__MAIN_TEXT__

Page 38

HARAG kontra VIGALOM – A moldvai dobolásról A dob többet tud mint mi, csak hagyni kell érvényesülni! Napjaink egyik neves népzenegyűjtőjével beszélgetve tűnt fel nekem először az a kifejezés, hogy „haragszom xy-ékra a dobolás miatt”. Akkor éppen arról folyt a szó, hogy a moldvai csángók zenéjében mennyire volt szokásban a hegedű-koboz, majd furulyakoboz hangszerpáros mellé bármilyen dobot használni. Ezzel kapcsolatban a néprajzi hivatkozások száma nagyon csekély, sajnos most még kevesebbet tudunk róla, mint a régi stílusú kobzozásról.

H

ogy mi és hogyan volt régen, nehéz kideríteni – a nemlegességet sem könnyű –, de dobkíséret nélkül az elmúlt 15-20 évben alig volt moldvai táncház. Ez a helyzet a mai idők fejleménye, kialakulásában nagy részük van a Budapesten élő tehetséges csángó zenészeknek, akikhez szívesen csatlakoztak itteni kollégáik is. Erőt sugárzó dinamikus játékukkal minden alkalommal olyan zenei élményt és hangulatot teremtenek, melyről már senki nem akar lemondani, s amit dob nélkül nem is lehetne létrehozni. (Rajongásom mellett nagyon is érdekel a dobolás nélküli zenei állapot.) A kutatóknak persze feladatuk ennek a változásnak is a feltérképezése és dokumentálása – haraggal vagy anélkül –, de egyébként úgy tűnik: befejezett ténnyel állunk szemben, mely már be is épült az intézményi keretek közé. A moldvai dobolást évek óta tanítják a népzenei iskolákban. Arra gondolok, hogy ez olyan néprajzi jelenség lehet, mint amilyet már másutt is tapasztalhattunk. Például egy korábban hagyományait őrző faluban a régi kultúra háttérbe szorulásának utolsó szakaszában is akadtak még olyan táncosok, akik jóval virtuózabbak voltak az elődeiknél, miközben a többség már alig tudott három figurát. Tehát még ilyen szakaszban is történhet változás, ami nem romlás, hanem fejlődés. Esetünkben az a különbség, hogy a fejlődés a hangszerelés terén és már Budapesten megy végbe. Úgy érzem, hogy a zene így is megtartotta hagyományos jellegét, de a hangosítással és a dobbal jóval korszerűbbé vált. Az így született zene ugyanolyan érvényes, mint azok a nyugati popzenék, melyeket a párválasztó korba érkezett emberek számára írnak, hogy tomboljanak, azaz táncoljanak rá. A nemes értelemben vett vigalom zenéje lett, ami hatalmas eredmény. Ez lehet a fő oka a moldvai zene országos divatjának. A kultúra emberi termék, mondhatnám azt is: olyat csinálunk, amilyet akarunk. Ahhoz viszont, hogy akarhassunk, jó ha tudjuk, hol állunk, s ismerjük eszközeinket és módszereinket, hogy tisztában legyünk azok korlátaival, de lehetőségeivel is. (A hangsúlyt az utóbbira teszem). Ilyesmin gondolkodni út közben sem késő. Szerintem akkor sem tilos új hangszert használni népzenék előadásához, ha annak előzménye

38

addig nem volt (például szaxofon), utána majd eldönthetjük, hogy ami létrejött, mennyire tekinthető a hagyomány folytatásának, amire persze kell, hogy törekedjünk. A hagyomány bővítése a dob esetében sikeresen történt meg. Olyan zenéről meg nem tudok, mely az idők múlásával ne változott volna valamennyit. Ha eljönne egy olyan kor, mikor a most népzeneként ismert zenei anyagot a városi táncházas népzenészek vinnék tovább, akkor még kevésbé lesznek kizárhatók a változások. A megőrzés mellett a kísérletezés nem zárható ki. Más kérdés, hogy annak eredményeit nem kell kizárólagossá tenni! Vajon mi lesz az új, még nem tudhatjuk, de most is egy változás kellős közepén vagyunk. Amit legkönnyebben el lehet képzelni az az, hogy a népzenei iskoláknak és most már az akadémiai képzésnek is köszönhetően a hangszerjáték átlagos színvonala továbbra is folyamatosan emelkedni fog, s először a hangszerek technikai lehetőségeit fogjuk még jobban megismerni és kiaknázni. Úgy látom, hogy a játékmód terén a dob esetén konkrétan is egy jelentős változás küszöbére értünk. A népi hangszerek – mint tudjuk – zenei célszerszámok. (Ilyen a moldvai kaval is, és ahány vidék, annyi változata alakult ki a furulyának, s ilyen a dob is.) Az apró eltéréseket az emléktárgy vásárlója nem veszi észre, de a zenésznek ebben van a lényeg, mert aprónak tűnő részleteken múlik, hogy el tudja-e rajta játszani az adott tájegység zenéjét. Itt van tehát nekünk a kétfenekű dob, mely valószínűleg az ókorban elképesztően innovatív műszaki újításnak számított. Az, hogy kitalálták, hogy egy hengerre szemben egy másik bőr is kifeszíthető, magával hozta a dobolás technikájának forradalmát is, mely során kialakult a bunkóval-pálcával való zenélés. Ilyen dobokat látni a csángó táncházakban is, azonban a forradalmi játékmód nélkül. Alkalmazzák a mély-magas hang ritmusos ellentétét, de ezt még nem tudták pálcával igazán kontrasztossá tenni, bár így is nagyon hatásos. A bunkó mellett legtöbbször egy vékonyabb dobverőt használnak, vagy egy ágdarabot – az egyéni változatok száma végtelen.A valódi pálcahang pótlására idővel egyre többen használják

a dobra szerelt cintányért vagy kolompot, amit egy ideig bottal vagy erre a célra rendszeresített csavarhúzóval vertek, hogy színesítsék a hangzást, majd újra a bőrt ütik mindkét verővel. Mindezekből látható, hogy keveredik a dob-, a cintányéros és a bunkó-pálcás játékmód. (Egy időben magam is szívesen vettem részt ebben.) Úgy tudjuk, hogy Moldvában tűzoltózenekari dobot vettek eleinte használatba, de a bunkó-pálcás játékmódhoz való látható ragaszkodás arra utal, hogy a táncházas hangszer előképe nem kizárólag a fúvószenekari dob lehetett, hanem a balkánon ma ismert kétfenekű dob is, lehet a bolgár tapan vagy az ahhoz hasonló török davul, esetleg makedon dob, de legalábbis azok megszólaltatási módja mindenképpen példa volt. Arra a kérdésre, hogy vajon hogyan találkozott a tűzoltódob a bunkó-pálcás technikával, ezt válaszolnám: a zenészek fejében, amikor távol szülőföldjüktől kombinálták az otthon látottakat, s kísérletet tettek a két játékmód egyesítésére. A zene erejét számomra az sem kisebbítené, ha a pálcás

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2008/3  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: Holdfényben lapocka táncol; Csonka-Takács Eszter képriportja: Zerkula János (1927–2008); K.Tóth László: „Orosz...

folkMAGazin 2008/3  

A TARTALOMBÓL: Endrődi Péter: Holdfényben lapocka táncol; Csonka-Takács Eszter képriportja: Zerkula János (1927–2008); K.Tóth László: „Orosz...

Advertisement