


Az összetartozás élménye Bognár Szilvia népdalénekes az értékek közvetítéséről és a neki írt művekről Vélhetően kiváló hangszeres művész is válhatott volna belőle, de idejekorán rájött, hogy énekelni jobban szeret. Sokat tesz azért, hogy a magyar népdal a mai világban is fennmaradjon, de a régizene világában is otthonosan mozog. – Július 10-én, a 29. Kaláka Fesztivál nyitókoncertjén Kónya István lantművésszel lépett fel, a nemrég megjelent Rutafának sok szép ága című lemezük bemutatójával. Népdalénekesként hogyan került kapcsolatba a régizenével? – Kónya Istvánt Sebő Ferenc révén ismertem meg, s három éve kezdtünk el együtt dolgozni. Több koncertet is adtunk, s most, a Reneszánsz Év kapcsán késztetést éreztünk arra, hogy felvételt is készítsünk. Írott forrásokból és a néphagyományból is merítettünk. Nem volt nehéz dolgunk, hisz a XX. századi népdalgyűjteményekben bőven találunk olyan dallamokat, szövegeket, melyeket korabeli írásos forrásokból (Vásárhelyi Daloskönyv, Vietórisz Kódex, Kájoni Kódex stb.) már ismerünk. Műfaji szempontból igen sokrétűek ezek a dalok, mivel világi- és egyházi zene évszázadokon át ugyanazon kulturális- és zenei hagyományból táplálkoztak. (A közismert „Száraz tónak nedves partján” kezdetű kanásztánc dallam felfedezhető például egy nógrádi betlehemesben, de menyegzői dalszöveggel is.) Olyan ez, mint egy hatalmas gyökerű ágas-bogas fa, ezért lett a lemez címe Rutafának sok szép ága. – A Kaláka Fesztiválon adott koncertjükön leginkább a zoborvidéki összeállítása fogott meg, mert igencsak elütött a többi daltól. Miként képes ennyire eltérő karaktereket bemutatni? Diszkográfia Anima Sound System: Shalom – Szerzői kiadás, 1995; Anima Sound System: Hungarian Astronaut – KO Records, 1996; Anima Sound System: Anima – KO Records, 1997 Makám – Bognár Szilvia – Lovász Irén: SkanZen – Fonó Records, 1999 Vándor Vokál: Feljött a hold – Periferic Records 2000; Vándor Vokál: Rózsát ültettem – Wild Boar Music, 2002 (Belgium) Makám – Bognár Szilvia – Palya Bea – Szalóki Ágnes: Anzix – FolkEurópa, 2003 Makám – Bognár Szilvia: Almanach – FolkEurópa, 2004 Bognár Szilvia: Ének őrzi az időt – Gryllus, 2006 Bognár Szilvia, Herczku Ágnes, Szalóki Ági: Szájról szájra – FolkEurópa, 2007 Kiss Ferenc: Pávaének (DVD) – Etnofon Records, 2007 Bognár Szilvia-Kónya István: Rutafának sok szép ága – Gryllus, 2008 Burány Trió: Csillagtalan sötét éjjel – Harmónia Produkció, 2000 Trio Calamona: re Trouvere – Periferic Records, 2001 Fonó zenekar: MIXTVRA CVLTIVALIS – Fonó Records, 2002 Vasi Népdalstúdió: Gyógyítgatom a szívemet – Vasi Népdalstúdió, 2003 A Magyar Dudazenekar: Dudásom, dudásom, kedves muzsikásom – Dudaszó Hallatszik Alapítvány, 2004 Balkan Syndicate: Nikola – Tom-Tom Records, 2003 Majorosi Marianna: „Jól gondold meg kislány...” – FolkEurópa, 2005 Kiss Ferenc: Szerelem hava – Etnofon Records, 2005 Kadril: De Andere Kust – Wild Boar Music, 2005 (Belgium) Djamel: Hamza – Wild Boar Music, 2005 (Belgium) Sebestyén Márta: Magyar népköltészet – Hangzó Helikon, 2005 Sebő Ferenc: Nagy László – Hangzó Helikon 2004; Sebő Ferenc: József Attila – Hangzó Helikon, 2005 16. Táncháztalálkozó – Magyar Művelődési Intézet, 1997 Táncház-népzene – Magyar Művelődési Intézet, 1998, 1999, 2000 Új élő népzene – Táncház Egyesület, 1995, 1996, 1997, 1999, 2001 Forrás: www.bognarszilvia.hu

16

– A hangvétel, a hangképzés, a díszítmények és egyéb stílusjegyek tekintetében a magyar népzenei dialektusok, falvak és előadók között is nagy különbségeket fedezhetünk fel. Ugyanígy van ez a különféle nemzetek dalaival. Én – a lehetőségekhez mérten – törekszem az eltérések megfigyelésére és megtanulására. Hihetetlenül izgalmas dolog utánozni a különféle megszólalásokat, mondjuk a szlovák asszonyok éles torokhangját, a bolgárok igen különleges technikáit, vagy a cseremiszek visszafogott, könnyed énekét. – Furulyázni és fuvolázni tanult, majd 18 évesen énekesként elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. Az éneklés mellett döntött... – Az általános iskola után Németh Pálhoz felvételiztem a Szombathelyi Zeneművészeti Szakközépiskolába, s valószínűleg el is kezdhettem volna ott a tanulmányaimat, de akkor már úgy éreztem, hogy nem feltétlenül akarok fuvolista lenni, mert énekelni is szeretek, s más tárgyak is érdekeltek – elsősorban a biológia –, ráadásul felvettek a Jurisich Miklós Gimnáziumba. Tizenhat évesen beléptem a Vasi Népdalstúdióba, melyet Tanai Erzsébet vezetett, őt már általános iskolás koromban is ismertem. Itt szerettem meg a közös éneklést. Amikor megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet, már a Boglya együttesben és a modern zenét játszó Anima Sound Systemben is énekeltem. Kallós Zoltán egyébként méltatlankodott, hogy miként lehet egy ennyi idős gyereknek ilyen díjat adni, hisz még semmit sem tett! S be kellett látnom, hogy igaza van. Valójában eszméltetés volt számomra ez a díj, ez jelentette az elhivatott munka kezdetét. Ebből a megfontolásból jelentkeztem az ELTE néprajz szakára is, hogy minél teljesebb képem legyen a hagyományos magyar paraszti kultúráról, hogy minél jobban belemélyedhessek a népdalok világába. – Hét éven át énekelt a Vándor Vokálban. Erről az időszakról milyen emlékeket őriz? – A Vándor Vokál-beli szereplésem hihetetlenül sok élménnyel gazdagított, s ez idő alatt rengeteg népdalt tanultam. A mai napig úgy tartom, hogy az együtténeklés – ami minden hagyományos kultúrára jellemző – nagyon jó. A közös éneklés most is jelen van az életemben, mégpedig a Herczku Ágnessel és Szalóki Ágival létrehozott Szájról szájra című produkciónak köszönhetően. Természetesen szólistaként is nagyszerű énekelni, de a közös éneklés egy új minőséget hoz létre, az összetartozás élményét adja. Az Ének őrzi az időt címmel megjelent első szólólemezemre is meghívtam Majorosi Mariannát és Sebestyén Mártát, mert ahhoz a világhoz, melyet bemutatni és megszerettetni kívánok, hozzátartozik a közös éneklés. A napokban elkészülő új lemezemen Szalóki Ági és Herczku Ágnes énekelnek velem. – Említette, hogy igyekszik minél jobban megismerni a paraszti kultúrát, s az Ének őrzi az időt című lemezének hallgatásakor is érzi ezt az ember. Milyen rendező elv alapján szerkesztette meg az albumot? – A hagyományos paraszti kultúrában benne foglaltatik a születés-házasság-halál hármassága, hiszen ezek az emberélet fordulói.


Semmicske énekek Bognár Szilvia lemezbemutató koncertje Millenáris Fogadó, 2008. december 3., este 8 óra A zenésztársak Bede Péter furulyás, szaxofonos azon előadók közé tartozik, akik a magyar népzene és a jazz fúzióján egészen kivételes módon, mindkettőben nagy jártasságot és tudást szerezve, kellő alázattal munkálkodnak. Állandó muzsikusa hazai táncházaknak. Tagja volt a Kardos négyesnek, a Tűzkő Septetnek és a Besh o droM zenekarnak, Balogh Kálmán cimbalmossal világszerte koncertezik. Saját együttese a moldvai tánczenét játszó Fanfara Complexa.

Ugyancsak meghatározó a katolikus ünnepkör karácsony-húsvétpünkösd hármasa – már ha katolikus közösséget veszünk alapul –, hisz ez a mezőgazdasági évkörre épülő ünnepsor átölel egy esztendőt. Fontosnak tartottam például, hogy az albumon szerepeljen a menyasszony-búcsúztató, mint szertartás. Ugyanakkor a halálhoz való viszony több dalban is megjelenik, hisz rendkívül sokat elárul az adott kultúráról és tanulságos lehet a XXI. századi ember számára is. De mondhatnék számokat is, miszerint 12 dal van a lemezen, miként az esztendő 12 hónapból áll, 3 lánya van az anyának, mint a mesében... – Kiss Ferenc éppen a Szájról szájra produkció három hölgye számára írta a Pávaének című művének női énekeit, s a Királyok, szentek, vitézek című munkája bemutatóján is ön énekelte az egyik női főszerepet. Mit érez az ilyen felkérésekkor? – Természetesen nagyon örülök, s megbecsülve érzem magam. Kiss Feri nagyszerű szerző, az elmúlt évtizedek alatt ezt számtalanszor bizonyította. Olyan múlt áll mögötte, amellyel nem sokan büszkélkedhetnek. S ha már a személyre szabott zeneszerzésnél tartunk, én „házi zeneszerzővel” is dicsekedhetek. A szólólemezem alapgondolata már három-négy éve megfogalmazódott bennem, de ahhoz, hogy elkészülhessen, meg kellett ismerkednem Kovács Zoltánnal, aki ma már a férjem. Mindkettőnknek ez az első önálló albuma, neki szerzőként, nekem énekesként. – A legközelebbi szólólemeze mikor jelenik meg? – Novemberben, Semmicske énekek címmel. Miként a címe is sugallja, ezt nem tematikus albumnak szánom, önmagában szeretnék egy-egy dolgot, érzést, élethelyzetet megjeleníteni. A lemez bevezetőjében úgy fogalmaztam, „...semmicske énekek szerelmekről, a boldog és boldogtalan menyasszonyságról, elválásról és elengedésről, barátságról, szeretetről, eleve elrendelt sorsokról. A magyar népdalok nyelvén, de karöltve a csuvasok rokondicsérő költészetével, a cseremiszek finom, könnyedén táncos dalocskájával, a bolgárok hegyek között hasító, messze hangzó énekével.” A csuvas és cseremisz dalok egyébként Berecz András illetve Weöres Sándor kiváló műfordításában szerepelnek majd az albumon, amely karakterében is kicsit más, talán modernebb hangvételű lesz, mint az első, de ugyanazokat az értékeket kívánja közvetíteni. Erdélyi T. László

Gerzson János gitárosként kezdte, majd kobzásként (Csürrentő együttes) folytatta zenei pályáját. Ezután kezdett arab zenével és az ouddal foglalkozni, melynek mára egyik legelismertebb hazai képviselőjévé vált. Játszott arab klasszikus zenét Kairóban (Khalifa Együttes), de közreműködött világzenei produkciókban (Udrub, Chalaban, Euromed Fesztivál) és crossover projektekben (Monophonic, Anima Sound System, Membran) is. Jelenleg a magyar és keleti cigányzenét játszó Chinga zenekar tagjaként is ismerheti a közönség. Gyulai Csaba sokoldalú zenész, ütő- és vonós hangszereken többnyire a jazz és a világzene határán mozgó zenekarokban játszik. Tagja volt a Kolinda, a Makám, az Arasinda és a Trio Calamona zenekaroknak. Énekes-muzsikusként, reneszánsz kiskórusokkal 16 lemezt készített. Visszatérő vendége Grencsó István Kollektívájának, bábszínházi előadások zeneszerzője és közreműködője, valamint kortárs táncszínházi előadások muzsikusa is. Kovács Zoltán nagybőgős, egyben Bognár Szilvia legújabb lemezének zeneszerzője. Tagja volt a Makám zenekarnak és a török népzenét játszó Arasinda együttesnek. A sajátos hangvételű jazz-t játszó Smárton trió bőgőseként és különböző jazz-formációk vendégeként is találkozhatunk vele. Szalóki Ágival 2004 óta dolgozik együtt és oszlopos tagja a Bognár Szilvia, Herczku Ágnes és Szalóki Ági nevével fémjelzett „Szájról szájra” produkciónak. Pál István „Szalonna” olyan muzsikus, aki követve szülei példáját a magyar népzene tanítását és koncerteken való továbbadását tűzte ki célul. A Magyar Állami Népi Együttes prímásaként a világ számos nagyszínpadán fellépett, de világ- és rockzenei produkciókban is részt vett/vesz. (Kispál és a Borz, Napra, Parno Graszt). Kárpátaljai együttesével 1992-ben a Pro Cultura Hungarica-díjat vehette át; 1999-ben a „Népművészet Ifjú Mestere”; 2006-ban a Fonó zenekar tagjaként eMeRTon-, szólistaként Artisjus-díjjal jutalmazták zenei munkáját. Rácz Krisztián egyike a hazai, fiatal generáció kiemelkedő tehetségű jazzgitárosainak, aki nyitottsága révén magyar világzenei produkciók részesévé is vált. Session-zenészként számtalan zenekarban megfordult, állandó tagja volt az Anselmo Crew, a Koala, a Sapszon Projekt formációknak. Ugyanakkor saját triójával is – mellyel saját kompozícióit játssza, – számos hazai fesztivál szeretett, visszatérő vendége. Thurnay Balázs fő hangszere a bolgár kaval, de játszik furulyán, ütőhangszereken is. A Makám alapító tagjaként írta be magát a magyar világzene nagykönyvébe, akikkel 21 év alatt (1985–2006) 9 albumot készítettek. Kiválása óta a versmegzenésítéseket játszó Kosbor muzsikusaként, de Szentpéteri Csilla Piano Planet c. lemezén is hallhatták őt az érdeklődők. 1989 óta a Fóti Waldorf Iskola zenetanára.

