a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 10

Múzeumok vetélkedése Szabófalván Látogatás egy színmagyar román faluban

S

zinte lereppenek az autóbuszról. Szívem hevesen dobog az örömtől. Valósággal ujjong a lelkem! Harmincnyolc esztendő után újra Szabófalván vagyok! És velem vannak a régi, kedves ismerőseim is, a Kodály Társaság nyíregyházi tagjai! Az idegenvezetővel belépünk a csinos, tágas és nagyon tiszta eszpresszóba. Román nyelven tudakoljuk: – Hol található Perka Mihály tanár úr helytörténeti gyűjteménye? – Nem tudjuk. – Nem halottam róla. – Ilyen nincs! – hangzanak sorra az elutasító válaszok szintén románul. Kissé leforrázva fordulunk ki az ajtón. A kerti asztalkáknál újra próbálkozunk. Szép arcú fiatal nőt szólítunk meg. A kérdésre, mint akit vipera mart meg, előre hajol, sipítani kezd, a képünkbe mondja: – Nincs Perka Mihály professzornak múzeuma! A múzeum a templomban van! Megcsap a gyűlölet szele. Felhívjuk újra a tanár úr feleségét, aki már többször elmagyarázta, hogy hol találjuk az épületet és a férjét. Már reggel óta várakozik ránk. Kerékpárosokat állítunk meg. Egyik erre küld, a másik az ellenkező irányba, néhányan a templom felé. Ide-oda járkálunk. Végre, a presszótól száz méterre megtaláljuk az egykori téesz-irodát, s benne a helytörténeti gyűjteményt. Eddigre már a nagy virágos kedvem elhervadt. Felidéződnek bennem a négy évtizede ebben a faluban átélt viszontagságaim. Perka Mihály tanár, a gyűjtemény létrehozója és az önkormányzat tanácsosa, Robu (Rab) úr fogad az ajtóban. Útitársaim vidáman nyomulnak utánam, mit sem sejtve az időközben belém költözött aggodalomról: – A sok csodálatos, „Aranyalmával” kitüntetett, világörökség részét képező bukovinai festett kolostor után, melyeket meglátogattunk, mit szólnak majd a barátaim, az általam annyira ajánlott gyűjteményecske körülményeihez? A lepusztult épülethez? Begyúródunk a termekbe. Kapkodjuk a fejünket a sok érdekes és szép tárgy láttán. Körös-körül a falakon női és férfi viseletek sorakoznak a XIX. századtól az 1960-as évekig. Parádés kendőgyűjtemény, szebbnél szebb szőttesek mutatják a divat változását. Megtalálhatóak itt a kenderfeldolgozás, a gazdálkodás eszközei,

10

egy vaskos kézimalom, régi bútorok. Festett és faragott ládák. Mívesen kivitelezett, üvegezett tárlókban könyvek, újságok, okmányok, iratmásolatok láthatóak. Lakatos Demeter helybeli csángó költő egyik arcképét is felfedezem. Egy kisebb helyiségben a faluban készült értékes archív fotókból állítottak ki jó néhányat. Az 1906-1907-ben Szabófalván kutató finn nyelvész, Yrjő Wichmann képeit is többek között. Perka Mihály szép irodalmi nyelven, lenyűgöző kiselőadást tart Szabófalva történetéről, a kis gyűjtemény születésének körülményeiről. A történelem-földrajz szakos tanár a kolozsvári Bólyai egyetemen kezdte a tanulmányait, s így nem kellett megküzdenünk az északi csángó dialektus nehézségeivel. Évszámok, események, feltételezések, okiratokra való hivatkozások. Az első biztos pont a magyarok Moldvába kerüléséről, 1227. Ekkor Béla herceg, a későbbi IV. Béla királyunk keresztapaságával negyvenezer kun keresztelkedett meg a Szeret folyó partján, s megalakult a Milkovi püspökség. 1241-42: tatárjárás. „Kunország” pusztulása. 1410-ben épült Szabófalva első temploma. 1622-ben a pápa Moldvát missziós területté nyilvánítja, olasz és lengyel papokat küld Moldvába, akik nem tanulják meg híveik nyelvét. Megkezdődik a „nyelvátültetés” kálváriája. 1671-ben írták a szabófalviak a pápához első levelüket, amelyben magyar papért, magyar nyelvű misézésért könyörögtek. (Az utolsót talán napjainkban írták, mindhiába!) 1810-ben elkergették az idegen papokat. Az 1950-es években még üzentek egymásnak az öregasszonyok, ha olyan pap került a faluba, aki hajlandó volt meggyóntatni őket magyarul. Ahogy hallgattuk a tanár szavait, kibontakozott előttünk az évszázadok óta tartó halálos küzdelem története, amelyet az itteni nép anyanyelve megőrzéséért folytatott, folytat az egyházzal, a mindenkori politikai hatalommal szemben. Nem szükséges látnoki képesség, a végeredmény előre megjósolható. A községben már csak a lakosság 30 százaléka beszéli az anyanyelvét. Ők is csak egymás között, titokban, szégyellve! „Ebben a faluban csak egy hülye van, aki magyarnak vallja magát” – fakad ki Perka Mihály, s a szeme megtelik könnyel.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2007/4  

A TARTALOMBÓL: Lukasik Zsófia: Hagyományőrzés Magyarlapádon; Eplényi Anna és Bánffy Farkas: Magyarlapádi „Pontok”; Mikulai Dóra képriportja:...

folkMAGazin 2007/4  

A TARTALOMBÓL: Lukasik Zsófia: Hagyományőrzés Magyarlapádon; Eplényi Anna és Bánffy Farkas: Magyarlapádi „Pontok”; Mikulai Dóra képriportja:...

Advertisement