{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 44

A népzenei feldolgozásokról – IV. A folkMAGazin előző számában azt a megállapítást tettem, hogy a világzenei megnyilvánulások – funkciójuk alapján – három fő csoportba sorolhatók. Az elsőbe, azaz a Tánczenébe tartozó táncházi muzsikával kapcsolatos gondolataimat fejtettem ki bővebben, most a színpadi tánckíséret témakörével folytatom írásomat. Színpadi tánckíséret A táncegyüttesek színpadi produkcióinak zenekísérete még inkább megkövetel bizonyos zenei változtatásokat az eredetihez képest. Már csak azért is, mert egy-egy tájegység vagy falu táncrendje a koreográfiákban eleve sűrítetten jelenik meg, gyakran az alkotó dramaturgiai szándékát is tükrözve. Tehát eleve válogatni kell belőle, egyes táncfajtákat olykor elhagyni, kevésbé értékes dallamokat régiesebbre cserélni, hangnemileg is elszakadni olykor az eredetitől annak érdekében, hogy a közös éneklés minél erőteljesebb legyen, vagy hogy a tétel szépen simuljon az előző és a következő hangneméhez. Rövidíteni is kell a folyamatokon a közönség tűrőképessége, vagy más okok szabta időhatárok miatt. Dallamhiány esetén megeshet, hogy egy szomszéd, esetleg távolabbi, hasonló táncos és zenei hagyományokkal rendelkező falu dallamkincséhez kell fordulunk, de az énekelhető szövegek között is sokszor szelektálnunk kell. Részben a kommersz, elcsépelt fordulatok kerülésével a nyilvánvalóan szebb, értékesebb változatok javára, másrészt a mű tudatosan felvállalt üzenete szolgálatában. A hangszerelés sem nyilvánvaló. Gyakran előfordul, hogy az együttes állandó, vagy meghívott zenekara nem rendelkezik olyan hangszerrel és muzsikussal, melyre a színpadi mű valamely dialektushoz való kötődése miatt szükség volna. Ilyen esetekben meg kell keresni azokat a zenei megoldásokat, amelyek stílusosan váltják ki a hiányokat. Szerencsére ilyenekben a parasztzene már eleve bővelkedik: tekerő- és dudautánzás vokálisan vagy hegedűn, fütty, doromb, harmonika, citera, a klarinétot helyettesítheti levélsíp, a gardont a vonóval ütött cselló vagy bőgő – de hosszan sorolhatnánk. Ezek olyan egyszerű, de mégis stílusos eszközök, melyeket a zenei önellátás igénye és gyakran kényszerűsége alakított ki századok során a falusi emberek zenei anyanyelvében. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy-egy ilyen koreográfia ízléses és stílusos színrevitele mindenképpen alkotói munkát feltételez zenei oldalról is. Nem tekinteném ezt zeneszerzésnek, inkább használnám a zenei szerkesztés vagy hangszerelés kifejezéseket rá. Ezzel összefüggésben itt hívnám fel két fontos dologra a figyelmet. Az egyik, hogy a mai napig nem tisztázta a szakma a zeneszerzés fogalmát ebben a műfajban. Ez pedig fontos lenne már a néptánc gyakori versenyszerű megmérettetései miatt is. Teljesen egyetértek azzal, hogy mivel a zene és látvány egyenrangú részei a produkciónak, a jó összeállításokat és stílushű előadásokat díjazzák. Azzal azonban nem, hogy zeneszerzésnek minősítsék azt, ha valaki a parasztzene hagyományos eszközeit jól, akár mesterien használja. A másik oldala viszont az, hogy ez a szellemi munka a jogvédelemben nincs rendezve. Saját példa: a Hungaroton például egy ideje nem tekinti sem feldolgozásnak, sem hangszerelésnek azt, amit Szvorák Kati utóbbi lemezein végeztem, így tetemes jogdíjat spórol meg rajtam. Persze ezzel nem csak én vagyok így. Ha ezt egyszer tisztáznánk végre az Artisjusnál – mármint, hogy az ilyen jellegű alkotói munkát valamilyen címszóval elismerjék és honorálják –, sok szempontból előrébb tartanánk. Ebben az esetben járna egy-egy előadás után is színpadi kisjogdíj az alkotóknak, ha a szervezők mondjuk szabályszerűen lejelentenék a bemutatott művek és alkotóik listáját az Artisjusnak, s a különböző televíziós közvetítések után is. Nyilván csak akkor persze, ha a művet a „feldolgozó-szerkesztő-hangszerelő” is bejelenti. Ezt azonban egyelőre senki nem teszi meg, s ezáltal rengeteg kiváló muzsikus ko-