17


M AGTÁ R MESICS GYÖRGY „MESÓ” (ELÕHANG) egy lányhoz írtam verseket aki azóta meggebedt egy másikhoz huszonhatot de pár év után otthagyott a harmadik a lelkemet megreszelve ette meg (a többirõl már nincs szavam haljanak meg boldogan)

CSALÓDOTT HÕSSZERELMES PANASZA barátaim nevessünk együtt nyomorúságunkon a változás örök ne maradjunk ki belõle épp újjászületésem szenvedései csiklandoznak holnap mindenrõl õ fog az eszembe jutni de ma még élvezem hogy azt se tudom melyik kocsmában ér a hajnal halszagú krisztus-reggel új nap új halál azt mondta egy-két év múlva talán megint összetalálkozunk úristen húsz éve haja még ott az ágyon hol leszek én akkorra isten fia homokvihar füleidbõl spricceljen a vér érezd meg amit velem tettél hé sorsanyám meglátjuk melyikünk erõsebb (üres minden téboly szinten ó szeretem a hegyi levegõt elmegyek innen el kéne vinnem magamat + talán 1 nõt hallom mesélni hangja bennem szól vártam leszállni tömött buszokról de õ nem jött én pedig belehaltam telefonok mélységes csöndjébe)

18

SZERELEM merre tekereg a nap morfondíroztam reggelre õszirózsa lesz a lány mellei kivirágoznak nyújtózkodik majd és hosszú fekete ingben ülünk le kávézni jól aludtál kérdi és mosolyog azután megnézzük mennyit változott a világ vajon szorgoskodtak-e a manók a koboldok nem ügyetlenkedtek-e s nem kormozták-e a lidércek ablakunkat tele jól látom odakint olvad és kifésüli majd hajából a csillagokat és a holdat combok ívfénye szikrázik medence és térd között tavasz van a homlokán õsz a füle mögött ezt éreztem akkor is tél közepén elõször illatok jöttek sorban és sejthettem volna hogy együtt ébredünk sokszor (mert illettünk egymáshoz korban) de nem értettem akkoriban az emberi sorsokhoz különösen a saját agyamba nem láttam bele és meglepõdtem látván hogy pusztán gondolat a világ létezõ fele bizony a képzelet szül szépséget


Sok felesleges szó elhomályosíthatja a történések tiszta valóságát. Aki befelé is figyel, esélye lesz megérteni a mozgatórugókat. Kívül-belül határán lebegni rezzenetlen elmével komoly kihívás, szép feladat. Nem akarok csalni, nem csalhatok. Az itt közölt versek 1991 és ’96 között, illetve 2008-ban születtek.

és szeretni kezdtem a bõre mögött a zsigereket és fûben bukfenceztünk hemperegtünk hóban és napot loptunk és elfutottunk gyorsan amikor nevettünk a sok feketerigó is oldottabb hangulatban fütyörészett bokrok alatt a házak pedig kacsintottak és miért a múlt idõ kérdezhetnénk hiszen ez a legaktuálisabb jelen ebben a pillanatban épp itt van velem megáll mögöttem vállamra teszi a kezét (gyönyörû keze van karcsú nyugodt ujjakkal) jól aludtál kérdi mosolyogva és hosszú fekete ingben ülünk le kávézni jókedve átragad rám is istenemre igazi tavasz-illat árad belõle kizöldülnek tõle a fák is

akkor születtem amikor elkezdtem szeretni amit tudok azóta tudom amit érzek õáltala érzem ott lakik ahol járok õt eszem vele mozdulok ha asszony fölött feszül a hátam hogyan is gondolhattam hogy nélküle élek csak mert párszáz napja nem láttam vagy talán több mint egy éve már hogy helyette kerge óra körbejár ó barátaim életlen késsel nyiszálja torkomat a sors ebbõl mostanság nem lesz halál

SZÁMVETÉS Tudsz-e szeretni még? – kérdem magamban. Nem túl nagy érdem: maradtam, aki voltam harmincöt éve. Egy fájdalmasan boldog élet lehetõsége. Azóta csak a várakozás Talán ha rám találna már ama termékenyítõ kín-féle, elijedne mellõlem a kíváncsi Halál, s véle a sok konok rokon – a Gond, a Láz, a Kétely; szivárvány-sárkány jéghegy-fogai közül láttam fel-feltûnni nehézkes járásukat. Mögöttük harmincöt megfeszített évem – harmincöt Krisztus kószál a szélben.

grafika: szeredi csaba

SMS Naplemente. Vonat. Kisstílû tépelõdéseim sora. Hogy miért hasadt, ha elhasadt a „honnan” és „hova”. Vörösen fáj a táj. Falvak tûnnek tova. Házak, otthonok, kertek. Aranyló földek pora. Múló életem nyoma.

19


A Hajdú Táncegyüttes jubileuma Hajdúk Hete, Debrecen, 2008. október 11–18. Az 1950-es években, fiatal munkásosztálybeliek közösségi igényének kielégítésére alakult meg az Építők Népi Tánccsoportja, amelyet Zámbori István, az Építők Kossuth Lajos Művelődési Házának akkori igazgatója hívott életre 1953-ban. A szakmai irányítást és az együttes vezetését Béres Andrásra és Varga Gyulára bízta. Már ezekben az években megkezdődött az a tudatos nevelőmunka, amely gyorsan országosan és nemzetközileg is elismert hírű együttessé tette a tánccsoportot.

A

z együttest 1960-tól jegyezték Építők Hajdú Táncegyüttesként, amelynek akkori vezetője – immáron egy személyben – Varga Gyula lett. A napjainkra kiterebélyesedett debreceni néptáncmozgalom „Gyula bácsija” mély és időtálló alapokat készített elő a jövő hajdúsainak. Az 55 éves jubileum a szakember, kutató, táncgyűjtő Varga Gyula áldozatkész munkáját igazolja, aki már akkoriban az országos néptáncmozgalom leghaladóbb, mégis a táncvilág százados gyökereihez visszanyúló irányzatát követte. Vendégkoreográfusokat hívott a cívisvárosba, és maga is kísérletezett az eredeti néptánc feldolgozásának újszerű lehetőségeivel. Gyula bácsi 1965-ig igazgatta a Hajdúkat, majd a stafétát az akkori Debreceni Népi Együttes asszisztensének, Kardos Lászlónak adta át. Személyében olyan pedagógust, művészeti vezetőt nyert az együttes, aki záloga lett a további sikereknek. Nem csak a várost, szűkebb környezetünket és a régiót ismertette meg a „Hajdúkkal” és a néptánccal, hanem országos, mi több, nemzetközi publikumokat is lenyűgözött az egyre gyarapodó táncegyüttes. Kardos László negyedszázados művészeti vezetése után Kiss József, majd Koroknai Katalin következett. Tőlük vették át aztán a művészeti igazgatást a jelenlegi vezetők, Tiszai Zsuzsa és Lovas Bálint. Őket kérdeztük a több mint fél évszázadról és az

55 évnek emléket állító jubileumi rendezvénysorozatról, a Hajdúk Hetéről. Tiszai Zsuzsa kiemelte, hogy a Hajdú Táncegyüttes azon kevés táncos műhelyek közé tartozik hazánkban, ahol az 55 év gyakorlatilag nagyobb hullámvölgyek nélkül telt el. Több mint félévszázados sikerről beszélt, amely idő alatt a Hajdúnak sikerült az ország szakmai élvonalába férkőznie, s ott megmaradnia. Kevés magyarországi táncegyüttes mondhatja el magáról, hogy valamennyi generációja – eddig minden alkalommal – a legmagasabb szinten minősült a táncos szakmai zsűrik előtt. Őket, a mindenkor kiváló táncosokat ünnepelték tehát Debrecenben. Négyszáz „Hajdúst”, óvodástól egészen a szenior korosztályig. – Fontosnak éreztük – mondta Tiszai Zsuzsa –, hogy ezt az 55 éves jubileumi évet ne egyetlen nappal „tudjuk le”, hanem sokkal méltóbban, egy hét keretében, egy rendezvénysorozattal emlékezzünk és ünnepeljünk. A szervezők igyekeztek minél színesebbé, változatosabbá tenni a programot, hogy minél több korosztály érdeklődését felkeltsék. Nemcsak színpadi műsorokkal, tematikus bemutatókkal, hanem társművészeti eseményekkel, illetve a közönségnek a tevékeny részvétel lehetőségét is kínáló alkalmakkal kedveskedtek a Hajdúsok. fotó: Váradi Levente

20

Október 11-én Mezőségi Bállal indult a program. Magyar és román hagyományőrző táncosok, s a Magyarpalatkai Banda köszöntötték a jubiláló csoportot és azt a több száz – nem csak néptáncosokból álló – vendéget, akik ellátogattak az együttes Hatvan utcai székházába. Másnap viseletes táncosok lepték el a megyeszékhely főterét. A „Hajdúsokadalom” négyszáz(!) táncosa hirdette ki az ünnepi hetet, vendégcsalogató táncokat ropva a debreceni Kossuth téren. Óvodások és a meglett felnőtt táncosok. Együtt! A Debreceni Őszi Fesztivál programjába illesztett hajdús-jubileum aztán a színháztermekben folytatódott. A Kölcsey Központban a felnőtt együttes új, kétfelvonásos tematikus darabját adták elő Nagyapáink emlékei címmel. Ebben a „Katonának kell menni a legénynek” és „Hídi vásár” idézte a régiek életét. Az együttes régóta törekszik arra, hogy más művészeti ágakkal is megtalálják a közös hangot. Az ünnepi programban ezért helyet kapott a fotóművészet is, zenés-táncos témájú képekből külön kiállítást nyitottak Debrecenben. A Hajdúk Hetét a debreceni néptáncosok október 18-án nagyszabású gálaműsorral zárták. A Népművészet Európa-díjával is kitüntetett együttes 150 táncosának a nagy érdeklődésre való tekintettel két műsort kellett adnia, de elegendő férőhely híján így is sokan lecsúsztak a „Hajdúk 55 év tükrében” című műsorról. E háromszoros ünnepen jubilált a táncegyüttes, az őket kísérő Szeredás zenekar (akik éppen 15 éve muzsikálnak együtt) és a félévszázados évfordulóra összeállt – és azóta is együtt dolgozó – szeniorcsoport. A beszédes nevű HajdanHajdú öt évvel ezelőtt azért alakult meg, hogy az együttes egykori táncosai fellépjenek a 2003-as, 50 éves jubileumon. Azóta együtt is maradtak. Sőt! Új táncokat tanulnak, vendégkoreográfusokat hívnak. A Csokonai Színházban megtartott teltházas gálaműsor első félidejének legnagyobb közönségsikerét is ők aratták. Persze a második felvonás sem maradt el ettől. A jubiláló együttes felnőtt csoportjának Hídi-vására a hortobágyi nagyvásárok hangulatát, színeit és hangjait lopta vissza Debrecenbe. Krakkó Ákos


DEBRECENI HAJDÚ TÁNCEGYÜTTES • 1953–2008 fotó: Váradi Levente


DEBRECENI HAJDÚ TÁNCEGYÜTTES • 1953–2008


fot贸: V谩radi Levente


DEBRECENI HAJDÚ TÁNCEGYÜTTES • 1953–2008 fotó: Váradi Levente


MEGHÍVÓ

NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ  SZÍNHÁZTEREM december 27. szombat, 19.00 óra Mezőség – Élő Martin Archívum V. Honvéd Táncszínház (az előadást követően táncház) december 6. szombat, 15.00 és 19.00 óra Nagyidai cigányok ExperiDance – Román Sándor Tánctársulata december 1. hétfő, 19.00 óra, december 28. vasárnap, 15.00 és 19.00 óra, december 29. hétfő, 19.00 óra Szeget szeggel ReneDance két felvonásban ExperiDance – Román Sándor Tánctársulata december 2. kedd, 10.30 és 15.00 óra Zene-Bona, Szana-Szét Honvéd Táncszínház november 23. vasárnap, 15.00 és 19.00 óra december 14. vasárnap, 15.00 és 19.00 óra Ezeregyév ExperiDance – Román Sándor Tánctársulata november 29. szombat, 19.00 óra december 7. vasárnap, 19.00 óra Aranyág Duna Művészegyüttes december 5. péntek, 19.00 óra A 60 éves Erkel Ferenc Néptáncegyüttes jubileumi előadása NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ  REFEKTÓRIUM november 25. kedd, 19.30 óra METSZETEK – Bemutató Duna Táncműhely MŰVÉSZETEK PALOTÁJA  FESZTIVÁL SZÍNHÁZ december 10. szerda, 19.00 óra december 19. péntek, 19.00 óra Naplegenda Magyar Állami Népi Együttes december 16. kedd, 19.00 óra Monarchia – Honvéd Táncszínház november 25. kedd, 19.00 óra Fekete-piros...tánc Honvéd Táncszínház december 12. péntek, 15.00 és 19.00 óra december 13. szombat, 15.00 és 19.00 óra Egri csillagok Honvéd Együttes www.nemzetitancszinhaz.hu

25


A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

ELI – Született Pozsonyban Kedves ismerősömtől, Dr. Kovács Ilonától csinos meghívót kaptam. Egy Amerikában élő fotóművésznő és egy japán festőművésznő közös kiállításának megnyitójára invitált. Valahol vidéken volt dolgom, nem tudtam elmenni az érdekesnek ígérkező eseményre. Aztán érkezett egy újabb meghívás. Találkozzak a művésznőkkel Ilike otthonában, az Alsóvölgyi úton. Már csak azért is, mert szerinte a magyar hölgy élete beleillik a sorozatomba. „Rajec Molnár Erzsébet nem lenne rossz alany »A történelem sodrában« sorozatodhoz. Szlovákiából kitelepítették őket, ’56-ban elment Amerikába, varrónőként dolgozott, s közben a Columbia Egyetemen tanult. Irodalomtörténész, író és nyelvész lett, könyvtárosként és egyetemi oktatóként dolgozott. Most bemutatta a fotóit.” A találkozó remekül sikerült. Feledhetetlen, vidám estet töltöttünk együtt négyesben. Igaz, hogy csak „leányi bál” volt, de mi azért ittunk egy-két korty borocskát is, énekeltünk, meséltem. Midori, a tokiói vendég japánul szavalt, végül táncra is perdültünk. Elkészítettem az interjút is Molnár Erzsikével. Most, amikor lejegyeztem elbeszélését, gyakorta összeszorult a szívem. Gondolatban szeretettel átöleltem azt az egykori bátor kislányt, aki ő volt.

