Page 8

Madár dalában Zerkula János emlékére Én se vagyok ide való, Én se vagyok ide való, Mer’ én oda való vagyok, Ahol az a csillag ragyog.

V

isszatért most már abba a világba, ahol örökösen ragyog „az a csillag”, amelynek a fényét éltében töretlenül felénk sugározta. Küzdelme a halállal keserves, hosszúnak tűnő, szenvedésteli volt. 2008 május 7-én arcán immár a nyugalom földöntúli derűjével távozott közülünk Zerkula János, erdélyi prímás. Sírjánál zokogtak mind, akiket nemcsak a muzsikája, de együttérző szavai is gyógyítottak. Derűs, szeretetteljes lénye a magyar népzenei élet egyik legkedveltebb muzsikusává tette. Mint a magyarországi, főképp a Marczibányi Téri Művelődési Központ csángó táncházainak gyakori vendége, zenéjén, valamint humoros történetein keresztül szórakoztatta, oktatta lelkes hallgatóságát. Nemcsak magyarországi, hanem külföldi fellépései alkalmával is pillanatokon belül kapcsolatot tudott teremteni, magával tudta ragadni a közönséget. Mivelhogy nem szerette volna a tudományát „fődbe vinni”, ezért szívesen gyűjtött maga köré tanítványokat. Bárkit, akiben egy kevéske érdeklődést látott, szívesen tanított. Így hagyományozta a gyimesi népzene, a prím és kíséret, vagyis a hegedű és a gardony mesteri színvonalú technikáját „külső” utódokra: „Ott van a kezetekben, s az ujjaitokban, amit tanítottam, s vigyázzatok rea!” – szólt az utasítás a betegágyról. Sokszínű személyiség volt, nemcsak zenében, táncban volt mester, de értett a csontkovácsolás egy tipikus változatához, erdélyi nyelvezet szerint a „kenéshez”, de a szavaknak és a szóbéli előadásmódnak is nagy művésze volt. Következzen most egy általa elmesélt igaz történet. * „Egyszer há... ! Há nekem ez vót az életem. Világéletemben ez vót nekem gyermekkoromtól. Apám es halászember vót, há... Egy hétköznap vót egy olyan szép ünnep, hogy feljöttünk Reginával Hidegség Szádától ünneplősön a misére. Mikor kijöttünk a miséről, nem foghatunk (mehetünk) lefelé: – Gyere bé, kicsi sógor! – bémenyünk Jánosékhoz. Jánosékon belül vót egy nagy dugás (duzzasztás), ott haroggal fogtak pisztrangot es: Hosszú Dénes. Az egy olyan paraszt ember vót, az úgy vágott (ellenségeskedett) engem vagy mást vagy valakit (mindenkit). Az fel-

8

Mondd meg, bú, merre menjek el! Hogy tőled szakadjak én el! Vigyen el, lelkem a halál, Mikor jó kedvibe talál!” (gyimesi keserves) jelentett, s ha megfogtak, hogy folytattál ilyen orvhalász-vadászatot, amennyi ikra vót a pisztrangba – törvénybe vót ez –, annyi évet kaptál, ott mindegy, hogy egy pisztrangot fogtál meg! Bémenyünk, s Gizi mámá valami edényt mosott a víznél. Az öreg ahogy a haroggal kikapta a vízből a halat, ő meglátta, béjő, s azt mondja: – Olyan beteg vagyok, János! – Há mié? – Dénes kifogott egy halat, úgy megkívántam, a szüvem szakad meg. János csak ilyent csinált, ne, fellépik Déneshez. – Amennyi halat fogott, annyit fogott, egyet adjon nekem pénzé! Künn űltünk, szivaroztunk apósommal a tőtésen, én addig nem tudtam, miről van szó. – Ej sógorom, ne törődj semmit. Bélépek, egy egrit vagy bacsót vagy valamit fogok, s a szájához húzzuk Gizella néninek, s annyi elég – mondom –, nem lesz el a kölyke. Isten engem úgy segéljen meg, úgy, ahogy vótam, ünneplősön, há én csak azt hittem, hogy egy kő alá bényúlok. Bémenyünk, s há, semmi! Ez alatt a kő alatt es..., az alatt es..., itt es..., ott es matatok, s há sehol semmi. Egy kicsitt odébb megyek, a hídon alól vót egy nagy gyepü, amit az árvíz hozott vót, s egy nagy gübe. Gondolkozom, mit csináljak: két méteres mély gübe! Letérdelek – soha nem felejtem el –, kezdek ásni a kezemmel, ásni, s bényúlok, há kapok egy olyan helyet, ahol két méteres fal vót úgy le: a víz leesett vót, s levágta a falat két felől. János túlfelől vót, a sógorom a kutyával, nehogy Dénes meglásson münköt. Olyan kutyája vót neki, vadászkutyája, hogyha egy madár reppent es, így csinált: hhö! János biztos vót ebbe. Mondom: – Sógor, én nem hallok, mikor a víz zúg, csak dobj egy követ hezzám, s akkor én rögtön tudom, mi baj van. Ez lesz a jel, heába, hogy a kutya ugat, vagy te kiabálsz! Kapok egy likat a falba belé, hogy egyáltalán se fel, se le, csak egy ilyen lik vót bé. Há nem mertem belé nyúlni. Sohase féltem addig, esküszöm, soha az életbe, soha, de soha nem féltem semmitől – de ekkor megijedtem. Idáig bényúltam, lefeküdtem, bényúltam idáig ne, de nem értem el a kezemmel a lik-

