Page 39

Isten veled, Misi! Csernavec Mihály, a Técsői Banda tagja (1947–2007)

I

smét eggyel kevesebben vannak velünk a zenészeknek abból a rohamosan fogyó csapatából, akik még a „Tündérkertben” születtek – abban a világban, ahol az élő néphagyomány még a mindennapok része volt. Hogy a Misi által belakott tündérkert éppen a Szovjetunió regnálásának helyére (Kárpátalja) és idejére (negyvenes évek második fele) esett, az már a sajátos „ká-európai abszurd” sajátossága. A Csernavec fiúk – Jóska és Misi – a ma is nagyrészt magyarlakta Visken látták meg a napvilágot, majd később édesapjukkal a magyar-ruszin-román vegyes népességű Técsőre költöztek. A papa, Jura Csernavec „Mányo” volt évtizedeken át a környék messze földön híres, csillogó tudású cigányprímása. Mesteri hegedűjátékát Kiss Ferenc kazettafelvétele örökítette meg. A fiúk felcseperedvén vele muzsikáltak a bandában. Jóska gombos harmonikán, Misi cimbalmon. Egy dobossal kiegészülve (ő az unokatesó, Csernavec Gyuri) készen állt a híres ruszin cigánybanda. A környék, ahol Visk és Técső is fekszik a Tisza partján, a történelmi Máramaros vármegye kellős közepe, ma pedig Ukrajna „kárpátontúli” területe, ahol a Tisza, mint határfolyó túlpartja már Romániában van. A hajdani koronaváros és környéke évszázadok óta számos nép lakhelye, így a fiúknak alkalmuk volt a ruszinok mellett magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, cigányoknak muzsikálni. A papa, „Mányo” még a hajdan nagy lélekszámú falusi zsidóság mulatságain is húzta a talpalávalót. Misi hangszere a kárpáti kiscimbalom, amely lábak és pedál nélküli hangszer, nyakba is akasztható. Hangolása a nagyétól eltérő („zsidó stimm”), hangja pedig csengő-bongó („zengő érc és pengő cimbalom”), mivel a húrok együtt zengenek. A papa halála után a zenekar új prímással, „huszlárral” (Popovics Ivánnal) folytatta tovább. A kilencvenes években meghívást kaptak a Fonóba az „Utolsó Óra” népzenei gyűjtésre (Pál Lajos és Németh István segítő közreműködésével) – ekkor találkoztak először a magyarországi közönséggel, s ezzel kezdetét vette hazai „diadalútjuk”. Az azóta eltelt évek során megismerhette őket a kisebbnagyobb fesztiválok (Héttorony Fesztivál, Mediawave, Művészetek völgye, MűPa, Sziget fesztivál) és a klubok, „kultúrkocsmák” (Gödör, Merlin, Pótkulcs, Castro, Sark, West Balkán) közönsége

Díjazottaink 2007. március 15-e alkalmából A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (polgári tagozat) Juhász Zsolt Harangozó Gyula-díjas táncművész, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetője, koreográfusa A Magyar Köztársasági Érdemrend Aranykeresztje (polgári tagozat) Szurmayné Hortobágyi Gyöngyvér, a Honvéd Együttes rendezőasszisztense Harangozó Gyula-díj Horváth Zsófia, a Honvéd Táncszínház táncos szólistája, koreográfusa Vámos László, a Duna Művészegyüttes tánckarvezetője, táncos szólistája Liszt Ferenc-díj Dresch Mihály dzsesszmuzsikus, szaxofonművész

is. Mindenütt eksztázisig fokozódó hangulat kísérte fellépésüket, hiszen ez a teljesen archaikus zene a mai fül számára tiszta egzotikum, vad táncritmusai pedig elementárisan hatnak. A táncházak közönsége is találkozhatott velük a Fonón kívül a Hagyományok Házában, az Almássy téren és a csángó táncházakban is. Ízelítőt a ruszin táncokból a pécsi táncházasok kaptak. Misi szerény háttérmuzsikusként vette ki alapvető részét az összhangzásból, szólót ritkán játszott – csak amikor kimaradt, akkor tűnhetett föl, hogy mi az, amivel a banda hangzását gazdagította. Kevesen tudták, mennyi ismeret, tehetség rejtőzött benne, amiből alig valamit mutatott meg. Ő volt az egyetlen közülük, aki magyarul is tudott énekelni. Rekedtes, de erős hangján előadott magyar boros énekét megőrzi számunkra a Noé mondja (Etnofon, 2006) című CD – ezzel nyertek díjat a fiúk a Szent Márton-napi Újborfesztiválon. Magánélete? Orosz asszonyt hozott a házhoz, gyermekük nem született. Ennyi. A természet nem áldotta meg oly erős fizikummal, mint bátyját, termetre is csenevész volt. Tavaly nyáron többször ingáztunk Kapolcs és Taliándörögd között a szántóföldön át Szőke András Suzukiján – Misinek csak az ölemben jutott hely az anyósülésen. Mit mondjak, elfért. Mégis, ezer ránccal barázdált rezzenéstelen arccal cipelte nyakában a cimbalmot, és menet közben sem vétette el a muzsikát vagy a tempót. Novemberben járt a bandával Budapesten utoljára – de már csak az ágyat nyomta itt is, a fellépéseken nem volt képes részt venni. Cipeltük kórházról kórházra, vizsgálatokra (egyszer megjegyezte tréfás-komolyan, hogy a kerekes székben ülve milyen kényelmes lenne cimbalommal pénzt keresni), a Dunatáj Alapítvány filmesei is fölajánlották segítségüket a gyógykezeléséhez; de sem ő, sem a banda többi tagja nem akarták, hogy itt maradjon. Mintha azt várták volna, hogy teljesedjék be a sorsa Isten akarata szerint. Egyszer utoljára még erőre kapott, és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (a skanzenben) végigmuzsikálta az Újborfesztivált. Hosszú szenvedés után februárban jött el érte a megváltó halál Técsőn, saját (igen kicsi, szegényes) házában. Odahaza, a bátyjával közös telken ravatalozták fel, szépen, muzsikával búcsúztak tőle görögkeleti szertartás szerint, majd elkísérték végső útjára. Nem kellett sokat utaznia – a temető a szomszédban van. Isten veled, Misi – éljen a técsői muzsika! Keszthelyi Imre Megjelent az Amaro Drom roma lap 2007 márciusi számában.

39

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

Advertisement