M

olnár Elizabeth a leánynevem. Becsületes polgári családból származom, 1931-ben születtem Pozsonyban, a Grössling utcában. Az egy gyönyörű és akkor nagyon előkelőnek számító hely volt. A gyerekkorom nagyon szép volt. Négyen voltunk testvérek. Volt két bátyám, Ferenc és Antal, s egy húgom, Marika. Jómódban éltünk. Édesapám, Molnár Lőrinc, szabómester volt. A műhelyében olykor 10-12 ember is dolgozott. Ő Galántán született, mindig nagyon büszke volt a magyarságára, magyarnak nevelt bennünket is. Édesanyánk pozsonyi német lány volt, Hinterschuster Teréznek hívták. A lakásunkhoz közel egy cseh óvoda volt, amikor óvodás korú lettem, oda adtak be a szüleim. Két házzal volt arrébb tőlünk. Hat éves koromban beírattak az Orsolyita Zárdába. Az volt akkor Pozsonyban az egyik legjobb iskola. Oda jártam, ott nevelkedtem, és ott kaptam az első magyar oktatást. Az orsolyiták temploma a csarnok és a jezsuiták temploma között volt, benn a belvárosban. Apácák tanítottak bennünket. Két apáca nevére emlékszem ma is, Mater Vilma és Mater Kármel. Mater Vilma azért volt nevezetes, mert még édesanyámat is tanította. Anyám nagyon jó tanuló volt. Mater Vilma mindig emlegette és azt mondogatta nekem, hogy: – Legalább olyan jó tanuló légy, mint édesanyád! Ezt nehéz volt elérni, de azért soha nem hoztam szégyent anyukára. Mater Vilma az első osztályban, Mater Kármel másodiktól ötödik osztályig tanított. Utána már – mindenki tudja – a németek megszállták Csehszlovákiát. Aztán jött a Tiso-kormány, tehát a Szlovák Köztársaság. Eleinte a magyar iskolákat még nem zárták be, de már egyre nehezebb volt magyar iskolába járni. Így kerültem német gimnáziumba. Otthon mi mindig három nyelven beszéltünk: magyarul, németül és szlovákul. Ez nagyon természetes volt számunkra. Ha pontosan

26

Szüleim esküvői képe (Pozsony, 1926.)

fejeztük ki magunkat, apánk mindig megdicsért bennünket. Mint gyerek, még nem sokat értettem az országunkban bekövetkezett politikai változásokból, de nagyon figyeltem a felnőttek beszélgetéseit. Nálunk otthon mindig voltak tanoncok és segédek. Esténként, amikor befejezték a munkát, letakarták a szabóműhelyben az egyik asztalt. Édesapám piros, zöld és fehér gombostűket hozott ki. Ezekkel minden este fölrajzolta nekünk a hadszíntereket: hol állnak az oroszok, hol a németek. Így már hat-nyolc éves koromban tudtam, hogy hol van Moszkva, hol van Berlin, hol van Budapest, hol vannak más városok. Itt tanultam meg igazándiból a földrajzot. Édesapám nagyon németellenes volt, üldözötteket is bújtatott, ezért ma is nagyon büszke vagyok rá. A háború miatt a Grössling utcából a Mária utcába költöztünk át, mert ott élt édesanyámnak az édesanyja és a testvére. Az egész család összeköltözött egy házba, és

segítettük egymást. Egy nap a mellettünk lévő ház bombatalálatot kapott. A tetőnk, az ablakaink betörtek, fáztunk, hidegben voltunk, pincében voltunk. Pozsony egész belvárosa így szenvedett. Én sosem éreztem úgy, hogy csak a mi sorsunk rossz. Ellenkezőleg! Ott tanultam meg, hogy a háború nem tesz különbséget ember és ember között. Ha a bomba leesik, mindegy, hogy ki vagy, hol vagy, éppen úgy agyonüt, mint mást. A háború alatt nem halt meg egyetlen családtagunk se. A két bátyám még fiatal volt, tizennégy-tizenhat évesek voltak. Édesapám nagyon félt, rettegett, hogy elviszik őket a németek, mert már akkor kezdték összegyűjteni a nagyon fiatal fiúkat is. Nem katonának vitték őket, hanem sírokat kellett ásniuk, hogy eltemessék a halott katonákat. Egyszerűen az utcán elfogták őket, azt mondták, hogy gyere, áss, és aztán nem tudtak többé onnan elszabadulni. Emlékszem, hogy a háború alatt nagyon sokat éheztünk. Ha egy ló elpusztult az utcán, akkor azt azonnal szétvágták darabokra és pillanatok alatt széthordták az emberek. Mi is megtanultunk különleges húslevest főzni lóhúsból. Jó íze volt, csak egy kicsit édeskés. A háború befejezése után, amikor Edvard Beneš hazatért az emigrációból és bevonult Pozsonyba – a pontos dátumot nem tudom, de hát 1945-ben valamikor –, a színház előtt tartott előadást. Édesapám nagyon örült neki, mindnyájunkat kivitt a térre. – Megjött Beneš! Megjött Londonból! Ezt meg kell hallgatnotok! – lelkendezett. Apám hitt a Csehszlovák Köztársaság demokratikus szellemében. Tisztelte Masarykot. Örültünk mindannyian, hogy na, most végre megint Csehszlovákia lett, vége a Tiso-rendszernek. Végre újra Csehszlovákia lett, s most végre megint demokrácia lett! Beneš beszédéből hamar kiderült, hogy ők minden magyart ki akarnak dobni az országból, minden magyarnak el kell mennie innen! A színház elől sírva mentünk haza,


Mitzi nénivel a Duna jegén (Pozsony, 1934.)

mert tudtuk, hogy valami borzalmas dolog következik. Ismétlem, 1931-ben születtem, még fiatal kislány voltam, de tudtam, hogy valami szörnyű dolog fog történni velünk. És ez a szörnyűség valóra is vált, amikor ’47-ben kitelepítettek bennünket. Miután Beneš hazatért, minden hónap, minden hét és minden nap rosszabb lett. Nem adták meg a magyaroknak a munkához való jogot, mindenben korlátozták a magyarokat. A magyar iskolákat bezárták, az utcán nem volt szabad magyarul beszélni. Egy nap mentem az utcán a húgocskámmal, aki akkor öt éves volt, és leköptek, megvertek bennünket, mert egymással magyarul beszéltünk. Olyan tizenöt-tizenhat éves fiúk voltak, ordítoztak, hogy csúnya magyarok. Hamarosan még nagyobb csapások zúdultak ránk. Megkezdődött a kitelepítés. Összeállították és kifüggesztették a kitelepítési listákat. Kihirdették a rádióban, hogy el kell menni minden nap és meg kell nézni, hogy ki szerepel a listán. Édesapám minden nap el is szaladt és megnézte. Ahogy emlékszem, két-három hétig nem volt rajta a nevünk, apám reménykedett, hogy nekünk nem kell elmennünk. Azt mondta: – Látjátok, én csehszlovák vagyok! Ő már akkor megkapta az értesítést – anélkül, hogy kérte volna –, hogy ő megint csehszlovák állampolgár. Az a büszke papír volt a kezében, amiről azt hitte, hogy megvéd bennünket, velünk semmi rossz nem történhet. Mi ugyan magyarok vagyunk,

magyar nemzetiségűek, mindig is úgy állított ki minden hivatalos papírt, hogy mi csehszlovák állampolgárok vagyunk, de magyar kisebbség. Minden dokumentumot így állított ki. Még őrzök belőlük néhányat. Biztosra vette apám, hogy nekünk semmi bajunk nem történhet. Hitt abban, hogy a csehszlovák kormány ezt a szigorú törvényt valahogy enyhíteni fogja, hogy ez így nem mehet tovább! Rövid idő múlva a mi nevünk is megjelent a listán. Így: Molnár Lőrinc és családja. Akkor apám pánikba esett, elment ezzel az állampolgárságot igazoló dokumentummal, bizonyítani akarta, hogy ő becsületes polgára Pozsonynak, és hogy ő ezt a kitelepítési határozatot nem tudja elfogadni. Mindjárt adtak egy katonát mellé. Azt éppen nem mondták neki, hogy fogd be a szádat, de tudtára adták, hogy itt nincs mit tenni. Menjen haza, csomagoljon, mert három nap múlva visznek bennünket! Ez volt az első nagy megrázkódtatás. Megmondták, hogy csak ennyi meg ennyi holmit lehet vinni és nem többet! Azonnal odaállítottak egy katonát az ajtónk elé, és többé nem volt szabad elhagynunk a lakást. Mindenki becsomagolta a maga holmiját. Mindegyikünknek megmondták a szüleink, hogy ki mit vihet el a kedves dolgai közül. Te csak egy babát, te csak egy könyvet vihetsz! Harmadik nap megjelent egy teherkocsi, ami arra ráfért, azt feldobálták, és kivittek

bennünket az állomásra. Minden családnak adtak egy vagont. Vihettünk egy egészen kicsi petróleumfőzőt, amin lehetett teát főzni. Berakodtunk, elhelyezkedtünk valahogy, késő ősz volt már, hideg, októberi szél fújt, a vagonok hidegek voltak, elindultunk Magyarország felé. Akkor még nem sejtettük, hogy csak azután kezdődik az igazi kálváriánk. Három hétig tartott az út Pozsonytól Budapestig. Ez idő alatt egyetlenegyszer kaptunk a Magyar Vöröskereszttől valamilyen vizes gulyáslevest, de az messze volt az igazi gulyáslevestől. Mégis egy kis meleg folyadék volt. Ez volt az egyetlen meleg étel, amit kaptunk. Nem tudtuk előre, hogy ez az utazás három hétig fog tartani, tehát nem tudtunk felkészülni. Hoztunk egy kis lisztet, vizet, azt összekevertük, abból készítettünk olyan kis lángosfélét, amit úgy hívtunk, hogy lokse. Megsütöttük ezen a kis petróleumfőzőcskén, az volt az egyedüli meleg ételünk igazából. Nehezen vészeltük át ezeket a heteket. A húgom borzalmasan sírt állandóan, nem értette, hogy mi történt. Azt a kis gyerekkönyvet, amit elhoztunk magunkkal, agyonolvastuk. Meséltünk neki, hogy valahogy megnyugtassuk. Én már nagyobb voltam, és bár én se értettem az egészet, ami velünk történik, türelmesebb voltam. Nem volt szabad a vagont elhagynunk. Először három hét után szállhattunk le a vonatról, amikor már Magyarországon voltunk, Budapesten. Akkor is engedélyt kellett kérni.

27


Édesapámék tizenegyen voltak testvérek. Az egyik öccse, Molnár Géza valahogy a háború előtt Magyarországra került, Budapesten élt. Édesapám engedélyt kért, hogy az öccsét meglátogathassa. Meg is kapta. Én mentem el édesapámmal, édesanyám a testvéreimmel ott maradt az állomáson. A Keleti pályaudvaron állt a vagonunk, valahol messze, kint egy vágányon. Mi apámmal korán reggel elindultunk. Gyalog kellett mennünk, mert senki egy fillért nem adott, hogy villamosra szállhassunk. Apukám testvére a Benczúr utcában lakott, még sose láttam, mert a háború alatt nem lehetett találkozgatni. A szüleim utoljára 1938-ban jártak Budapesten, az Eucharisztikus Kongresszuson. Akkor látták Géza bácsit utoljára. Géza bácsi valami postai tisztviselő volt. Nagyon sokáig tartott, amíg megtaláltuk a lakásukat, mert fogalmunk se volt, hogy hol van a Benczúr utca. Huszonötször meg kellett kérdezni, hogy merre menjünk. Négy vagy öt órát is bolyongtunk, mire végre odajutottunk hozzájuk. Az is igaz, hogy nagyon le volt bombázva akkor Budapest, nem lehetett minden utcán járni. Innen oda küldtek, onnan ide. Nagyon kedvesen fogadtak a nagybátyámék, édesapám nyakába ugrottak, megölelték és sírtak. Nagyon szegényesen, egyszerűen éltek. Azt mondta apám testvére, hogy ő nem tud segíteni bennünket semmivel, mert éppen hogy csak túlélte a háborút és nincs semmije. Jó tanácsokat adott, hogy hol lehetne segítséget kérni, de igazából nem volt módja segíteni rajtunk. Késő este értünk vissza a Keletibe, éhesen, szomjasan, holtfáradtan. Hát, nem találjuk a vagonunkat! Két vagy három órát botorkáltunk a sötétben, éjfél lett, mire ráakadtunk a családunkra, mert amíg odavoltunk a városban, másik vágányra tolták át a szerelvényt. Másnap jöttek valami hivatalos emberek, akik a menekültek részére a lakáskiutalásokat rendezték. Felvették az adatokat, kikérdezték az embereket, hogy kinek van rokona valahol. Milyen igényeink volnának? Édesapám azt mondta, hogy ő szabómester, neki olyan lakás kellene, ahol lehetne varrni, és hát kuncsaftok is lennének. Ezt mind felvették, és két-három nap múlva visszajöttek, hogy van egy üres ház, elvisznek bennünket és megmutatják. A házacska Solymáron volt. Ez a Solymár akkor – kérem, minden tisztelettel – olyan elesett kis falucska volt, hogy az elmondhatatlan. A ház szalmatetős volt, óriási, rozsdás kulcscsal kellett kinyitni az ajtaját. A WC kinn az udvaron. Egy kis kútból lehetett merni a vizet. Édesapám csak állt és egyszer csak elsírta magát, pedig kemény ember volt.

28

Koszorúslány (Pozsony, 1938.)

– Hogy tudjak én itt szabómester lenni? Visszautasította azt a kis házat azzal, hogy ő ott nem tud nekünk megélhetést biztosítani. Arra is gondolt, hogy iskolába kell járnunk, ami onnan megoldhatatlan lenne. Visszakutyagoltunk a vonathoz. Nagyon el voltunk keseredve. Húsz év múlva megtudtam, hogy milyen gyönyörű település lett Solymár! Megint eltelt a vagonban három-négy nap, nem volt szabad sehová elmenni, csak ültünk és vártunk. Végre megint jöttek, hogy volna egy üres lakás Pesten, mégpedig a Visegrádi utca 111-ben, nézzük meg! El kell mondanom, hogy amikor már magyar földön voltunk, és az a se ide, se oda tartozás megszűnt, ahogy a magyar emberek törődtek velünk, abban szeretet volt, abban megértés volt, abban segítőkészség volt. Nem mondom, hogy ezüst tálcával fogadtak, nem volt arra senkinek lehetősége, fél Budapest ablakai ki voltak törve. Ott volt a sok szegény ember, akinek nem volt se ennivalója, se lakása. Tehát nem mi voltunk az egyedüliek, akik segítségre szorultak. Amikor a Visegrádi utca 111-ben lévő lakást felajánlották nekünk, azt már úgy mondták, hogy ha ezt sem fogadjuk el, akkor már mi leszünk bajban, mert sok választás nincs. Megint én kísértem el édesapámat, hogy megnézzük a lakást. Mindössze tizenhat éves voltam, de édesapám nagyon megbízott bennem. Azt mondta: – Ez a valóság, ez az élet, nincs más megoldás. Na, gyere, Eli, cselekedjünk! Mindent megértettem, nem voltam többé gyerek, ezekben a napokban felnőttem.

