Page 18

Vetettem gyöngyöt Világzene Magyarországon • 1972–2006 Mint arról már korábban hírt adtunk, az Etnofon Népzenei Kiadó gondozásában megjelent az elmúlt harmincöt év terméséből válogató, négy zenei CD-t tartalmazó kiadvány. Az alábbiakban a szerkesztést Kiss Ferenccel közösen jegyző Marton László Távolodó tanulmányából közlünk részleteket, s színes oldalainkon a kísérőfüzet fotóiból emeltünk ki néhányat. (További információ: www.etnofon.hu) 1. TÁNCHÁZBA MENET... A magyarországi világzene éppoly határtalan – időben, térben és stílusaiban –, mint bárhol a világon. Akár azt is mondhatnánk, hogy egyidős a magyar népzenével, elvégre a világzenébe minden népzenei gyökerű, kötődésű vagy ihletettségű mű belefér. Mondhatnánk, de nem mondjuk, mert azzal sehova nem jutnánk el. Izgalmasabb, még ha provokatívnak tűnik is, az a felvetés, mely szerint a magyarországi világzene – a 2006-ban százhuszonöt éve született – Bartók Béla népzenegyűjtő, -kutató és -feldolgozó munkásságával vette kezdetét. Nemcsak azért, mert Bartókot egyaránt „határtalanul” magával ragadta a magyar, a szláv, a román, a török és az arab népi muzsika, de azért is, mert A parasztzene hatása az újabb műzenére című tanulmányában valójában a világzene keretét vetítette előre. Mégpedig azt, hogy a népzene hatása három szinten érhető tetten: 1. a tradicionális előadásmódhoz való ragaszkodásban, 2. egy népdalutánzat kitalálásában, vagyis az autonóm feldolgozásmódban, 3. a népdal vagy népdalutánzat nélküli eredeti kompozícióban. Persze, az utóbbiból is „ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor: a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét, és rendelkezik vele oly tökéletes mértékben, amilyen tökéletes mértékben egy költő rendelkezik anyanyelvével. Vagyis: zenei anyanyelvévé lett ez a paraszti zenei kifejezési mód: oly szabadon használhatja és használja is, akárcsak a költő anyanyelvét.” Az 1980-as évek végén, amikor egy londoni kocsmában úgy döntött egy tucat lemezkiadó, hogy ezentúl egységesen világzenének nevezik ezt az újonnan népszerűvé váló irányzatot, lényegében a bartóki törekvések előtt nyitották meg univerzálisan az ajtót. [...] A népzenei revival mozgalom a hatvanas években söpört végig a világon, és a legtöbb helyen úgy tarolt, mint egy kétélű kard: egyszerre a nemzeti zenekultúra és a nemzeti identitástudat terepén. Rácsodálkozni a gyökerekre és mélyen megkapaszkodni bennük! – sarkítva így festett ez a revelatív élmény. Jól ismerjük azokat a beszámolókat, amelyek felidézték: a beatzene elragadó hullámai közepette a magyarországi fiatalok egyszer csak rádöbbentek, hogy hiányoznak az együtt énekelhető dalok, s ráadásul kissé már kínos is a sok angolul halandzsázott sláger. Miközben ezek a fiatalok megtapasztalták a népzene elementáris hatását is. Igen ám, csakhogy azt a pár közismert népdalt nem nagyon lehetett gitárral kísérni – ezért is volt akkora durranás a Kaláka együttes megjelenése ’69-ben, magyar nyelvű számokkal, veretes költészettel, különleges népi hangszerekkel és kiváló hangszereléssel. A Kaláka – az énekelt versek frontján – ugyanazt a „robbanást” vetítette elő, amit a magyar nyelvű beatzenét megteremtő, és azt a kelet-európai népzenékkel ötvöző Illés együttes is: azt a robbanást, amit általában a Sebő együttes színrelépésétől szokás eredeztetni. [...] Ugyancsak komoly hatása volt a Magyar Televízióban 1969-től megrendezett Röpülj, páva! című országos népdalversenyeknek és Ki mit tud? vetélkedőknek – melyek ismertté tették többek közt Halmos Béla, Ferencz Éva, majd Szvorák Kati és az Orfeó együttes nevét –, és nem kevésbé fontos, hogy a hatvanas évek végére országszerte megerősödött a szakszervezeti néptáncmozgalom. Markáns személyiségű és kiváló felkészültségű vezetők álltak a tánc-