nak a szélit. Mikor húzom ki a kezemet gondolkozok, s mondom, mindegy, megcsalom, ha van ott, akkor ki kell jőjjön. Visszahúzom a kezemet, megcsaltam. Ne, így kell, aki tud pisztrangot fogni, s ha akar pisztrangot fogni kézzel – csak így lehet. Húzom a kezemet, s esmen nyúlok vissza, s esmen... Há eccer valaki elkapja a kezemet! Hoppá! Béfalta a kezemet! Három újjamot fogta bé, akkora pisztráng vót! Én nem írtóztam meg, csak ekkor egy kicsit gondolkoztam, hogy: békapta? – jól tette! De gyorsan, ott nem lehet sokáig gondolkozni! Én es ügyes vótam, rögtön ragadtam rajta. Megszorítottam jól, a füle mellett kijött az ujjam!... Mindegy, ha kígyó, ha mi, jön velem! Mindegy! Eppe borica!, ez a tiéd gazduram! – de ez ott benn vót, jövünk ki, s hát ahogy jobbról vótam én ledőlve, bé vótam nyúlva a falba, s kihúztam, há nem ide húztam, ide, nem vót üdőm erre! Amikor megkapta a levegőt az a hal, megvette magát, átal a nyakamnál megfordított, s belé a gübébe! Szervusz Zerkula! De el nem csaptam, me a fülin jött ki a kezem. Nekem mindegy vót, hogy egy méter vízbe estem vóna belé, vagy tener (tenyérnyi) vízbe, nekem annyi, én olyan vótam, mint egy gumilapta, csak ennyit csináltam, úszni tudtam, úgy, mint a hal. Kijövünk onnan, de én, hát tudjátok mind, amikor valaki beléesik a vízbe: tiszta locs vótam. Azt mondja valaki, aki halat akar enni, meg kell vizüljön – ez eccer biztos! – Jaj, csapd el, vesd el, miféle te, ez! – kárinkodott János. Hoztam az ölömbe. Kimenyünk Gabri Péterék felé a fűbe, a Sarjuskertbe lenyomtam. Gyere csak ide, öcsém! Olyan ereje vót, mint egy legén, nem bírtam vele, s vergődött, vicsogott. Jaj, mikor János meglátta! S a kutya. Oda jött mellém, s: „öööm, öööm”, hogy ne hallja a halász, aki engedélyes halász vót, úgy meg vót tanítva, hogy csak halkan, olyan okos kutya vót! Hat horog vót belészakadva a szájába! Hat! Nem tudták horoggal kifogni. Ettünk tizenketten belőle – csak egy darabjából! Ha nem igaz vót, az Isten ne segéljen meg, hogy Budapestről hazaérjek, sohase! Soha többet olyan halat nem fogtam.” * Emléked legyen áldott, nyugalmad legyen csendes, vezessenek utadon a mennyei seregek! Benne vagy szívünkben, benne vagy a zenénkben, táncban, fában, bokorban, virág nyílásában, patakcsobogásban, madár dalában. Ábrahám Judit

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2008/3  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: Holdfényben lapocka táncol; Csonka-Takács Eszter képriportja: Zerkula János (1927–2008); K.Tóth László: „Orosz...

folkMAGazin 2008/3  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: Holdfényben lapocka táncol; Csonka-Takács Eszter képriportja: Zerkula János (1927–2008); K.Tóth László: „Orosz...

Advertisement