Egy szegényes, normális proletárlakást mutattak meg nekünk, az úgynevezett „Hétházban”, ami egy híres ház volt Pesten, a Vizafogó állomás mellett, Angyalföldön. Gangos (körfolyosós) ház volt, a lakás a harmadik emeleten volt, a WC kinn a folyosón. Megint azt kell mondanom, hogy ezt is nagy szeretettel ajánlották. Ezt tudjuk adni, ez van! Édesapám nagyon sírt, átöleltük egymást és azt mondtuk, hogy elfogadjuk, aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő! Hát, ahhoz képest, amilyen szép otthonunk volt Pozsonyban, ez a lakás igen szerény volt! Istenem, a szép házunk, a kertünk a nyaralóval, minden eltűnt egy perc alatt! Eszembe jut, hogy amikor jött a kitelepítés, egy szlovák katona eljött hozzánk. Valakinek ki kellett kísérnie a kertbe. Édesapám engem küldött ki. Ez a fiatalember minden fát lemért centiméterre, hogy az a szilvafa milyen magas, mennyi gyümölcs lehet rajta, mennyit ér. Mindent becsületesen felvett, hogy ennyi fa, meg ennyi virág, meg ennyi egyéb. Kaptunk is egy dokumentumot, hogy ez meg ez volt a tulajdonunkban. Persze soha, soha egy fillér kártérítést se kaptunk. Már annak is örülnünk kellett, hogy a kiutalt lakásban az ablakok nem voltak kitörve, mert nem a Váci út felé néztek, hanem a Visegrádi utca felé, ami védettebb volt. Tehát volt ablakunk, volt ajtónk, volt egy nagy konyhánk és két szobánk. Jött a tél, kellett volna fűtenünk, de nem volt mivel. A Vizafogó állomásra szállítottak néha különböző faanyagokat. Azokból valamennyi letöredezett. Esténként, amikor besötétedett, édesapám leszaladt, és titokban összeszedte ezt a kis fatörmeléket. Azzal főztünk, egy kicsit fölmelegítettük a lakást. Igazából ez a nagy szegénység is jó volt valamire, mert megtanultuk, hogyan kell valamit megbecsülni, hogyan kell valaminek örülni. Boldogok voltunk, hogy már tudtunk levest főzni. Úgy emlékszem, hogy három hónapig nem kaptunk élelmiszerjegyet. Nem kaptunk semmit, mert addig tartott a papírokat elintézni. Erkölcsi bizonyítványt, meg Isten tudja, hogy még mi mindent. Valamiképpen az élelmiszerjegy volt a legutolsó. Nagyon-nagyon éheztünk. Ha nem éltem volna át, el se hinném, hogy ilyen létezik. A füvet megettem volna! Egy „bosnyák” – úgy hívták azt a kis, fekete lisztből sütött kenyérkét, zsemlécskét –, ötven fillérbe került. Ahhoz nem kellett kenyérjegy, a sarkon árusították, az volt a napi kenyéradagunk. Annyi kis pénzt valahogy öszsze tudtunk hozni, hogy azt megvehessük, mert egyébként pénzünk se volt. Nem váltottak át semmit, csak a feketepiacon lehe-


– Nem akarod meghallgatni a tett volna próbálkozni, de mi Leonóra nyitányt? ahhoz nem értettünk. Elcsodálkoztam. Hiszen az Még maradt egy kis lisztünk, borzalom, hogy milyen körülde se olajunk, se zsírunk nem mények között találtam őket! volt már, nem tudtunk rántást Mégis, nem panaszkodik, hogy se készíteni, csak egy kis üres milyen elviselhetetlen az élelisztlevest ettünk minden nap. tük, és hogy milyen igazságtaEgyszer csak kisült, hogy egy lanság történt velük, hanem azt unokatestvérünk, valaki édesmondja, hogy hallgassuk meg a apám családjából, a NagycsarLeonóra nyitányt. Én csak ülnokban dolgozik. Őt katonatem ott, mint akit fejbeütöttek. ként kivitték a Szovjetunióba, Tőle tanultam meg – mert nem éppen akkortájt került haza kivoltam olyan művelt, hogy éhezve, csaknem agyonverve. tudjam –, hogy Beethovennek Takarítói állást kapott. Amihárom Leonóra nyitánya is kor tudomására jutott, hogy van, és hogy az, amit meghallmennyire éhezünk, záráskor, gattunk, a III. Leonóra nyitány amikor takarítottak a csarnokvolt. Nekem az egy olyan óriában, összeszedte a kidobott si élmény volt, hogy míg élek, salátaleveleket, halfejeket, petnem felejtem el! No, de térjünk rezselyem zöldjét és mindent, vissza még egy kicsit a Visegráami ehetőt csak talált. Betette di utcába! egy nagy zsákba, s valahogy kiÉdesapám azt mondta: csempészte a csarnokból. Egy– Eli, muszáj befejezned a gimszer egy héten elhozta nekünk. náziumot! Tanulás nélkül nincs Azóta tudom, hogy milyen fijövő. Elmész az Alkotmány utnom levest lehet főzni halfejcába, ott van a Szendrey Júlia ből. Ma is látom magam előtt Gimnázium. Megkeresed az azokat a nagy halfejeket, a szeigazgató bácsit, megmondod, mek is bennük voltak. Apuka hogy menekültek vagyunk, és mindig azt mondta: addig nem jössz haza, míg azt – Nem nézünk, eszünk! Éhenem mondja, hogy fölvett. sek vagyunk! Elmentem, jelentkeztem az Így húztuk ki nagy nehezen, Szüleimmel, Feri és Anti bátyáimmal, Marika húgommal (Pozsony, 1940.) iskolában, s végül minden sikemíg végre megkaptuk az élelSajnos, Lángék is hamarosan nehéz sorsrült. Beengedtek, leültettek, az miszerjegyeket. Édesapám mindig nagyon vallásos em- ra jutottak. Most nagyot ugrom az idő- igazgató beszélt velem. Az volt a baj, hogy ber volt, Pozsonyban a jezsuitákhoz járt. ben! Néhány év múlva tolmács lettem, és a nem voltak magyar dokumentumaim. Úgy érezte, hogy neki kötelessége az egy- Kultúrkapcsolatok Intézetében dolgoztam. Nem volt bizonyítványom se. Amikor meházközségben is jelentkezni. Egy nap be- Egyik nap elküldtek vidékre, valahová egy nekültünk, nem gondoltak arra a szüleim, kopogtatott a vizafogói kis plébániára – a pusztára egy cseh íróval, aki szerette volna hogy becsomagolják. Az igazgató alaposan Váci út sarkán volt egy kis kápolna, oda megnézni, hogyan élnek a Budapestről ki- kikérdezett, mennyi földrajzot, mennyi történelmet, mennyi matematikát tanultam. tartoztunk. Elbeszélte az esperesnek, József telepített emberek. Egy nyomorúságos, kis falusi házba vit- Nem esett nehezemre válaszolni, majdnem bácsinak – csak így emlékszem a nevére –, hogy mi történt velünk, és tanácsot kért, tek bennünket. Belépünk az íróval. Földes minden kérdésére tudtam a feleletet. Négy hogy miként juthatna munkához. Az espe- padló, szalma, egy ágyacska és egy kis la- órát tartott, amíg kikérdezett. A végén azt res úr felajánlotta, hogy majd küld nekünk, vór. Egy asztalkán öreg gramofon, mellette mondja nekem: ahogy ő mondta, kuncsaftot. Küld valakit, két idősebb ember ült, Lángné és Láng úr. – Magyar gimnáziumba nem mehet az, aki akinek édesapám varrhat. Mit ad Isten? Az Oda tették ki szegényeket. Nem volt szabad nem tud legalább egy magyar verset. Ránéztem és mondom neki: első vevőnk a Láng-gyár, a nagy Láng Va- nekik emberi kapcsolatba kerülni senkivel, gongyár tulajdonosának a felesége, Lángné teljesen izoláltan éltek. Annak idején én vit- – Én életemben egyetlenegy magyar verset lett apám első kuncsaftja. Nekünk kellett tem el nekik az első kosztümöt, amit édes- nem tanultam. Azt mondja az igazgató úr: kimenni a gyárba, és ott vettünk méretet apám Lángnénak varrt. Fehér kesztyűs inas róla. Mindent ott intéztünk. Végre édes- vette át tőlem. Ilyen életmódot éltek még – Hát akkor, kislányom, nem tudlak fölapám tudott dolgozni. Boldogok voltunk. nemrégen is, és most belépek ebbe a kicsi, venni. Mindennel meg vagyok elégedve, de Ilyen nagy név és ilyen nagy megtiszteltetés! falusi szobácskába. Lángnéval egymásra magyar gimnáziumban magyar verset kell Később a templom útján mások is megtud- néztünk, egymásra borultunk és sírtunk. tudni. ták, hogy ha kell nekik egy szoknya vagy Azt mondja nekem Lángné: Mindjárt eszembe jutottak édesapám valami, akkor Molnár úrhoz fordulhatnak, – Képzeld, ezt a gramofont ma hozta valaki szavai: ő majd elkészíti nekik. Így, nagyon lassan, a faluból! – Nem jöhetsz haza, míg nem vettek fel! Egy öreg hanglemezt vett elő és megkérnagyon nehéz körülmények között, de elIjedtemben rávágtam: indult a munka. dezte tőlem: – A Himnuszt tudom!

29


– Hát jó, az is magyar vers, ha azt elszavalod, akkor fölveszlek. Én úgy igyekeztem, kihúztam magam és elszavaltam neki a Himnuszt. Van az a sor, hogy „Hozz reá víg esztendőt”, én úgy mondtam, hogy „Húzz” reá víg esztendőt. Az igazgató nevetni kezdett: – Ezt ki tanította neked? – Senki. A templomban tanultam. Kijavította a hibás szót, kezet fogott velem és azt mondta: – Na, kislányom, mehetsz haza! Megmondhatod apádnak, hogy fölvettelek. A gimnáziumban nagyon jól tanultam, jól is érettségiztem. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkeztem, német nyelv és irodalom szakra, ez mindig nagyon érdekelt engem. Bizonyára azért, mert a nagymamám német volt. Nagyon jól tudtam németül, mindenkinél jobban, mégsem vettek föl. Azzal az indokkal utasítottak el, hogy édesapám önálló, kapitalista szabómester. Hamarosan állást kaptam a Kulturális Kapcsolatok Intézeténél, mint tolmács. Közel három évig dolgoztam ott. Egyik munkám érdekesebb volt, mint a másik. Találkoztam, és személyes kapcsolatba kerültem a munkám során minden létező híres magyar művésszel, énekesekkel, zenészekkel, képzőművészekkel. Olyan nagyságoknak tolmácsoltam, mint Fischer Annie és mások. Kinyílt számomra a világ. A legutolsó tolmácskodásom alkalmával egy egyhetes konferencián kellett fordítanom. Prágából jöttek küldöttek az Egyházügyi Hivatal meghívására azért, hogy megtanítsák a magyarokat, hogyan kell az egyházat jobban letaposni, hogyan kell a papokkal elbánni a kommunista ideológia szellemében. Nekem a Molnár Antal nevű bátyám Esztergomban volt kispap, amikor elvégezte a teológiát, káplán lett egy plébánián. Tőlem soha senki nem kérdezte meg, amikor kitöltöttem ezeket a munkaíveket, hogy van-e testvérem, és hogy az mit csinál. Én ugyan soha nem tagadtam le a testvéremet, soha nem mondtam, hogy nincs bátyám, de tőlem soha senki nem is kérdezte, hogy van-e. Amikor ezen a konferencián fordítanom kellett az elhangzottakat, megértettem, hogy rettenetes dolgok következnek hamarosan. Attól is megrémültem, hogy mi lesz velem, ha kiderül, hogy van egy káplán testvérem. Borzalmas lelki kínok között dolgoztam egész héten. Megfogadtam, hogy ezt a munkát tovább nem folytatom, ez túl veszélyes számomra! Valami más megélhetést keresek. A konferencia végén az Egyházügyi Hivatal rendezett egy nagy

30

fogadást. Ott hozzám fordult egy férfi, bemutatkozott, hogy a neve dr. Ondrej Zador, s hogy ő a Csehszlovák Kultúra igazgatója. Lelkendezett, hogy: – Jaj, nagyon szépen fordított, ügyesen végezte a tolmácsolást egész héten! Kellene nekem egy magához hasonló valaki, aki tud németül, szlovákul és csehül. Tudna-e ajánlani valakit? Mondom: – Tudok. Mikor mehetne bemutatkozni? Azt mondja: – Holnap tízkor ráérek. Holnap jöhet. Persze, én mindjárt magamra gondoltam. Másnap szabadnapot kaptam a munkahelyemen, mert hét napig dolgoztam egyfolytában. Szépen felöltözködtem fekete kosztümbe, fehér blúzba, elegánsan. Kopogtam a Csehszlovák Kultúra ajtaján és azt mondtam az igazgatónak: – Jelentkezem. – Maga? – Én. – Miért? Az igazi okot nem vallhattam be, azt mondtam, hogy nagyon fárasztó a munkám. Minden estém foglalt. A vendégekkel színházba kell mennem, azután legtöbbször még vacsorázni is el kell mennem velük, minden éjjel két órakor kerülök ágyba. Fáradt vagyok. Nagyon megörült, nem kérdezgetett sokat, rendes volt és nagyon kedves, azt válaszolta: – Mindent megteszek, hogy hozzám jöhessen. Kikérem a munkahelyéről. Megkaptam az állást. Sokkal jobb anyagi feltételekkel, sokkal jobb körülmények között dolgozhattam. A Sztálin út 21-ben, a régi Andrássy úton, az Operaházzal szemben volt a munkahelyem. Most ott egy cseh kristálybolt működik. Koncerteket, kiállításokat, irodalmi és moziesteket kellett rendeznem. Néha egy kevés üzleti levelezést is fordítottam. Nagyon megkönnyítette a dolgomat, hogy az előző három évben megismertem minden írót, minden művészt. Nagyon szerettem a munkámat, alig volt benne propaganda. Természetesen azt kellett mondani, hogy „Éljen a Csehszlovák Köztársaság, és éljen a Magyar Népköztársaság!”, de ezen kívül nem voltak velem szemben politikai elvárásaik. Nagyon örültem, hogy terjeszthetem Dvořák, Janáček, Smetana művészetét. Bemutathatom a kiváló cseh írókat, képzőművészeket. Három évig dolgoztam a Csehszlovák Kultúránál is. Erre a munkámra még ma is nagyon-nagyon büszke vagyok, szép emlékeim maradtak ebből az időből.

