Page 35

fontos. A fiataloknál gyakran tetten érhető, hogy a biztonság kedvéért teljesen kötött folyamatot táncolnak. De köztük is akadnak olyanok, akik már annyira elmélyedtek egy-egy táncban, hogy tudnak a pillanattal élve, rögtönözve, szabadon táncolni. Aki viszont már a második, harmadik aranysarkantyúért vagy aranygyöngyért jön, tudjuk róla, hogy képes a „szabad táncra”. A szabad táncolás nagyon sok összetevőből áll. Nemcsak azt jelenti, hogy megváltoztatom a figurák „eredeti” sorrendjét, vagy a folyamatból önkényesen kiválogatott motívumokat valamilyen magam alkotta sorrendbe teszem. (Megtanítunk öt figurát a gyerekeknek a próbateremben, s azt kérjük tőlük, hogy „improvizáljatok!”.) A rögtönzés a táncalkotásnak egy olyan sajátos módja, amikor a tánc „megalkotása” és „előadása” egy ugyanazon pillanatba sűrűsödik. A táncos az addig fölgyűlt tudását a pillanathoz igazítva, táncát a jelenlévőkhöz „címezve” táncol az illető táncműfaj formai-műfaji keretei között. Ez egyszerre jelent azonosságot és másságot, kötöttséget és szabadságot, kiszámíthatóságot és váratlanságot. A pillanathoz igazítás egyik fő eszköze a hatáskeltő eszközök jó megválogatása. Ha a ritmikai eszközöket veszem elő, s abban vagyok változatos, elaprózom a mozgásokat; akkor nem lehet nagy plasztikájú mozdulatokat táncolni, mert a rövid, kis mozgásokra kell figyelni. Ha pedig szélesebb mozdulatokat csinálok, akkor pedig ritmikailag nem lehet aprózni. Csak a nagy hangjegyértékekre lehet széles, nagy mozdulatokat táncolni. Példaként mondtam ezt a két hatáskeltő eszközt, a plasztikát és a ritmikát. Jól kell tudni őket váltogatni. Ez már az improvizáció része, hogy tudom, mindezt hol, mikor, miként lehet alkalmazni. – Milyen volt a verseny összképe? – Nem sok kimagasló egyéniség akadt a mezőnyben. Van egy magas színvonalon táncoló, jó átlag, s abból az átlagból nem nagyon vannak kilógók se fönt, se lent. Ez annak is köszönhető, hogy előválogatás volt. – Ez alulról szűrt, de felülről nem. – Felülről nem. Vannak olyan fiatalok, akik az „oroszlánkörmeiket” mutogatják. Soknak közülük adtunk zsűri különdíjat, ami könyvjutalomban nyilvánult meg, mert egy-egy táncfajtát nagyon virtuózan, szépen eltáncoltak. Ez azonban még nem mindig jelenti a táncolni tudást. – Tudnál említeni néhány nevet? – Ramasz László, Sánta Gergő, Popovics Márk, Húsvét Csaba, s még sorolhatnék néhányat. Egy-egy táncfajtában nagyon jók, de a tánc általános képe még kívánni valót hagy maga után. Nagyon igyekeznek virtuóz táncokat, mozgásanyagot választani, mert úgy gondolják, ezzel hatni lehet a zsűrire és a közönségre is. De ez csak egyik fele a táncos tudásnak, ezeket a mozdulatokat „viselni” is tudni kell. Ez a táncos magatartás, amihez még fiatalok. Láttuk például Árus Feri táncát egy fiatalembertől. Ahhoz, hogy ez számunkra elfogadható legyen, sok mindent kellett volna tudnia Árusról. Milyen szerepe volt abban a közösségben, amiben mint zenész élt. Hogyan élt meg ebből. Amit ő táncolt, az a legényes egyfajta pamfletje volt verbunkos muzsikára. S ezt egy virtuóz, „csupa ideg” cigányzenész adta elő, aki abban a kalotaszegi közegben is mulattató funkciót töltött be. Az emberi habitusa is olyan volt. Ezt a dolgot érteni kell. Nem egyszerűen táncmozdulat, táncos feladat, hanem különleges előadói produkció ez, ott abban a közegben is különleges, annak sokféle felhangjával. Amikor színpadra hozzuk, végig kell gondolni, hogy mit mutatok meg ebből és milyen módon. Nem lehet ezt a táncot ilyen komolyan eltáncolni, minden felhang nélkül, nem értve a dolgot, egyszerűen technikai feladatnak fogva fel. A táncos így közelítette meg, s én, a néző, hitetlenkedve néztem. – Nem, ezt nem lehet már kibírni, ezt az aprózást. Ezt a tempót kitáncolni már lehetetlen – gondoltam magamban.

