Page 11

– 1980-ban kezdtem gyűjteni a tárgyakat az iskolásokkal. Először az iskolában állítottuk ki az anyagot. 1985-ben adtak egy termet a faluban. Kommunista időben a párt beleegyezett, hogy alakítsak ki egy kis múzeumot! A 89-es forradalom után a papok bezáratták. Nálunk, a csángó falvakban a papok parancsolnak, ők vezetik az állami szerveket is. Azt mondták, hogy adjam oda az anyagomat nekik. Ők létrehoztak egy csángó múzeumot, amiben bebizonyítják, hogy a csángók románok. Amíg én itt vagyok, addig mindig bizonyítom, hogy nem úgy van. A püspök üzent a tanácsosoknak, hogy tegyenek ki innen, de nem mertek kitenni, pedig a tanácsosok mind katolikusok. Most, tíz év után újra megengedték, hogy kinyissam a múzeumot, még pénzt is adtak! Két hete kezdtem berendezni.” Fájó szívvel búcsúztunk el, s ezután betértünk a falu legrégebbi templomába. A templomkertből nagy sereg gyerek tódul. Nem jelentkeztünk be a templomlátogatásra előzetesen, de azért egy előkerült ifjú káplán szívesen bevezet bennünket a hatalmas, frissen restaurált templomba. A „páterka” fura öltözetet visel. Terepszín nadrág, kemping kalap, vörös nyakkendő. „Kampusz” van, vagyis bejárós tábor, s a gyerekekkel éppen a Pinokkiót dolgozzák fel – világosít fel kedvesen. A kicsi pap lelkesen beszél a templomukról, a hívekről, a szabófalvi vallási életről, amiről csak kérdezzük. A faluban négy templom van. Vasárnaponként csak ebben a templomban hat misét mondanak. Tizenháromezer katolikus él a községben. Egyetlenegy ortodoxvallású személy sincs! – mondja a pap büszkén. „Aki Moldvában katolikus, az magyar, és aki magyar, az katolikus!” – jutnak eszembe Domokos Pál Péter szavai. Nézem a lelkesen magyarázó, mosolygós fiatalembert és szánom. Természetesen ő is csángó magyar. Lehet, hogy nem is tudja magáról, hogy az. Ha tudja is, szégyelli,

letagadja. Kicsi korától a fejébe verték, hogy „a magyar nyelv az ördög nyelve!” Büszkén emlegeti a múzeumukat, amely bemutatja a moldvai román katolikusok történetét. Mentegetőzik, hogy most nem ér rá kalauzolni. Nem is bánom. Szomorúságot és tehetetlen dühöt érzek. Tudom, hogy mi van abban a világszínvonalúan berendezett múzeumban, amit 2003-ban szenteltek fel nagy csinnadrattával a bukaresti érsek, a bécsi és a faluból származó püspökök, valamint a román sajtó falkájának jelenlétében, hogy bizonyítsák, az „elmagyarosított románokat” visszahódították. Mindenféle vad gondolatom támad. Bibliai idézetek után kotorászok a fejemben. Isten a nyelvek adományával indította útnak az apostolokat az első pünkösdön, hogy minden népnek a saját anyanyelvén hirdessék az örömhírt. Ha bárhol a világon veszélyeztetnek egy semmi növénykét, egy bogár fajt vagy éppen a hüllők valamelyikét, zöldek, kékek, vörösek, s még mit tudom én kifélék, hidakhoz, tornyokhoz láncolják magukat, tüntetnek a megmentésükért. Médiumok harsogják szét a világban a nagy gyalázat hírét. S a csángó magyarokért, akiknek Isten nevében kiverték a szájából az édes anyanyelvet, akiktől megtagadták a keresztény emberek Istentől kapott jogát, hogy anyanyelvükön imádkozzanak, ki emel szót? Távozni készülünk a templomból. Nekikerekedünk, hogy egyet énekeljünk búcsúzóul. A Boldogasszony anyánkra zendít rá valaki, valamennyien bekapcsolódunk. Különös hangsúlyt kapnak a szavak: „Ne feledkezzél el szegény magyarokról!” Szótlanul lépegetünk fel az autóbuszra, új, tökéletes utakon suhanunk át a szelíd moldvai tájakon. Sokáig, nagyon sokáig nem szólal meg senki. Kóka Rozália, 2007. augusztus 14. Fotó: Bűdy Zoltán és Belinszky Etelka

11

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2007/4  

A TARTALOMBÓL: Lukasik Zsófia: Hagyományőrzés Magyarlapádon; Eplényi Anna és Bánffy Farkas: Magyarlapádi „Pontok”; Mikulai Dóra képriportja:...

folkMAGazin 2007/4  

A TARTALOMBÓL: Lukasik Zsófia: Hagyományőrzés Magyarlapádon; Eplényi Anna és Bánffy Farkas: Magyarlapádi „Pontok”; Mikulai Dóra képriportja:...

Advertisement