Egy nap Zador úr behívott a szobájába, becsukta az ablakot, és titokzatos arccal, szemrehányóan azt kérdezte: – Erzsika! – úgy hívott, hogy Erzsika – Miért nem mondta meg nekem, hogy van egy bátyja? Nagyon rossz érzésem támadt, azt gondoltam: – Na, már megint itt vagyok, ugyanabban a bajban, mint az előző munkahelyemen! Azt mondta, hogy van egy bátyám, de hát nekem két bátyám van. Vajon melyikről lehet szó? Az egyik bátyám 1947-ben, a kitelepítéskor nem jött velünk. Kijelentette édesapánknak, hogy ő nem jön Magyarországra, elmegy Bécsbe, és ott jelentkezik az egyetemre. Apánk megadta neki az engedélyt. A mi kitelepítési papírjainkon ugyan mindenütt szerepelt a neve, hogy Molnár Ferenc, de ő soha nem lépte át a magyar határt. Soha nem volt Magyarországon. Én őt nem is említettem soha sehol. A jezsuiták útján került Bécsbe, onnan Madridba ment, és ott egy jó egyetem után azonnal kapott állást, mint fordító. Az Amerikai Nagykövetségen lett tolmács. Nagyon nehezen tudtunk Feri bátyámmal levelezni. A testvérem levele ment Ausztriába, Linzbe, egy nagynénikénkhez. Ő elküldte Pozsonyba, a pozsonyi nénikém egy másik borítékban átküldte nekünk. Sokszor három hónapig kóválygott a levél, mire megkaptuk. Magyarországon abban az időben egy ilyen testvér felért a halálos ítélettel. Ezért nem beszéltünk róla. Senki nem tudta, hogy van még egy bátyám. Most meg behív ez az Ondré és rámripakodik, hogy: – Miért nem mondta, hogy magának van egy bátyja? Ültem és gondolkodtam. Így mondta, hogy „van egy bátyja”. Vajon melyikről tudhat? Hagytam, hogy árulja el nekem. Mentegetőztem, hogy senki nem kérdezte, hát miért kérdezi, hogy került ez ide? Megmondta, hogy egy papi névsorban megtalálták, hogy van egy Molnár Antal nevű pap Magyarországon, és hogy az az én testvérem. Végtelenül megkönnyebbültem: – Hála a Jóistennek, hogy nem a másik bátyám derült ki! Ez a beszélgetés 1956 nyarán zajlott. Nyáron szüneteltek a rendezvények, én egyre azon töprengtem, hogy merre is induljak munkahelyet keresni? Ám arra már nem került sor. Október 23-án kitört a forradalom. Lejegyezte: Kóka Rozália (Folytatása következik)


LABIRINTUS

Hagyományok Háza

Művészetek Palotája, október 30.

Balogh Kálmán és a Gypsy Cimbalom Band

„Ez öröm napja” Népismei Tudománytár 2008. november 27., 16 óra A népzene mint inspirációs forrás Bartók műveiben Vikárius László előadása Ha a hagyományőrző Magyar Állami Népi Együttessel el lehet készíteni egy ilyen kortárs darabot (művészeti vezető: Mihályi Gábor), akkor jó országban élek, köszönöm, jól választottam. Szeretem azt nézni, amikor a folk önmaga keserű paródiájává alakul, majd átlényegül szemet kápráztatóan, miközben a Bronx dobosait idéző birkapásztor a másik lábára csap. Vagyis minden a feje tetején áll, és mégis rendben van. Csókoltatjuk az ExperiDance látványtárat ebből a zsöllyéből is. A Bartók-trilógia első része Kincses Felvidék címmel volt látható, és még arról mesélt, hogyan juthatott el méltán világhírű zeneszerzőnk a népitől a kortársig, s hogyan lehet ezt időbeliségében is reprezentálni táncban, a színpadon. A második részben már összezavarodik kissé a múlt és a jövő, kortüneteket vizsgálgatunk. A Sáry László által írt radikálisan eklektikus kortárs zene adja a ritmust alá, sokkoló pszeudourbánus opera, autózajokkal, népzenei elemekkel, saját nyelven; időnként hét szólamban énekel az Állami Népi Együttes kara, miközben táncol is. Sokkoló. Ha az előző részben a közösségitől az autonóm felé tartott a táncszeánsz, akkor ebben már felrajzolódik az új törzsiség, és kiválasztódnak a törzsek új szólótáncosai – Kovács Gerzson Péter koreográfusnak köszönhetően, aki erre a nehéz zenére absztrahálja a néptáncot. Aki ismeri a TranzDanz-koreográfiákat, az most örömmel felfedezheti azt a roncsolt folkbarokk nyelvet, amire a darabjait építi. Időnként nagyon konkrétan visszajönnek ugyanazok a mozdulatok, amelyeket például az Örökélet termékek című darabbal vezettek be, és vannak hosszabban elnyújtott részek, mint az ildomos egy néptáncbemutatón, de a közönség hozzászokik. Szűcs Edit könnyeden „mozogható”, a szemnek viszont súlyos gúnyákat készített. A két szólóénekes, Herczku Ágnes és Hetényi Milán magára talál ebben az új játékban, még talán el is nevetik időnként magukat. – sisso – Magyar Narancs XX. évf. 45. szám, 2008. november 6.

„Dúdoltam én...” 2008. november 28., 19 óra Vendég: Fábián Éva Fábián Éva nem csak a Kalamajka énekeseként, de a stílusos éneklés oktatójaként is iskolát teremtett. Bukovinai székely származása és tolnai gyökerei lehetővé tették számára, hogy előadóművészetében hitelesen megjelenítse a teljes magyar nyelvterület legszebb dalait. Az este folyamán közreműködnek a Kalamajka Együttes, Juhász Zoltán és Sáringer Kálmán, az Óbudai Népzeneiskola növendékei, a Fiastyúk Énekegyüttes, valamint a Magyar Állami Népi Együttes zenekara Pál István „Szalonna” és Gombai Tamás vezetésével. Az este folyamán, bár a zenéé lesz a főszerep, nem lesz hiány mesében, anekdotában sem. Hagyományok Háza 1011 Budapest, Corvin tér 8. Tel.: (+36.1) 225-6049 Honlap: www.hagyomanyokhaza.hu

9. ANDRÁS-NAPI TEKERŐS TALÁLKOZÓ 2008. november 28–30. Család Iskola Keszthely, Hunyadi u. 3. Tekerőtanítás: Bársony Mihály emlékére, halálának 20. évfordulóján tiszaalpári táncés szokásdallamok, Szerényi Béla, Horváth Károly, Legeza Márton és Németh András közreműködésével. Az énektanítást Kóta Judit és Tintér Gabriella vezetik. A rendezvény kisfarsang végére esik, így a szombat esti, éjfélig tartó táncház megfelelő alkalmat ad az adventba történő rituális átfordulásra. A helyi közösség kedves szokása, hogy az esti mulatságokra „batyuval” érkezik. Kérjük a résztvevőket, hogy lehetőségeik szerint ők is alkalmazkodjanak e szokáshoz „egy kis hazai” finomsággal, ami étel és ital egyaránt lehet.

2008. december 21., 19.30 Művészetek Palotája Fesztivál Színház Balogh Kálmán – cimbalom Kovács Ferenc – hegedű, trombita Bede Péter – tenorszaxofon Frankie Látó – hegedű György Mihály – gitár Novák Csaba – nagybőgő Közreműködik: Szalóki Ági – ének Balogh Gusztáv – ének Pusztai Gábor – ütőhangszerek Balogh Kálmán tizenöt éve működő cimbalomzenekarának sajátos és különleges világa van. Ebbe a világba belefér számos európai ország, amelyben cigányok játszanak népzenét, dzsesszt vagy bármiféle szórakoztató zenét; belefér az instrumentális és a vokális muzsika, s bár a hangszerelés Balogh Kálmán cimbalma köré rendeződik, a bőgőre, hegedűre, gitárra vagy trombitára sem kevesebb fény vetül. Sőt, ennek a cimbalomzenekarnak még arra is gondja van, hogy ne nagyon ismételje magát. Míg a Roma vándor és az Aroma című albuma azzal tűnt ki, ahogyan felülemelkedett a földrajzi és a műfaji „kötöttségeken”, a Gipsy Colours a hangszeres és a vokális cigány zenét kovácsolta egybe, a David Murrayvel közös David Murray és Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band featuring Kovács Ferenc című album a free jazz és a kelet-európai cigány zene közé vert hidat, a tavalyi Aven Shavale korongon pedig az észak-romániai és balkáni rezes befolyás erősödött. Ami ezekben a lemezekben és Balogh Kálmán zenekarának a koncertjeiben közös, az a virtuozitás, a könnyedség és az öröm. „Örömzene” – summázható egy szóval. S lévén ehhez az örömhöz 2005-ben – a Karácsonyi örömzene című, magyar és cigány karácsonyi dalokat tartalmazó Balogh Kálmán-albumon – jó adag meghittség is társult, alighanem pontosan sejthető, mire számíthatunk a Karácsonyi örömzene és az Aven Shavale felvételeiből összeálló koncerten.

31


Egy este Miskolcon A Szinvavölgyi Táncműhely „Életünk a tánc” című műsoráról A májusi temesvári bemutató után ezúttal a borsodi megyeszékhelyre vezetett az utam, ahol a Szinvavölgyi Táncműhely „Életünk a tánc” c. műsorát tekinthettem meg. A házigazdák szíves invitálására a műsor előtti köszöntőben arról beszéltem, hogy miért fontos ma Magyarországon a néptánc, miért jó együttesekben táncolni, igazi műhelyekhez tartozni, s miért várható el a város anyagi forrásainak felhasználásáról döntő testületektől, hogy támogassák az ilyen színvonalon működő hagyományőrző és új értékeket teremtő társulatokat. Említést tettem a csoportok és oktatók által nyújtott közösségi élményről és arról a sok-sok képességet fejlesztő és különböző készségeket kialakító nevelő hatásról, amely az ilyen társulatokban éri a gyermek, ifjúsági és felnőtt táncosokat.

I

sten látja lelkemet, hogy nem beszéltünk össze a csoportok vezetőivel, mégis visszacsengtek szavaim azokban a hangfelvételről bejátszott kis megnyilatkozásokban, amelyeket a gyerekek írtak és mondtak is el a saját szavaikkal! Az ebben a „tényleg” műhelynek nevezhető együttesben táncoló gyerekek pontosan érzik, hogy miért érdemes ide járni, mi mindent kapnak oktatóiktól és társaiktól, mennyi élménnyel gazdagodnak az itt töltött évek során. Egyébként még a zenekaruk neve is Tényleg Zenekar, s tényleg igen jó tánckíséretet szolgáltatnak a fellépőknek..., de ne fussunk ennyire előre. A Kisszinvavölgyi Táncműhely, a Szinvavölgyi Ifisek, a Szinvavölgyi Aprók, a szólisták és a Szinvavölgyi Táncműhely (a „nagyok”) léptek színpadra ezen az estén a Művészetek Házában, amely jó technikai felszereltséggel adott otthont a lelkes csapatok számára, hogy közös műsorban mutathassák be táncos életüket, fejlődésüket, hagyományőrző és művészeti tevékenységüket. Az est folyamán látott koreográfiákat Busai Zsuzsanna és Busai Norbert, Boncsérné Szinai Tünde, Szilágyi Zsolt, valamint Kiss Anita és Maródi Attila készítették. Mindig izgalmas és érdekes esemény bepillantani egy másik táncműhely alkotói világába, s egy ilyen nagy műsor jó lehetőséget teremt erre is. Mi a titkuk, hogyan csinálják, mit csinálnak másképp, mit csinálnak jól, vannak-e bizonytalanságok, hogyan szerkesztik a műsort, megszületik-e a katarzis, jóleső érzéssel megy-e haza táncos és közönség? – ezek a kérdések merülnek fel a számtalan szakmai műsort látott tudósítóban. Talán sohasem derül ki, hogy pontosan mi az oka, de ma Magyarországon talán senki nem tudja úgy megtanítani a legfiatalabb korosztálynak a forgós-forgatós táncokat, mint a Kiss Anita-Maródi Attila oktató páros. Hallatlan magabiztossággal forognak táncosaik és élnek a színpadon kicsik és nagyok egyaránt a nyárádmagyarósi, a mezőségi, a kalotaszegi (román és magyar) és a vajdaszentiványi táncokban. No persze a többi táncban is jeleskednek kicsik és nagyok egyaránt, s mindenhol hozzák a már jól megszokott, elismert „szinvavölgyis” formát. 2008. október 18. 18 óra Művészetek Háza, Miskolc Szinvavölgyi Táncműhely: „Életünk a tánc” Tánckari asszisztensek: Bárdos Zsuzsa, Körmöndi Tamás Viselet: Steiner Pálné (Manyika) Kísér: a Tényleg Zenekar Orosz Sándor vezetésével Művészeti vezetők: Kiss Anita és Maródi Attila Fenntartók: „Bükkalja Táncszínház” Alapítvány (elnök: Jóna István), DATI Kht. (ügyvezető: Jónáné dr. Várhegyi Éva)

32

Az itt-ott talán kicsit hosszúra sikerült koreográfiák között a műsor első részében a már említett hangbejátszások jelentették az összekötő láncszemet, mindig kicsit továbblendítve ezáltal a műsor amúgy is családias, szeretetteljes hangulatát. Az est – és talán a műhely – pedagógiai és alkotó tevékenységének legfontosabb mondata is az egyik bejátszás gyerekszereplőjének szájából hangzott el, amikor a beszélő elmondta, hogy milyen jó ebben a közösségben táncolni, de a legfontosabb és legjobb az, amikor a sok-sok izzadás, gyakorlás, fáradság után (Maródi) Attila azt mondja végre, hogy: Ez az! Ezt várják, ezért (is) próbálnak, izzadnak, gyakorolnak, hajtanak. Ha a tanítványok úgy érzik, hogy ezért megéri ennyit dolgozni, akkor bizony – minden nehézség ellenére – érdemes is! Mert nehézségből is akad persze bőven. Itt is, mint más hasonló műhelyekben, sok-sok gondot okoz egy ilyen színvonalú és létszámú társulat fenntartása és megtartása. Az önkormányzatok vezetői sok helyütt úgy gondolják, hogy a művészeti iskolákhoz valamilyen módon kapcsolódó csoportoknak nincs szükségük jelentős anyagi támogatásra, hiszen ott áll mögöttük az intézmény. Ez a feltevés többszörösen is téves! Először is öröm az, ha egy nagy múltú és eredményes társulat utánpótlását ma már iskolai keretek között, néptánc-pedagógusok közreműködésével lehet nevelni. Ez azonban pénzbe kerül, nem is kevésbe, melynek egy részét az állami


normatív hozzájárulás, más részét pedig a szülők által kötelezően fizetendő térítési díj (és tandíj) garantálja! A felnőtt együttesek támogatására, működésük biztosítására azonban ebből egyetlen fillért sem lehet felhasználni. Az iskoláknak a mai támogatás mellett erre egyébként sincs anyagi lehetőségük, de nem is feladatuk! Az önkormányzatok kulturális bizottságainak dolga és kötelessége, hogy eldöntsék: melyek azok a hagyományőrző és értékteremtő társulatok egy-egy településen, amelyek támogatásra érdemesek, s ezeket közpénzből, többnyire a kulturális céltartalékok keretéből, támogassák! Hát ilyen hagyományőrző és új értékeket teremtő társulat a Szinvavölgyi Táncműhely is, melynek ezen a műsorán – a meghívás ellenére – egyetlen, a várost képviselő döntéshozó, képviselő sem jelent meg...

