Page 46

Öt éve kezdte el adását a Folkrádió Egészséges csárdás Fiatal programozók és természettudósok megunták 2002 tavaszára, hogy a magyar népzene jószerével eltűnt a honi médiából. Bár az internetes rádióhallgatásnak még ma sincs túl nagy tömegbázisa Magyarországon, a Folkrádió mögött öt év alatt életerős közösség kovácsolódott össze, amely bátran vitatkozik a táncházmozgalom legégetőbb kérdéseiről. Az április 29-i tánc világnapja előtt erről beszélgettünk Káplár Tamással, a rádió egyik alapítójával, Pávai István népzenekutatóval és Zagyva Natália informatikussal. Ha valami rontásként nehezedik a honi táncházas, népzenei és táncszínpadi kultúrára, az éppen a viták hiánya, valamint a kritikai figyelem dühödt elutasítása: az inkább jót vagy semmit alapelve. E belterjességből és bezárkózásból mutathat kiutat a Folkrádió, amelynek kiötlői és működtetői nem fogadják el a népi műveltség perifériára kényszerítését – még annak legjelesebb képviselőitől sem. Nincs szó nyílt lázadásról: internetes rádiójuk egyszerűen napi huszonnégy órában sugároz magyar és Kárpát-medencei muzsikát, gyűjtések hanganyagát és városi feldolgozásokat egyaránt. Honlapjukon levelezőlista, mások által is bővíthető eseménynaptár, vitafórum, imponálóan gazdag dalszövegtár, képgaléria segíti a táncházasok egymásra találását. A fenntartók mindezt civil buzgalomból, ingyen, munkájuk mellett csinálják, fillérekből – amely még jó darabig nem kerül földi adásba. Magyar Nemzet: Nem kelt túlzott elvárásokat hallgatóikban a Folkrádió elnevezés? A véletlenszerűen válogatott népzenefolyamot nem szakítják meg riportok, beszélgetések, kommentárok. Inkább hangzó archívumról, nyersanyaggyűjteményről, semmint rádióról van szó. Pávai István: Fordított a helyzetünk, mint a mai fiatalok igényeinek és a divatirányzatoknak megfelelő rádióké: olyan kultúrát mutatunk be, amelyet elfelejtettek, s amelyikhez újra meg kell teremteni az igényt. Igaz, harmincöt évvel ezelőtt többek között Halmos Béla és Sebő Ferenc felélesztette a népzenét, s létrejött a táncházmozgalom, amelynek közönsége ma már tíz- vagy százezrekben mérhető. De mi továbbra is azt gondoljuk, hogy ezt a kultúrát föl kell tálalni. A klasszikus zeneművészetnek kiterjedt infrastruktúrája van, az állam iskolahálózatot tart fönn és finanszírozza a Bartók rádiót, amely folyamatosan komolyzenét sugároz. Elsődleges célunk a népi muzsika hasonló fokú, minél szélesebb körű megismertetése – de honlapunk információforrásként is szolgál. Káplár Tamás: A rádió dalszöveggyűjteményként indult: azt tapasztaltuk a táncházakban, hogy kevesen ismerik az énekeket. Akkoriban még a tudományos intézetek sem rendelkeztek ilyen adatbázissal. Ugyanakkor a honlapon létrejött egy nagyon fontos intézmény, a fórum és a levelezőlista, amely biztosítja a rádió és e kultúra közösségét háromezer-négyszáz regisztrált taggal és hatszáz aktív levelezővel. E levelezési archívumot, szakmai eszmecserék terepét bárki elolvashatja honlapunkon. MN: Megtalálja célközönségét a kizárólag az egyik legmodernebb médiumon, az interneten hallgatható, ám a legarchaikusabb tartalmat közvetítő Folkrádió? Nincs ellentmondás forma és tartalom között? KT: Volt olyan idő, amikor az újság is rendhagyó médium volt, a kiváltságosoké, manapság pedig ezt tekintjük elavultabb formának. Arra ösztönözünk mindenkit, hogy szervezzen helyi táncházat – a honlap, a rádió nem váltja ki azt, hanem a szerepét erősíti. Zagyva Natália: A budapestieknek talán nem annyira fontos egy ilyen médium: gondolnak egyet, s leugranak a legközelebbi táncházba. De a vidékieknek és a külföldön élőknek jó lehetőség a népzene eléréséhez. PI: Hogy lokális, kisközösségi kultúrát globális eszközökkel próbálunk közvetíteni, abban azért nincs ellentmondás, mert a modern élet szétszórta ezeket a közösségeket, s mi immár nem tudunk újra együtt lenni. Az internet lehetőséget ad arra, hogy virtuális közösség legyünk,