– Ez táncvicc? – Igen, nagyon sok tekintetben táncvicc, amit komikus helyzetekben lehetett előadni, különleges pillanatokban. Annyi sok mindent jelent még önmagán kívül, amit mint jelentésréteget, meg lehetne fejteni a táncban. Ehhez kevés táncosnak van meg ma a mozgalomban a táncos képessége, észbeli tudása, és érzelmi energiája együttvéve. – Nem elég a fizikai erő, a technikai tudás? – Ha mint egyszerű táncos feladatot tekintem, egy fiatal tehetséges táncosnak könnyebb eltáncolni Árus Feri verbunkját, mint egy dél-alföldi vagy rábaközi csárdást. Itt lassúbb mozdulatokat kell kitölteni viselkedéssel, gesztusokkal, érzelmekkel alátámasztani a táncmozdulatot. Ez még nagyobb feladat, ehhez még érettebbnek kell lenni. – Mennyire tudtak a zsűri tagjai megegyezni a címek és a díjak odaítélésében? – A legnagyobb viták a különdíjasoknál voltak. Sokkal jobban egyet tudtunk érteni abban, hogy kik azok, akik az aranysarkantyút, aranygyöngyöt megkapják. Az első az volt, hogy végigmentünk, s szétválogattuk az egyértelmű és nem egyértelmű helyzeteket. Az idén elég sok egyértelmű díj adódott. Abban támadt inkább vita közöttünk, hogy valakit részesítsünk-e inkább különdíjban, vagy felemeljük az aranysarkantyúsok közé. Az volt a kérdés, hogy egy fiatalnak azt mondjuk-e, „most nem értékelünk, de gyere vissza!”. Vagy díjban is kinyilvánítjuk az elismerésünket. A rendezők természetesen mindenkit visszavárnak, ezt hangsúlyozom. – Volt-e még valami, ami feltűnt neked a verseny során? – A profi táncosok problémája. Nagyon pozitív, hogy amatőrök és profik együtt vannak ezen a versenyen. Mindenkinél egy a mérce. Nem merült föl, hogy adjunk díjat valakinek, mert profi, vagy díjazzuk az amatőrt, mert ahhoz képest milyen jól csinálja. A profiknál megfigyelhető, hogy nagyon nagy a tánctudásuk, de az előadói készségük színpadra orientált. Olyan előadói stílust, olyan manírokat sajátítanak el, amik a hagyományos táncoktól idegenek. A koreográfus gyakran megköveteli tőlük: Mosolyogj a közönségre!”. Itt semmiféle ilyen elvárás nincs, ez szólótáncverseny. Nem kell „rátáncolni” a közönségre, mint a „színpadon”. Jobban értékelem, ha a saját táncára figyel, a partnerre, a zenére. Annyi mindenre kell figyelni. A nézőközönség csak egy ezek közül. A hagyományos közösségekben, ha pontozás közben fel akarja hívni magára a figyelmet egy legény, egy leánynak vagy egy vetélytársnak a figyelmét, akkor sem táncol rá. Oda se néz, bár magában izgul, hogy odafigyel-e az illető. – Mintha profi közegben kevesebb tere lenne az egyéni táncos magatartásnak. – A tánctanítás ma már profi együttesekben is olyan, hogy „táncolni” tanítják meg a táncosokat, „anyanyelvi” szinten. – A produkciókban ezt kevéssé hasznosítják. – Nem igazán tudják, mert nem ezt kérik tőlük. A táncokat mintegy „kifordított”, a közönség felé „kiterített” formában táncolják az együttesekben. Itt Békéscsabán viszont nem kell kiteríteni a táncot. Elő kell adni, de nem kell „színpadivá” tenni. Ez másfajta viselkedési módot igényel. Egy hivatásos táncos, aki elég időt töltött már el a szakmában, húsz, akár harminc évet is, eljut arra a szintre, hogy annyi táncmozgást tanult meg, olyan precizitással és aprólékosan, hogy már az adatközlő egyéni mozgásmódját is vissza tudja adni. Megtörténhet viszont, hogy egy idő után elveszti a saját táncstílusát. Ilyenkor az a feladat, hogy felfedezze önmagát, s a sokféle gesztust, amit megtanult, a sokféle táncolási módot újraértelmezze, önmaga testére szabja, megőrizve egyben a táncfajták sajátos „lelkületét”. dr. Nagy Zoltán

35

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

Advertisement