fotó: Barna Laczy

No, de vissza a műsorhoz! A gyerekek, ifisek és a nagyok, valamint a koreográfusok és pedagógusok mellett a Tényleg Zenekar is kitett magáért. Az Orosz Sándor vezette zenészcsapat pontos volt és felkészült, s olyan szinten rendelte alá magát a műsor sikerének, követve a hangulat megkívánta tempókat és az alkotók zenei igényeit – hozzátéve saját zenei ötleteiket –, hogy az bízvást megállná helyét az ország bármely folklórszínpadán. (A kitűnő tánckíséret mellett ennyi zenei ötlettel és felkészültséggel a Tényleg-Szikes formáció ma már megérett egy önálló zenei CD elkészítésére is, melyre e sorok írója ezúton is buzdítja őket.) A forgós-forgatós táncok briliáns technikájú előadása mellett természetesen kiváló volt az aprók somogyi tánca, az ifis szólisták érett táncosokat idéző nyugodt, kiegyensúlyozott, mégis erőteljes bemutatkozása, s a kicsik és ifisek lehengerlő bökönyi tánca. A kalotaszegi román és magyar táncok közül a magyar volt az erőteljesebb: a fiatalok kissé erőtlen román férfitáncát jól ellenpontozta a nagyok pontos, virtuóz és meggyőző stílusú legényese. Ismét nagy élmény volt a rimóci lakodalmi hangulat megjelenése: a legutóbbi Néptáncantológián is bemutatott koreográfia ennek a műsornak is üde színfoltja volt a maga változatos, színes, testhezálló táncanyagával, a viseletet méltósággal hordó leánykarral, a menyasszonynak és táncosnak is kiváló „főszereplővel” és a férfiak kirobbanó erejével. A műsorzáró vajdaszentiványi szintén a szinvavölgyisek kedvenc forgós-forgatós táncai közé tartozik, s ehhez mérten kiváló felkészültséggel, nagy kedvvel adták elő. (Kár, hogy a megérdemelt vastaps után a ráadás nem ebből a táncból következett, hanem egy keménytelki román forgó-pörgő-csapó finálét láthattunk, amely talán a meg sem jelent képviselői kart lett volna hivatott feldobni. Mindenesetre a Művészetek Háza teltházas nézőterének lelkes közönsége is nagyon élvezte ezt a „ráadás” teljesítményt...) Átgondolt, jól felépített, jól szerkesztett műsort láttunk tehát, egy igazi, nagy műhely bemutatkozását. S ha táncszínházi bemutatóra ez alkalommal nem is került sor, azért Jóna Pista, a Bükkalja Táncszínház alapítója, az együttes korábbi atyamestere és művészeti vezetője, mai fenntartója és háttérbázisa elégedett lehet: jó kezekben van a társulat, kiváló alkotások születnek ma is a műhelyben, sokfelé hívják az együttest szerepelni, kiváló művészeti és pedagógiai munka folyik. A szülők, a táncosok, a fenntartók, a vezetők és a társművészetek képviselőinek összefogása nyomán talán a város vezetői is belátják a közeljövőben, miért is kell egy ilyen csapatot támogatni, méltó helyen elhelyezni a város kulturális életében: mert életük a tánc. Demarcsek György

33


fotรณ: Lรกzรกr Zsolt

34


15 éves a Szeredás Tizenötödik születésnapját ünnepelte szeptember 27-én, Debrecenben, a Megyeháza udvarán a Szeredás Népzenei Együttes. A zsúfolásig megtelt helyszínen elsőként a gyermekek élvezhették a Boka Gábor és a Szeredás által előadott gyermekműsort, majd a Magyar Kalendár II. lemezbemutató koncertet láthatták az érdeklődők. Színesítették a programot a Szeredás által kísért táncegyüttesek – Bodrog Néptáncegyüttes, Debreceni Hajdú Táncegyüttes, Főnix Néptáncegyüttes és a Szélrózsa Néptáncegyüttes –, valamint a meghívott zenekarok – Csík Zenekar, Burány Trió, Szalonna és Bandája – műsorai. A táncházban már mindenki muzsikált, akinek jutott hangszer, akinek nem, az pedig táncolt.

A

z évfordulók mindig alkalmat adnak a számvetésre, sokszor leltárt készítenek az ünnepeltek, mi is történt az elmúlt egy, másfél vagy még több X alatt. Nem szeretném felsorolni mindazt, amit ezek a zenészek letettek az asztalra, hanem a számomra legemlékezetesebb történéseket osztanám meg a Kedves Olvasóval. Hajdan a Bodrog Néptáncegyüttes tagjaként, ügyintézőjeként tevékenykedtem, s az éppen aktuális kísérőzenekarunk nem ért rá az együttes 40 éves jubileumát lekísérni. Zenekarok jöttek-mentek addig is együttesünknél, volt közöttük jó, volt gyengébb. Az éppen aktuális banda akkoriban nagyon felkapott, elfoglalt volt. Anynyit sikerült elérnem náluk, hogy segítsenek maguk helyett zenekart keresni. Így érkezett a főpróbára egy bajuszos fiatalember – Kálmán Péter Cucás – a zenésztársaival, akik az előre megkapott zenei anyag alapján a főpróbán, aztán a gálaműsoron mindent tökéletesen lejátszottak. A jubileumi műsor után megkérdeztük, nincs-e kedvük nekünk muzsikálni. S ennek már 14 éve. Rendszeresen találkoztunk próbákon, fellépéseken, és mindig örültünk annak, hogy hozták a megjelent kazettát, később CD-t, örültünk a sikereiknek. Az is előfordult, hogy a prímás mellett más zenészek bukkantak fel. Minden egykori Szeredás-tagra jó szívvel gondolok, mert ők ide soha nem „zenész szakmunkásként”, hanem barátként jöttek. Aztán egyszer csak a zenekar dramatikus gyermekműsorokkal jelentkezett. E műsorokon – bár sokszor gyermekközönségnek játszották, játsszák ezeket –, mi „kicsit nagyobbak” is mindig jól szórakoztunk. Mikor Pete Laci megjelent Karcsikaként a színpadon, gurultunk a nevetéstől. Magam néprajzos volnék, de soha nem jutott eszembe azon gondolkodni, hogy miként kerül egymás mellé a szatmári betlehemes a moldvai urálással, miért pont olyan jelmezben játsszák azt, amit, mert ott és akkor, ebben a világban ennek nem volt jelentősége. Hangos gyermekzsivajjal és nevetéssel, s a legfontosabb, hogy ezt a világot ők meg tudták és meg tudják teremteni. Újabb színfoltként már Boka Gáborral is együtt tevékenykedik a Szeredás. A dramatikus műsorok legjobb részeivel jelent meg Magyar Kalendár I. címmel könyv formájú CD-kiadványuk. Adtak már ki korábban is kazettákat, lemezeket, de ez más volt. Nagyon alapos néprajzi kutatómunka és jól átgondolt szerkesztés eredménye, amely gyermekeknek szól, szülőknek szól, pedagógusoknak szól. A néptáncos körökben ismert szokásdalokon kívül kis különlegességeket is magában rejt, s van egy hatalmas értéke: mondanivalóval rendelkezik. A gyermekeknek azt mondja, hogy ezek a szövegek, dalok jók; a szülőknek, hogy hallgassátok a gyermekekkel együtt;

a nagyszülőknek, hogy ezt még mi is danoltuk gyerekkorunkban; a pedagógusoknak pedig azt, hogy a népi hagyományokban olyan lehetőségek rejlenek, amit nem pótolhat semmi más. Aztán jött a Cuháré, egy addig kevésbé ismert zenei világ, a Hajdúság népzenéjének feldolgozása. A következő lemezt már együtt készítettük, ez lett a Hegyközi lakodalmas. Kész tervvel szedtük elő mindazt, amit az előttünk járó kutatók felvettek vagy lejegyeztek, aztán elindultunk Cucással felkutatni, ami hiányzott. Leültünk Füzéren, Pusztafaluban, hallgattuk az asszonyok énekét: „ezt is énekeltük a lakadalmakban, ezt is, ezt is...”. Találkoztunk vőfélyekkel, akik az emlékekből és a kéziratos könyvecskékből böngészték elő a verseket. Voltunk Mikóházán, Pálházán, aztán kerestük a cigányzenészeket, kik muzsikálhatnának még a lemezen. Élmény volt a lemezfelvétel is. Cucás nagyon alaposan felkészülve várta a zenészeket, s az énekekre kiválogatott asszonyokat, férfiakat. A stúdiózás fárasztó, de előtte és utána is hangulatos nótázás, anekdotázás alakult ki, újra előkerültek a régi lakodalmi történetek, emlékek, dalok. Ezekből egy újabb lemezre valót lehetett volna összeszedni. Később elkészítettük a Bodrog Néptáncegyüttes számára a színpadi változatot, s ott együtt táncolhattunk a pusztafalusi asszonyokkal, nótázhattunk a füzériekkel, mikóháziakkal. A jubileumát ünneplő Szeredással legtöbbször mint az együttesünket kísérő zenekarral találkozom. Magam is egyetértek Pál Lajos zsűrizésen tett megállapításaival: „Cucás nagyon odafigyel a táncosokra, oda muzsikál a talpuk alá”; „Cucás túl tisztán játszik, legalább egy kicsit piszkolna bele”. Ezek dicséretek, egy nagyon alapos és tudatos zenélést – szándékosan nem írtam, hogy munkát – dicsérő szavak. Szeretnék a muzsikájukra minél tovább táncolni, s még sokáig találkozni, beszélgetni ezekkel az emberekkel. Sok születés napokat, Szeredás! Darmos István

35


Szeredás: Magyar kalendár II. Megjelent a Szeredás Népzenei Együttes Magyar Kalendár című kiadványának második része. A míves könyvecske és CD a tavaszi, nyár eleji népszokásokhoz kapcsolódó népi szövegeket, dalokat, meséket mutatja be. A zenekar a hangfelvételeket a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény diákjai, valamint Áchim Tibor, Baboth Dóri, Kozma Andrásné és Dr. Seres Gézáné közreműködésével készítette el. A feldolgozások Kálmán Péter „Cucás”, Rőmer Judit és Rőmer Ottó munkáját dicsérik. A Gergely-járás, Húsvét, Szent György nap, Pünkösd és Szent Iván napi szokáshagyomány adja a feldolgozások törzsét. A szo-

kásdalok és hangszeres feldolgozások mellett, archaikus népi imádságok, gyermekdalok, a népi vallásosság énekei, legendamese, halmozó mese, dalbetétes mese teszi teljessé a tartalmat. A könyvben ismertetőt olvashatnak a tavaszi ünnepkörről, emellett megtalálható valamennyi – a lemezen hallható – szokásszöveg, dalszöveg és mese. Ez lehetővé teszi, hogy a szülő ne csak feltegye a gyermeknek a lemezt, hanem megtanulják és együtt énekeljék a dalokat, s ne csak a lemezről hallgassák a meséket, hanem a szülő is mesélhesse azokat gyermekének. A kiváló népzenei feldolgozások mellett a gyönyörűen csengő gyermekhangok tárháza a Magyar kalendár II. Darmos István

Meghívó

»hajnal akar lenni«

népdaléneklési verseny

Az MTA Zenetudományi Intézete, a Magyar Néprajzi Társaság Népzenei és Néptánc Szakosztálya, a Magyar Etnokoreológiai Társaság meghívja Önt a 2008. évi jubileumi Martin György ülésszakra, amelyet 2008. november 27-én (csütörtökön) 10 órai kezdettel az MTA Zenetudományi Intézetének Kodály termében (Budapest, I. Táncsics Mihály u. 7.) tartunk, Martin György halálának 25. évfordulója alkalmából.

A Szent-Györgyi Albert Társaság, a szatmárnémeti Szentlélek plébánia, a Szatmárnémeti – Németi Református Egyházközség, a Szatmárnémeti MADISZ, a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés, az Ady Endre Társaság, a Dinu Lipatti Filharmónia, – a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége (KÓTA) szakmai támogatásával

A rendezvény programja:

a XVIII. „Hajnal akar lenni” népdaléneklési versenyt, a világon bárhol élő magyar, nem hivatásos népdalénekesek számára.

10.00 A Martin Alapítvány 2007–2008. évi pályázatának eredményhirdetése, a díjnyertes pályamunkák bemutatása 11.30 A „Dance Structures. Perspectives of the Analysis of Human Movements” c. könyvet bemutatja Voigt Vilmos 12.00 Felföldi László: „A strukturális szemlélet a magyar néptánckutatásban” – előadás 12.30 Galambos Tibor: „Egy kutató élet. Dr. Pesovár Ernő” c. filmjének vetítése 13.30 A Magyar Etnokoreológiai Társaság éves közgyűlése, amelyre minden érdeklődőt szívesen várunk. 15.00 Koszorúzás Martin György sírjánál a Farkasréti temetőben

36

XVIII.

2009. január 23 – 25. között rendezi meg Szatmárnémetiben

A versenyen fellépők a KÓTA XV. Országos Népzenei Minősítését is megkapják a szakmai bírálóktól. A minősítések az elődöntősöknek térségi szintű (azaz Megfelelt, Dicséretes, Kiváló), a döntőbe jutott énekeseknek országos szintű (Bronz, Ezüst, Arany, Arany Páva). A zsűri hasznos szakmai tanácsokkal látja el a fellépőket. Az Arany Páva minősítést elérőket a KÓTA meghívja az Országos Arany Pávás Népzenei Gálára, ahol a legjobbak Arany Páva nagydíjban részesülnek!

Jelentkezési határidő: 2008. december 18. További információ: Csiráki Éva E-mail: csirak@sm.rdsnet.ro; tel.: 00-40-261-779189


Egy híján a harmincadik A kevesebb pénz sem tudott rontani a Kaláka Fesztivál színvonalán Az idők egyre kevésbé kedveznek a színvonalas rendezvényeknek, ám a Kaláka – szemben az árral – idén is meg tudta rendezni, immár 29. alkalommal, Diósgyőrben a Kaláka Fesztivált, szokás szerint július második hosszú hétvégéjén, amely ebben az esztendőben 10. és 13. közé esett. S a pénzpiaci világválság ellenére már most javában zajlik a 30. Kaláka Fesztivál szervezése.