18

együttesek élén, akik – mint Novák Ferenc, Timár Sándor, Szigeti Károly vagy Kricskovics Antal – új utakat és friss gondolatokat keresve leltek rá arra az ősforrásra, amit évszázadokon át egyszerűen „táncháznak” neveztek Széken. Végül: a táncházmozgalomba torkolló népzenei revival rettenetesen sokat köszönhetett a „Fényes szelek” nemzedék jobbára falusi származású tudósainak és művészeinek. Azoknak a néprajzosoknak és kutatóknak, akik a népi műveltséget megkerülhetetlennek tartották, s abból merítették életművüket. Ennek a kapcsolatrendszernek a jelentőségét növelte, hogy a revival-nemzedék tizennyolc-húszéves fiataljai számára nem igazán álltak rendelkezésre hozzáférhető lemezfelvételek, s az élő népzenének az ötvenes években kihalt a hagyománya Magyarországon. Leginkább Erdélyben volt még elcsíphető, ennélfogva mindazok, akik Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László nyomán újrakezdték a népzenék gyűjtését, archiválását és feldolgozását, ott tevékenykedtek a hatvanas évek kezdetétől. A táncházmozgalom katalizálásában Martin Györgynek jutott megkülönböztetett szerep: a budapesti fiatalok főleg hozzá jártak „nyersanyagért”. Mint például Halmos Béla és Sebő Ferenc, akik kezdetben gitárkísérettel énekeltek népdalokat és verseket, majd rádöbbentek, hogy a továbblépéshez el kell sajátítaniuk a hangszeres zenei tradíciót. Nap mint nap órákat töltöttek Martin György lakásán, magnószalagra másolva gyűjtéseit. (Lásd minderről jóval bővebben Kiss Ferenc A népzenei feldolgozásokról – II. című tanulmányát, folkMAGazin, 2006/6.) Az erdélyi kapcsolatok közül Kallós Zoltán volt a kulcsfigura. S mint Kőbányai János Minden patakot összejártam... című interjújából kiderül (Kőbányai János: Magyar siratófal, Szépirodalmi Könyvkiadó – Tevan Kiadó, 1990), Kallóshoz kötődött a táncházmozgalom helyhez és alkalomhoz köthető indulása is: „1972-ben tartottam egy előadást a Fehérvári úton (vagyis a Fővárosi Művelődési Házban). Lent voltak Timár Sándorék, sok hivatásos táncos. Sebőék felléptek. Miközben muzsikáltak, táncra perdült a társaság. Akkor fogant meg a gondolat, hogy jó lenne ezt megismételni. Először csak maguknak az együtteseknek, aztán külső tagoknak is.” [...] 2. „KOLINDA-ISKOLA” A hetvenes évek közepére jól érzékelhető különbség mutatkozott a tradicionális előadásmódhoz ragaszkodó, illetve az attól elrugaszkodó törekvések között. Ez a különbség – sarkítva – a „népzene” és a „világzene” közötti választóvonal mentén rajzolódott ki, ezzel magyarázható, hogy a magyarországi világzene kibontakozását sokan a Kolinda együttes színrelépéséhez kötik. A Kolinda magja a színházi-zenei-képzőművészeti Orfeó kollektívából nőtt ki. Orfeóként előbb latin-amerikai politikai dalokat játszott, majd a Vízöntő nevet felvéve – a táncházmozgalom hatására – a Bihari táncegyüttes kíséretébe szegődött. Kolinda néhány tagcsere után 1975-re lett belőle, amikorra a magyar népzene kerete is szűknek bizonyult számára – ezután olyan feldolgozásokat készített, melyekre a szláv és cigány népzenék mellett a dzsessz és a rock is bélyeget ütött, és ehhez elektronikus hangszedőkkel szerelkezett fel. Addig ismeretlenül szuverén zenei világa messze megha-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2007/5  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Az élet ment el; Varga Sándor: Felföldi László 60 éves; Mohácsy Albert: Prímásverseny 2007; Sándor Ildikó:...

folkMAGazin 2007/5  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Az élet ment el; Varga Sándor: Felföldi László 60 éves; Mohácsy Albert: Prímásverseny 2007; Sándor Ildikó:...

Advertisement