44

moly bevételtől esik el. Ezeket a lehetőségeket sokan nem ismerik, még a „rámenősebb” fiatalok sem. Ezért érdemes lenne leülnünk egyszer és néhány oldalban összefoglalni ezzel kapcsolatos véleményünket és kérésünket. Az Artisjus legutóbbi hírlevele értesít bennünket arról, hogy a Népzenei Átdolgozó Bizottság tagja többek között Sebő Ferenc és Hamar Dániel is. Nem derül ki ugyan, hogy ennek a bizottságnak mi a feladata és jogköre, de talán élnünk kéne a lehetőséggel és meg kellene szólítanunk őket. Visszatérve az eredeti gondolathoz, tapasztalhatjuk, hogy az együttesek között gyakori a sikeres koreográfiák átvétele egymástól. Ahogy ilyenkor általában megkérik az alkotó koreográfus hozzájárulását, sőt annak az adaptációról alkotott véleményére is kíváncsiak – de leggyakrabban őt magát hívják betanítani is –, úgy illene ezt minden esetben zenei oldalról is megtenni. Sajnos nem ez a gyakorlat terjedt el a mozgalomban, így például Foltin Jolán klasszikussá érett Ugrós című koreográfiájához szerkesztett zeném több silány változatával is találkoznom kellett az elmúlt három évtizedben. Ez megint csak egy saját példa, de mondhatnám általánosnak is. A dallamszám stimmelt, a hangnemek már nem, a hangszerelés köszönő viszonyban sincs az eredetivel, a stílusismeret enyhén szólva kifogásolható. Rémes az ilyennel szembesülni, főleg, ha ki is írják az ember nevét (ami szerencsére más morális hiányosságok miatt, csak ritkán fordul elő). Az amatőrizmusra hivatkozva sem szabad ezeket az evidenciákat megkerülni. Az egymással tusakodó „autentikus” és „innovatív” szemlélet több, gyakran tapasztalható hibájára és jelenségére szeretném még néhány példával felhívni a figyelmet. Csak azért, mert Szatmárban a cigánybandák az utóbbi száz évben négyhúros brácsát használtak, nem kell feltétlenül azon kísérni az odavaló dallamokat, ha valaki nem tud rajta játszani. Sok ilyen kísérlettel találkoztam már személyesen. Nyugodtan állítom, hogy elmegy az egyenes pallójú kontrával vagy brácsával is, a stílusnak nem markáns eleme a húrozás. Viszont nehéz az erdélyi vonószene hiteles tolmácsolása klasszikus bőgő- és brácsavonóval, amivel szintén sűrűn találkozhatunk. Ott a vonásnemek, hangsúlyozások, kísérettípusok függnek a vonó súlyától, hosszától, anyagától, formájától is. És ami nagyon fontos, hogy nem lehet fémhúros bőgőn megszólaltatni ugyanazt a hangzást, amit bélhúroson. Persze ez fordítva is igaz. Azt figyeltem meg, hogy a mozgalom, s azon belül a szűkebb szakmai elit is bizonyos kérdésekben megosztott. Olykor elnéző a változtatásokkal szemben, egyes újításokat meg egyáltalában nem tolerál. Kezdem énekes példákkal, részben saját zsűrizési tapasztalataimból, részben mástól hallott eseteket idézve. Ha egy énekes vagy előadócsoport mondjuk megtartja egy tájegység dalaiban a népnyelv legfontosabb jellegzetességeit, egyesek azt mondják rá, hogy modoros. Mások meg ujjongva üdvözlik, még ha rossz, kopott variánsokat is énekelt. Ha valaki dudanótákat ad elő és alatta társai dúdú-dudakíséretet imitál, egyesek azt mondják, hogy szenzációs! Mások meg, hogy ócska, fantáziátlan feldolgozás, ilyet nem ismert a hagyomány. Gyakran hallhatjuk, hogy egy csapat egyformán dalol szatmárit, somogyit vagy akár moldvait, pedig ezeken a tájakon óriási különbségek vannak a dalok megformálásában, előadásában. Bizony, ugyanaz a zsűri egyszer szemet huny az ilyenek felett, máskor meg sárba döngöli az előadókat. Más. Sokan nem tartják például hiteles előadónak Nyisztor Ilonát Pusztináról, pedig repertoárja nagy részét eredeti közegben, édesanyjától, László

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

Advertisement