L

étezett valaha – nevezetesen 1918 és 1966 között – egy Budapest Vonósnégyes nevű világhírű kamaraegyüttes. Ezt Popper Dávid budapesti tanítványa, egy holland gordonkaművész alapította három magyar zenésszel. Az idők folyamán mind a négy alapító kikopott belőle, már egyetlen magyar muzsikus sem játszott benne, s a kvartett az Egyesült Államokban telepedett le. Lehet, hogy az új tagok közül senki sem tudta, hogy mi az a Budapest. Persze ez vélhetően nem valószínű, mert közülük ketten Vilniusban, ketten pedig Odesszában születtek. Nos, ennek mintájára el tudom képzelni, hogy 2079-ben óriási ünnepségek között rendezik meg az egy hónapon át tartó 100. Kaláka Fesztivált, s nagyon sokan tisztában vannak vele, hogy ez ősidők óta egy világhírű rendezvény, de hogy mi az a Kaláka, azt már csak a különleges műveltségű emberek tudják. Azért reménykedjünk, hogy nem így lesz, hiszen a Kaláka beírta magát a zenetörténetbe, hanghordozókon is fennmarad az életműve, s mindemellett 71 év múlva is játsszák majd zenekarok a számaikat. Idén persze ők maguk is játszottak a 29. Kaláka Fesztiválon, a tradíciónak megfelelően három alkalommal is. Július 10-én, csütörtökön tartották a hagyomány szerint a városháza díszudvarán a fesztivált megnyitó koncertet, amelyen először Bognár Szilvia és Kónya István lépett színpadra, s bemutatták a „Rutafának sok szép ága” című közös lemezüket. Bognár Szilvia három éve dolgozik együtt Kónya István lantművésszel, s közös munkájuk eredménye ez az album. Már korábbi fellépéseik során kiderült, hogy a kitűnő énekes régizenében is „otthon van”, de most a kíséret nélkül énefotó: Kőrösi Katalin

kelt zoborvidéki összeállítását emelem ki. Ha felvételről hallottam volna ezt a produkcióját, s mellette egy másik dalt a többi, itt bemutatottak közül úgy, hogy nem tudtam volna, ki énekel, azt hittem volna, hogy két különböző személyt hallok. Azaz a művésznő igen eltérő karaktereket képes bemutatni. S ezután következett a Kaláka, hogy „hazai” közönség előtt is „bemutatkozzon”, hiszen csütörtökön zömében miskolciak jönnek el az egyébként ingyenes koncertre, idősebbek is, akik a várba kevésbé látogatnak el. Igen jó számokat hallhattunk például a Madáretető című, legutoljára megjelent lemezről, s a Kalákát ugye nem csak a zenéjükért érdemes hallgatni, hanem a költők versei miatt is, amelyekről hiába gondolja az ember, hogy már betéve ismeri a szöveget, gyakorta fedez fel bennük eddig észre sem vett dolgokat, már csak azért is, mert az élő előadás jobban leköti a figyelmet, mint az otthon hallgatott CD, hiszen odahaza sok minden bezavarhat. A szokásos kiállítás a Herman Ottó Múzeumban a terem renoválása miatt elmaradt, s ezáltal a zenés tárlatmegnyitás is. Ám a fesztivál nem maradt kiállítás nélkül, köszönhetően Gryllus Ábris grafikus Embersólyom című tárlatának, amelyen a képzőművésznek a Hangzó Helikon sorozatban megjelent Gryllus Vilmos-Kiss Anna kötet illusztrációiból és egyéb munkáiból láthattak válogatást az érdeklődők az Európa Házban, s a péntek délutáni megnyitón a zeneszerző is közreműködött. A fesztivál központja innen a diósgyőri várba helyeződött át, ahol a műemlék építményhez vezető Vár utcában már a koncertek Elsa Valle és a Rumba Caliente fotó: Barna Laczy

37


A Magyarpalatkai Banda

előtt megkezdődött a népművészeti és népi iparművészeti kirakodóvásár. Bár korábban az a hír járta, hogy az elmúlt évhez hasonlóan, idén is este hatkor kezdődik mindhárom nap a várbéli program, mint az ilyen rendezvényeken általában, érdemes volt korábban a helyszínre érkezni. Amikor ugyanis öt óra felé odaértünk, s áttekintettük a Miskolci Estnek helyszínen osztogatott, a Kaláka Fesztiválra kiadott különszámát, kiderült, hogy a rendezvény minden nap fél hatkor startol. Érdeklődésünkre Rosta Katalin programigazgató elmondta, hogy még áprilisban levelet küldött a zeneiskoláknak, hogy ajánljanak szárnybontogató együtteseket, akik a Vár utca elején, a blues-színpadon muzsikálhatnának, ám végül négy zenekart kommendáltak, akik viszont annyira jónak bizonyultak, hogy a szervezők döntése alapján az árokszínpadon léphettek fel, ami igen nagy kitüntetés volt a számukra, hiszen egy nemzetközileg ismert és elismert fesztiválon mutatkozhattak be. Pénteken a Betyárok zenekar kezdett, ők sok mindent ötvöznek, azaz világzenét játszanak, de jól! Szombat délelőtt a gyerekfesztiválon a Kisharang együttes muzsikálhatott, kis harangokon szólaltattak meg muzsikát gyermekeknek, s most olyan „kollégák” társaságában tehették ezt, mint a Kaláka együttes, Gryllus Vilmos, a Magyarpalatkai banda és a Simply English. Az esti koncert-sorozatot az íres zenét játszó Cipin együttes nyitotta meg, vasárnap pedig az ugyancsak nagy jövő előtt álló miskolci Számadó zenekar lépett elsőként pódiumra. No de kik következtek utánuk? A teljesség igénye nélkül sorolom a résztvevőket. Pénteken például a Magyarpalatkai Banda, Kodoba Florinnal az élén. Miután Kodoba Béla és Kodoba Márton eltávozott közülünk, Kodoba Florin lett a zenekar prímása, és nem méltatlanul. A szeptemberi szezonnyitó táncház keretében szinte minden évben

38

felléptek Florin vezetésével, s örömmel nyugtázhattuk, hogy a fiatal prímás méltó utóda táncházas körökben nagynevű elődeinek, s ezt a Kaláka Fesztiválon is bizonyította. Szerencsére CD-ket is hoztak magukkal, így a rendezvény alatt működő Kaláka boltnak köszönhetően most már vele is sikerült hangfelvételt szereznem. De a Bokros zenekarról se felejtkezzünk el, amelyben a Téka két tagja, Lányi György és Havasréti Pál is játszik a tekerőlantos Szerényi Béla, s a Vujicsics-tag és a dzsesszt játszó Quartet B alapítója, Borbély Mihály mellett. Már önmagában sem semmi, amit ez a négy zenész produkál, de így együtt a dél-alföldi népzene legkiválóbb mesterei, s ennek most is tanújelét adták. Az őket követő, bluest játszó Ferenczi György és a Rackajam nevű formációt – ezt azért merem így leírni, mert mára gyakorlatilag összenőttek – remélem nem kell senkinek sem bemutatni, s e banda itt is tűzbe hozta a közönséget. A Karaván Familia koncertje és cigány táncháza pedig zárásként feltette a pontot az i betűre. A szombati kínálatból már csak különlegessége okán is elsőként a világzenét játszó RotFrontot említem, amely nagyobb teret ölel

A Kisharang együttes


Ferenczi György és a Rackajam fotó: Barna Laczy

át, mint az Európai Unió, hiszen magyar, német, ukrán, ausztrál és amerikai tagokból állt össze. A formációt a jelenleg Mezőcsáton lakó Wahorn András fia, a jó néhány éve Berlinben élő Wahorn Simon alapította ukrán zenésztársával közösen, s a zenekarnak Gryllus Dorka az állandó vendégénekese. Természetesen Diósgyőrben is ott volt, s ez a társulat aratta a fesztiválon a legnagyobb sikert. Utánuk Miqueu Montanaro és fia, Baltazar Montanaro következett. Az édesapát nem kell bemutatni, hiszen szinte félig magyarnak számít – Szomjas György készít mostanában róla filmet –, ám Baltazart idén láttuk-hallottuk először. Sikerükről csak annyit, hogy a fesztiválon Miqueu lemezeiből fogyott a legtöbb (persze, ha a RotFront hozott volna CD-t, abból talán több kelt volna el), az ember csak azt sajnálta, hogy a fiával még nem jelent meg közös albumuk. Baltazarnak van egy világzenét játszó belga zenekara, amelynek lemeze is jelent már meg, de a fiú sajnos nem hozott magával CD-ket. A tervek szerint viszont jövő nyáron hazánkban turnézik majd az együttesével, s akkor a koncerteken biztos lehet

Baltazar és Miqueu Montanaro

majd hanghordozókat kapni. Montanaroék után zárásként a kubai, de már egy ideje itt élő Elsa Valle énekes „dobta be magát” a magyar Rumba Caliente nevű zenekarral, s fergeteges kubai éjszakát varázsolt a diósgyőri várba. A vasárnapi fellépők közül nagy sikert aratott a spanyol Tradere Group, amely már máskor is szerepelt itt, s mindig magukkal hoznak egy 200 forintost azért, hogy ha eltévednek, felmutatják a hátoldalán lévő képet, s megkérdik, hogy miként lehet ide eljutni. A fém kétszázforintoson viszont a Lánchíd lesz, s ha meghívják őket a Nyár a Lánchídon című programsorozatra, s nem találják a helyszínt, a fém kétszázassal ugyanezt eljátszhatják. A spanyolokat a Kaláka követte, s a koncertjük szokás szerint az egészen kicsiktől a nagyszülőkig mindenkit elvarázsolt. Lovasi és a Véletlen lemezbemutató koncertje előtt már úgy nézett ki, hogy óriási zuhé lesz, de az égiek szerencsére meggondolták magukat. Lovasi András Lackfi János verseit énekelte, amelyeket Heidl György zenésített meg, s a CD a Hangzó Helikon sorozatban jelent meg. Ám lemezbemutató ide vagy oda, ennél azért szabadabban mennek a dolgok ott, ahol olyan zenészek működnek közre, mint Vedres Csaba, s így utóbbi és Lovasi András dalaiból, valamint Heidl György lemezen még meg nem jelent szerzeményeiből is hallhattunk egy csokorra valót. A fesztivált a miskolci Esztenás koncertje és moldvai táncháza zárta, és szokás szerint sokan búcsúztak azzal, hogy jövőre ugyanitt találkozunk. Lesz is miért, hiszen 2009 júliusában a 30. Kaláka Fesztiválra gyülekezhetünk, s mint Rosta Katalintól megtudtuk, óriási bulira számíthatunk. Külföldi művészek nélkül zajlik majd a rendezvény, de hiányérzet várhatóan senkit sem kerít hatalmába, hiszen az itthoni nagy nevek már egytől egyig igent mondtak. Téka, Méta, Muzsikás, Sebő, Vujicsics, Palya Bea, Szélkiáltó, Sirtos, Budapest Klezmer Band, Csík zenekar (mely talán Lovasival érkezik) – hogy csak néhány ismerőst említsünk. Kiállítás is nyílik a 30 esztendő fesztiválképeiből, no és, ha minden igaz, a Kaláka is eljön... K.Tóth László

39


Próféta a múltból Tisztelet Molnár Istvánnak – Művészetek Palotája, szeptember 16.

M

olnár István neve ma már csak a tánc történetében kutakodók és a valaha volt táncosok számára cseng ismerősen, hiszen színpadi életműve tökéletesen kitörlődött az általa alapított társulat, a Budapest Táncegyüttes repertoárjából. S ne szépítsünk, hasonló sorsa lett a valaha jóval népszerűbb, és soha nem mellőzött Harangozó Gyula koreográfiai életművének is, aki Molnárhoz hasonlóan ugyancsak éppen száz éve, 1908-ban született. A centenárium alkalmából Harangozó emlékét két ünnepi előadással kipipálta néhai művészi otthona, a Magyar Állami Operaház, Molnárra pedig egyetlen nagyszabású ünnepi esttel emlékezett a teljes hivatásos néptáncközösség és néhány fővárosi amatőr együttes. Szép ez az összefogás, csak álságos, hiszen a fellépők egyikének sincs az évforduló látványos pillanatain kívül bármi köze az ünnepelthez – kivéve természetesen azt a néhány idős, korábbi Molnár-táncost, aki saját fiatalságát igyekezett felidézni a Magyar képeskönyv tételeiben a Művészetek Palotája színpadán. Az ünnepelt a hazai táncélet egyik legellentmondásosabb alakja volt. Olyan öntörvényű figura, aki szinte minden korszakban kilógott a megszokottak és elfogadottak sorából. Pályáját és személyiségét ezért máig legendák övezik, életútja minden kanyarulatának feltárásával, az okok és összefüggések kiderítésével, a teljes – előadóművészi, alkotói, pedagógusi és kutatói – életmű analízisével máig adós az utókor. Mert saját kora jobbára nem tudott mit kezdeni a megszállottak és elhivatottak szenvedélyességével tevékenykedő Molnárral, aki soha nem ért rá odafigyelni a körülötte viharzó valóságra. A kolozsvári születésű, gyönyörűen megmunkált testű, tornatanárként működő fiatalembert a harmincas években megragadta a modern, a kifejező tánc varázsa. Azé a mozdulatművészeté, amelyet akkoriban férfiak – rettegve a nőiesség bélyegétől – még csak elvétve műveltek. Molnár az alig néhány európai férfitáncos példáján felbátorodva, és valamicske Németországban szerzett táncos ismerettel felvértezve, Kolozsvárott tánckoncertet adott, s rögvest úgy érezte, tehetségének kicsinyke terep Erdély. Így Párizsba ment, ahol Pierre Tugal, a Nemzetközi Táncarchívum kurátora nagy nehezen megadta a lehetőséget a névtelen – s már táncosnak nem is annyira ifjú, mert 31 éves – fiatalembernek, hogy bemutatkozzon egy szűkebb közönség előtt. Az est, amelyben Molnár tipikus expresszionista repertoárral, Fegyver-, Dervis- és Haláltánccal, valamint Babits költeményeire komponált szólókkal mutatkozott be, komoly szakmai elismerést aratott. Ez a külföldi siker itthon is fellépési lehetőségeket teremtett Molnár számára, aki kibővítette repertoárját, s elhagyva Kolozsvárt, Budapesten telepedett le, s itt azután csatlakozott az egyik vezető mozdulatművészeti műhelyhez, Dienes Valéria Orkesztikai Játékszínéhez. Ekkor már 1940-et írtak, s a tánckoncerteket látogató előkelő pesti közönség szemében a ki-

Erkel Ferenc Néptáncegyüttes fejezés legősibb és legelementárisabb formáit kutató, szuggesztív Molnár fellépéseinek különös aurát adott erdélyi származása, „igazi” magyarsága is. Molnár érdeklődése ekkor fordult a népművészet felé – hiszen mint nemzeti identitásokhoz nem kötődő modern táncos, úgy érezte, a teste éppen „magyarul” nem tud megszólalni –, így bekapcsolódott a legkülönfélébb népismereti mozgalmakba. Csatlakozott például Muharay Elemér szellemi köréhez, s az ének, a zene, a tánc és a dráma ősi-új egységének elkötelezettjeként népballadák táncszínházi feldolgozásaival kísérletezett. És gyűjtött, megszállottan és fáradhatatlanul rótta a vidéket, hogy kis felvevőgépével rögzíthesse a még élő tánchagyományt. E gyűjtött anyagot elsőként rendszerezte, és 1947-ben publikálta Magyar tánchagyományok címmel. Ekkor azonban a könyv bevezetőjében felvázolt, meglehetősen avítt eszméit a néphagyomány szerepéről