46

ami persze nem ugyanaz, mint a valódi, de a kapcsolatot legalább nem veszítjük el. Arra már nincs mód, mint régen az erdélyi Széken, hogy a hét több napján találkozhatott a falu népe a táncházban. MN: Bár az internetes rádiózás továbblépési lehetőséget jelent, a hagyományos médiumokban továbbra is egyre szegényesebben van jelen a magyar népzene és néptánc. Csökkenő, periferikus műsoridő, egyszersmind ötletszegény, belterjes műsorok. Mintha e kultúra presztízsével volnának gondok – míg tőlünk keletre vagy nyugatra nem szégyen a népi műveltség hangsúlyos megjelenítése. PI: Ez így van. De Európában már a XIX. századtól igyekeztek globalizált nemzeti kultúrát kovácsolni a népi kultúrából. Ez volt nálunk a magyar nóta, a gyöngyös pártás, piros csizmás balettozás a színpadokon. Bartók, Kodály előtt nem ismerték az igazi népzenét. Mindez a rockgenerációs fiatalokban is visszatetszést keltett a hatvanas-hetvenes években. De amikor meghallottuk az eredeti széki zenét, lenyűgözött bennünket, mert valóban alternatívát kínált. Ez a titok nyitja: a magyar táncházmozgalomban még nem sikerült olyan nemzeti folklórkultúrát megjeleníteni, amely a turistapiacon is megállja a helyét, másrészt mindenki számára elfogadható. De a magyar folklórmozgalom más, mint a spanyol vagy a görög, mert a miénk mozaikkultúra: nem arra törekszünk, hogy a dunántúli, kalotaszegi, gyimesi muzsikából összemossunk valamilyen egységes, nemzetinek képzelt átlagot, hanem arra, hogy mindegyiknek megmaradjon a helyi íze, s ezt a maga gazdagságában tálaljuk fel. KT: Talán az a probléma, hogy a népzenét nem lehet csak úgy hallgatni. Akkor mond valamit, ha az ember ismeri a mögöttes tartalmat, a hagyományokat, a muzsikához kapcsolódó táncokat és a táncokat kísérő énekeket. Nagyon sok dal mély érzelmekről szól, s manapság ezeket a szélsőséges érzelmeket nem divat vállalni vagy átélni. PI: Most már persze cigányzenekart sem igen találunk a kocsmákban, de régen a vendéglátóiparban alkalmazott muzsikát tartották népzenének. E téves mítoszt kellene szétoszlatni – amire Bartók és Kodály is kísérletet tett –, de sajnos a következő generációknál mindig újjáéled. Bartókék azt állapították meg, hogy a magyarság csodálatos falusi kultúrát őriz, amelyet nem ismerünk, s amelyet meg kell mentenünk az utókor számára. Ők az akkori viszonyok között joggal nem láttak lehetőséget arra, hogy a népzenét eredeti formájában behozzák a városokba, ez abban az időben csupán zeneműveiken keresztül volt lehetséges. Mindebből egy másik zenei mozgalom alakult ki, de eközben az eredeti népi műveltség elvesztette funkcionalitását a városban. Amint Tamás is említette: ezek a dalok nem arra születtek, hogy városi koncerteken előadják őket, hanem arra, hogy a közösség aktívan éljen velük. Falun nem ismerik azt a fogalmat, hogy előadni a népdalt. A népdal életük része. A magyar táncházmozgalom arra törekedett, hogy ezt a funkciót visszanyerjük: le a színpadról, hogy újra mindennapi szórakozási formává váljék a néptánc, a népdaléneklés! MN: Ez a törekvés egy darabig működött is, aztán minden újra megmerevedett. PI: Örvendtünk, hogy többé nem balettoznak néptánc címén a színházakban, mint a hetvenes évek előtt. De visszájára fordult a folyamat: megint a színház dominál, és sok táncház csak azért működik, mert bizonyos együttesek maguknak tartják fenn. Persze bárki bejö-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2007/3  

A TARTALOMBÓL: Quo vadis...? – Kerekasztal-beszélgetés az élő népművészetről; Benkő András képriportja: Pünkösd Hollókőn, 2007-ben; K. Tóth...

folkMAGazin 2007/3  

A TARTALOMBÓL: Quo vadis...? – Kerekasztal-beszélgetés az élő népművészetről; Benkő András képriportja: Pünkösd Hollókőn, 2007-ben; K. Tóth...

Advertisement