Page 31

Körtvélyessy Aranka, anyai nagymamám (Eperjes, 1910-es évek)

A háború után újra a Böszörményi úton laktunk. A házmesterék feljelentették anyukámékat. Többször volt nálunk házkutatás, elvitték a nagyapám összes kitüntetését és egyéb dolgokat is. Lefoglalták egyik szekrényünket, lepecsételték, anyukámat megfenyegették, hogy ha felnyitja, akkor börtönbe kerül. A házmesterné vállalta, hogy megőrzi a szekrényt. Jól megőrizte. Anyukám szőtt és ágyneműt varrt, hogy valamiből tudjunk élni. Később valaki felismerte a kórházban a házmesteren az édesanyám anyagából varrt pizsamát. Végül 1950-ben felhagytuk az otthonunkat, és a Németvölgyi út 29-be, a nagymamám egyik barátnőjéhez költöztünk társbérletbe. A helyzet tovább rosszabbodott. Ekkor a holminkat szétosztottuk tizenkét felé, elvittük olyanokhoz, akikről azt gondoltuk, hogy nem fogják őket kitelepíteni, és elköltöztünk Tolcsvára. Azt hittük, hogy ha ilyen kis településre megyünk, akkor megmenekülünk a kitelepítéstől. Hat éves voltam ekkor, már be is írattak a tolcsvai iskolába. Augusztusban jött egy rendőri felszólítás, hogy anyukám és a nagymamám Sárospatakon jelentkezzen a rendőrségen. Közölték velük, hogy 48 órán belül, saját költségünkre, el kell utaznunk Tiszaföldvárra. Ma is megvan a „Véghatározat”, ez áll benne: „Lupkovics Istvánné, eredeti foglalkozása: tábornok özvegye, Budapest XII. ker., Németvölgyi út 29. alatti lakost és vele egy háztartásban élő leánya, Gaál Jánosné, unokája Annamária a 8130/1939. M. E. számú rendelet, és a 760/1939. B. M. számú rendelet alapján, Budapest területéről azonnali ha-

tállyal kitiltom és lakhelyéül Szolnok megye, Tiszaföldvár, Mártírok u. 22. községet jelölöm ki. [...] E véghatározat ellen a budapesti rendőrkapitányságnál benyújtandó panasznak van helye. E panasz a végrehajtás szempontjából halasztó hatállyal nem bír. [...]” Egy asztalt, két széket, fekhelyeket és egy kevés ruhát vihettünk magunkkal. Vonattal mentünk, este kilenc órára értünk oda. Az állomástól még három kilométerre volt az a ház, amit kijelöltek számunkra. Egy özvegy malmosnéhoz szállásoltak be, az egyik szobáját át kellett adnia. Nem fogadott valami kedvesen, de aztán nagy-nagy barátságba kerültünk. Háromszáz kitelepített család élt Tiszaföldváron. Az ország minden részéből jöttek ide, de legtöbben Budapestről. Állandóan rendőrök voltak velünk. Kihajtották az embereket mezei munkára. Hetven-nyolcvan éves férfiakat, asszonyokat dolgoztattak. Aratniuk kellett vagy a rizsföldeken kínlódtak. Hétfőn elmentek, és csak szombaton jöhettek haza. Rettenetesen nehéz volt ez azok számára, akik soha nem végeztek ilyen munkát. Egy csomó gróf is volt a kitelepítettek között. Ezek a mágnások gyönyörűen dolgoztak. Sokkal jobban, mint akármelyik polgár. Beletörődtek a sorsukba, ha most ezt kell tenniük, ezt teszik, nem zúgolódtak. Egy alkalommal a rendőrök behívták

Szüleimmel Kisújszálláson, 1944 nyarán

az öreg asszonyokat és férfiakat a rendőrségre, és rettenetesen összeverték szegényeket, főleg a férfiakat. Borzasztó volt! Emlékszem Matyasovszky-Zsolnay Porci nénire. A lánya, a veje és a fia is börtönben voltak. A férje a Zsolnay gyár tulajdonosainak volt rokona. Őt nem vitték ki mezei munkára, mert nagyon idős volt már, több nyelven beszélt, angol és német órákat adott. Nekünk óriási szerencsénk volt. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy milyen érdekes is az élet! Édesapám Debrecenben tanult jogot, ügyvédbojtárként Tiszaföldvárra helyezték. Amikor minket kitelepítettek oda,

vitéz Lupkovics István tábornok, anyai nagyapám (1894)

a tanácselnök szintén Gál volt. Ő nem úgy írta a nevét, mint mi, mi Gaálnak írtuk. Ott, az előljáróságnál emlékeztek édesapámra, ezért anyámat soha nem vitték el mezei munkára. Anyukámnak volt egy kis gépe, azon szőtt és kötött a helybelieknek. Egy nap kijöttek hozzánk a rendőrök és házkutatást tartottak, mert megtudták valahogy, hogy anyukám köt. Hála Istennek, a gépet nem találták meg! Kihallgatták először a nagymamámat, aztán anyukámat, végül engem is. Azt kérdezték, hogy kik járnak hozzánk? Mondtam nekik, hogy hozzánk nem jár senki, csak az osztálytársam, mert én sokszor vagyok beteg, és akkor a tanító néni elküldi nekem a leckét. Emlékszem, hogy éppen rakott krumplit főztünk, az volt a kedvencem. Láttam, hogy a tűz ki akar aludni a tűzhelyben. Mondtam a rendőrnek: – Kedves rendőr bácsi! A kedvenc ételemet főzi a nagymamám, tessék megengedni, hogy rakjak a tűzre! – Na, jól van, te gyerek! Az ottani emberek nagyon szerettek bennünket, a tanító nénim éjszaka hozott tüzelőt, hogy ne fázzunk. A nagymamám, szegény, sokszor sírva jött haza a piacról, mert az árusok telerakták a kosarát zöldségekkel, gyümölccsel. Nagyon rendes ember volt az orvosunk is, dr. Pető Mihálynak hívták. A nagymamám is, anyukám is sokat betegeskedett. Ugye, ez a szörnyű háború, akkor anyukám elvesztette a férjét, hozzá a kitelepítés! Tiszaföldváron voltunk több mint négy évig. Augusztusban szabadultunk. Szep-

31

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2008/4  

A TARTALOMBÓL: Strack Orsolya: 50 éves a Bartók Együttes; Borka Elly: Rendhagyó textil; Pávai István: Kodály Zoltán, a népzenekutató (IV.);...

folkMAGazin 2008/4  

A TARTALOMBÓL: Strack Orsolya: 50 éves a Bartók Együttes; Borka Elly: Rendhagyó textil; Pávai István: Kodály Zoltán, a népzenekutató (IV.);...

Advertisement