Néptáncosok, néptánccsoportok és bármely táncműfajt kedvelők! Különböző táncokhoz készítünk méretre is: ni, illetve férfi puha- és keményszárú csizmát menyecske csizmát • néptánc bakancsot • karaktercipt Műhelyünk címe: 8300 Tapolca, Béke utca 4. Telefon: 06-30 286-9517, 06-30 224-2105 TANKA TAMÁS és BÁRÁNY SZILVESZTER Népi Iparművészek, a Népművészet Ifjú Mesterei

Modelljeink megtekinthetők és megrendelhetők, árlistánk és méretlapunk letölthető: www.tankabarany.hu, www.csizmakeszitok.hu

40


a modern világban, már politikailag elavultnak, sőt, károsnak tartották, ezért a kinyomtatott könyv csak e bevezető nélkül kerülhetett az olvasók kezébe. Eközben Molnár több amatőr együttest vezetett, számos művet koreografált, rendezett, miközben előadásmódjának utánozhatatlan szabadságával, kompozícióinak színházi hatásosságával, pedagógiai karizmatikusságával és művészi kinyilatkoztatásaival tanítványok seregét bűvölte el. 1948-ban azonban együttese – Rábai Miklóséval szemben – „hivatalosan” alulmaradt az első Országos Néptánc Fesztiválon, és hamarosan elkezdődött személyes vesszőfutása is, hiszen ettől kezdve el és egyben le is kellett számolnia modern táncos múltjával. Aránylag kiegyensúlyozott korszaka mindössze 1951 és 1954 közé tehető, amikor a SZOT Központi Művészegyüttes élén végre professzionális körülmények között dolgozhatott. E korszakában komponálta a magyar nyelvterület táncainak panorámáját kínáló hét tételes Képeskönyvet, de a néptáncok feldolgozása mellett továbbra is legfőbb művészi céljának egyfajta nemzeti tánckultúra megteremtését tartotta. Ezért az olyan kompozícióiban, mint az éteri Dobozi csárdás vagy a jóval későbbi, zsánerjelenetekből álló Magyar képek és a szimfonikus jellegű Marosszéki táncok, Molnár Bartók Béla művészi hitvallását követte, hiszen ezekben az eredeti néptáncanyagot egyénisége szűrőjén átengedve, erős stilizációs folyamatban átgyúrva-átformálva teatralizálta. De alkotói pályájának ez a csúcsa már az 1958-ban alapított új társulat, a Budapest Táncegyüttes történetéhez tartozik, ám előbb még 1954-ben a változatosság kedvéért a narodnyikizmus vádjával távolították el a SZOT együttes éléről. Hamarosan súlyos vádak érték azért is, mert „gátolta” a szovjet mintához simulni kénytelen, s így a balett esztétikájához egyre közelebb jutó hivatásos néptáncegyüttesek munkáját azzal, hogy a néptáncot szerette volna visszavinni a színpadról eredeti helyére is, a nézők közé, a köznapokba. Húsz évvel a táncházmozgalom előtt... Mellőztetése, elhallgattatása, félreállítása sosem csökkentette kreatív energiáit és prófétai hevületét, hiszen ha lehetett, ha nem, ő mindig lázasan dolgozott – bárhol és bárkivel. (És akkor még legendásan szerénytelen kijelentését, miszerint „tizennyolc kitanult mesterségem van”, nem is emlegetem.) Táncosaitól, akár profeszszionális, akár amatőr együttest vezetett, nem csupán teljes odaadást várt el, hanem magas szintű szakmai felkészültséget, amelyet a saját maga által kialakított technikai rendszerére alapozott, valamint az improvizáció képességét is, és – nem mellékesen – sokoldalú elméleti tudást. Hiszen ő maga, élete minden pillanatában a tökéletességre törekedve, el sem tudta képzelni, hogy másként is lehet élni. Molnár gazdag, de lassan negyven éve nem játszott életművéből az emléke előtt tisztelgő esten, amelyet ismét egykori táncosa, Galambos Tibor szervezett meg, csak pályájának második, néptáncos korszakából újítottak fel öt alkotást. Egy retrospektív válogatás mindig hihetetlenül kockázatos, hiszen azok a koreográfiák, amelyeket nem játszanak folyamatosan, tehát nem alakulhatnak az idővel, az újabb előadók és befogadók nemzedékeivel együtt, olyan ereklyékké válnak, amelyekben már csak idegenségüket csodáljuk. Most sem történt ez másként, még ha a Dobozi csárdás és a Marosszéki táncok a Honvéd Táncszínház és az Állami Népi Együttes interpretációjában kivételesen ihletetten kelt is életre. De hiába, mert Molnár darabjai, ahogy eddig, most sem épülnek bele a hazai tánckánonba. Ahogy ugyanis vége az évforduló egyetlen estéjének, a művek ismét visszasüllyednek az egyre halványuló emlékezetbe, a lassú enyészetbe, ahelyett, hogy a jelen koreográfusai és nézői számára a művészi dialógus lehetőségét kínálnák. Fuchs Lívia (Élet és Irodalom 2008. szeptember 26. LII. Évfolyam, 39. szám)

MOLNÁR ISTVÁN (1908–1987) 1936-ban szertornász olimpikon volt. A kolozsvári, budapesti, erfurti táncosképzés után 1939-ben Párizsban expresszionista táncosként a Művészeti Akadémia tagja lett. 1940-ben szinte üstökösként tűnt fel a hazai táncművészet egén, melybe bekapcsolódva egy ideig vezette is a hazai modern, avantgárd orkesztikai törekvéseket. Bach, Beethoven, Saint-Saëns, Liszt, Bartók, Kodály zeneműveire, Dsida-, Erdélyi-, Reményik-, Sinkaversekre adta elő maga komponálta táncait. Szikár, izmos férfialakja, hatalmas ugrásai, megcsavart forgásai, szuggesztív előadásmódja emlékezetesek maradtak mindenki számára, aki csak egyszer is látta. 1943-tól teljes megszállott energiájával elsőként gyűjtötte, filmezte és rendszerezte a magyar nyelvterület néptáncait, melyről készült könyve ma is alapmű. Népfőiskolákon, általa létrehozott amatőr együtteseknél tanította és színpadi művekbe foglalta gyűjtéseit. Saját, a néptáncos nevelésre különösen alkalmas technikai képzési rendszert hozott létre. 1949-ben alkotói tilalomra ítélte a politika, de megkerülhetetlen szakemberként 1951-től a Szakszervezetek Központi Művészegyüttesének vezetője lett. Három év múlva föloszlatták az együttest, mert politikailag nem kívánatosnak, autentikus népinek, narodnyiknak ítélték, miközben a bukaresti Világifjúsági Találkozón a Mojszejev Együttessel megosztott első díjat nyert tánckarával. Rövid Honvéd együttesi kitérő után – tanítványai segítségével – 1956-ban megalapította első hivatásos magán-kamaraegyüttesként a Budapest Táncegyüttest. Két év múlva – már ismét állami együttesként – fanatizált táncosaival első díjas lett az agrigentói nemzetközi versenyen, s 1960-ban a Magyar képeskönyv című művével megnyerték öt év első helyezettjeinek nagydíját is. A hatvanas években Liszt- (II. rapszódia, h-moll ballada), Bartók(Allegro barbaro, Magyar képek, Táncszvit), Kodály- (Marosszéki táncok, Galántai táncok) művekre koreografált, melyekkel hazai bemutatók után – más néptáncszvitekkel együtt – évekig turnézott olasz, francia, belga, holland, dán, svéd, svájci, iraki, egyiptomi, szíriai, libanoni nagyvárosokban. Párizsban egy hónapig játszotta együttesével a Bobino Színházban koreográfiáit. Koreográfusként bartóki magasságok elérése fűtötte. Elég sok hazai sérelemmel, elismerés hiányával küszködve, megkeseredetten vonult vissza 1972ben. Kossuth-díját posztumusz kapta meg. (GT)

41


ENGLISH TABLE OF CONTENTS Fikó Regina, hit-cello player (wife of the late Zerkula János - Gyimes fiddler), passed away on November 2, 2008. Rest in peace. Page 3 Novák Ferenc’ (choreographer, long-time director of the Honvéd Ensemble) account of his first trip to Szék (Sic, Transylvania, Romania) in 1958 to do field collection work on the dance there. Novák went to Szék upon the recommendation of dance researcher Martin György because no research on dance had yet been done there. At that time there was no public transportation to Szék at all, one had to walk in, more than 10km. This account was first published in 1960 in the June issue of Néptáncos. Novák wrote his thesis in university on the dances of Szék [’The societal role of dance in Szék’] which has since been published by Planétás Press as a chapter in the book entitled ’A széki hangszeres népzene’ [’Instrumental Folk Music in the Village Szék’]. Page 7 folkMAGazin’s special issue In memory of Vargyas Lajos Edited by Szőkéné Károlyi Annamária and Vargyas Gábor Vargyas Lajos, Hungarian ethnografer, ethnomusicologist, dance researcher, died on October 11, 2007: this special issue of FolkMAGazin honors him and his work, focusing especially on Vargyas’ connection with the village of Áj [Háj] in southern Slovakia, using Vargyas’ autobiography (published in 1993, Szépirodalmi Press, Budapest) as a point of departure. Page 9 Report on the dance festival held on October 4, 2008 in the tiny village (400 residents) of Vice [Viţa] in the northern Mezőség region of Transylvania. This folk dance and song meeting, mainly of local groups, was held this year for the 13th time and has helped to keep the dance tradition alive in the region. This year a choreography performed by the Harghita Székely Folk Dance Ensemble brought the dances of Vice alive (especially the men’s dance ) – the piece is based on archival films made in 1971 of the dances of Vice. Report by Vice Parish priest /psychologist, Lőrinczi Károly Page 12 Announcement for launch of a website including a collection of tales about Hungary’s Renaissance King – Matthias Corvinus (1456-1490) – told in Hungarian. (in the text recieved for this summary the site address was not provided.... S.F.) Report by Kóka Rozália Page 16 Bognár Szilvia is one of the most popular young singers in Budapest’s

dance house movement today. Her new solo recording will be released sometime in November 2008. She sings traditional folk music, old music and mixtures of contemporary rock and folk. Check her discography in the Hungarian article. Interview by Erdélyi T. László Page 18 This issue’s literary column: poetry by Mesics György ’Mesó’ who is also a fiddler. Page 20 The Hajdú Dance Ensemble celebrated their 55th anniversary in Debrecen October 11-18, 2008. More than 400 dancers took part in the celebration. Present directors of the ensemble: Lovas Bálint and Tiszai Zsuzsa. Report by Krakkó Ákos Page 26 Part I. The story of Rajec Molnár Erzsébet – born in the city of Pozsony (Bratislava) in 1931. Her father was Hungarian (a tailor), her mother was ethnically German. After WW II, her family was uprooted and deported to Hungary, like many, many families simply because they were Hungarians. This part of the story tells about her childhood and schooling in Pozsony, their deportation, relocation in Budapest where she finished high school and then started working as an interpreter. As told to Kóka Rozália Page 32 Report on Szinvavölgyi Dance Workshop’s performance in Miskolc on October 18, 2008 (Artistic directors : Kiss Anita and Maródi Attila). The amateur group’s exceptional performance of turning dances is praised here: ’...the dancers turn with extraordinary confidence...’. The accompanying band, Tényleg Band, was also complimented. This report also offered an opportunity for the writer to put in a few comments on general lack of public support for folk dance groups. By Demarcsek György

institution in Hungary, they play folk music and several generations have grown up on their music. The festival usually hosts several bands from outside of Hungary and a long line-up of the biggest names in Hungarian traditional, folk and world music. Plans are already underway for the 2009 Kaláka Festival, and the festival’s 30th anniversary. Given the economic situation here in Hungary, there is less and less public funding available to support these kinds of events, so the 2009 festival is planning a great program of Hungarian bands (rather than bringing bands from abroad). Report by K. Tóth László Page 40 Review: Prophet from the past: more information on Molnár István’s work and personality. In his time, Molnár’s work was often at odds with the cultural policies of the political powers. Performances of his choreographies Dobozi csárdás and Marosszéki táncok by the Honvéd Dance Theatre and the Hungarian State Folk Dance Ensemble respectively, in the September 16th anniversary program, are praised as having been ’exceptionally inspired’. Unfortunately nowadays Molnár’s works are not part of the regular repertoire of any of the dance ensembles. By Fuchs Lívia – appeared in Élet és Irodalom, 2008 Sept. 26. Sue Foy

folkMAG®azin 2008/5, XV. évfolyam, 5. szám Megjelenik évente 6+1 alkalommal Kiadja a Táncház Alapítvány Alapítványi gondnok: Nagy Zoltán Kuratóriumi tagok: Sándor Ildikó, P. Vas János Felelős szerkesztő: K.Tóth László Tervező-szerkesztő: Berán István Munkatársak: Bede Judit, Eredics Júlia, Gősi Anett, Havasréti Pál, Kőrösi Katalin MAGTÁR – Széki Soós János

Page 34 Szeredás Band celebrated their 15th anniversary on September 27th in Debrecen at an event which included performances by Boka Gábor, Bodrog Folk Dance Ensemble, Hajdú, Főnix and Szélrózsa folk dance ensembles, the Csík Band, Burány Trió and Szalonna and his band. Ethnographer Darmos István looks back on 14 years of working with the band.

Budapest, I. ker., Szilágyi Dezső tér 6. Levélcím: 1255 Budapest, Pf. 153. Tel./fax: (36.1) 214-3521 folkmagazin@mail.datanet.hu www.folkmagazin.hu Porszinter Nyomda Tel.: 1/388-7632 ISSN - 1218 - 912X

Page 37 The Kaláka Festival is a world music festival that happens every year the second weekend in July, in the city of Miskolc, with most of the events held in the ruins of a castle in Diósgyőr on the outskirts of town. The Kaláka Band, who started the festival, play there every year and still participate in organizing the festival. Kaláka Band itself is an

Bankszámla-szám: 11701004-20171625 Külföldről: OTP I. ker. fiók, 1013 Budapest, Alagút u. 3. Hungary Táncház Alapítvány (B.I.C.) OTPVHUHB HU55 11701004 20171625 00000000

Hátlap: Novák Ferenc az Aprók táncát filmezi (Szék, 1967) – Korniss Péter felvétele

42

Támogatónk a Nemzeti Kulturális Alap Népművészeti Szakmai Kollégiuma


Kodály Zoltán: Háry János a Magyar Állami Népi Együttes műsorán (1960-as évek) Archív fotó, Hagyományok Háza


folkMAGazin 2008/5  

A TARTALOMBÓL: Novák Ferenc: Széki útinapló; Szőkéné Károlyi Annamária, Vargyas Gábor: Vargyas Lajos emlékezete; Förhénci Horváth Gyula: A I...

folkMAGazin 2008/5  

A TARTALOMBÓL: Novák Ferenc: Széki útinapló; Szőkéné Károlyi Annamária, Vargyas Gábor: Vargyas Lajos emlékezete; Förhénci Horváth Gyula: A I...

Advertisement