__MAIN_TEXT__

Page 33

A XVIII. Országos Szólótáncfesztivál Békéscsabán Beszélgetés dr. Felföldi Lászlóval, a zsűri elnökével – Mióta jársz a felnőtt szólótáncversenyekre, Békéscsabára? Milyen tapasztalatokat szereztél a különböző alkalmakon? – Az elmúlt 33 év alatt többször voltam a zsűriben, de jártam ott párszor nézőként is. Más szólótáncversenyeket is ismerek: a budapesti legényes-versenyt, a verbunkos-versenyt Sárváron. Hallottam már a pásztortánc-versenyről, de ott nem jártam. Van egy nemzetközi tapasztalatom is, a csehországi, strazsnyicei morva verbunkverseny. Mindegyiknek valamiképpen más a koncepciója, a célja, s mindegyikben van olyan elem, amit értékelni lehet. Békéscsabán a kötelező és a szabadon választott anyag lehetőséget ad a táncos tudás többoldalú megismerésére. Nemcsak a versenyt látjuk, a próbákat is. A gála és az esti táncház is ad új benyomásokat egy-egy táncosról. Emellett évről-évre visszajárnak a versenyzők. Nyomon követhetjük a fejlődésüket egészen az örökös aranysarkantyúig, de még azután is, amikor már tanítványaik kísérőjeként vannak jelen. Olyan műhely ez a békéscsabai verseny, amihez hasonlót nem ismerek. Még Kelet-Európában sem, ahol az egyéni, improvizatív tánchagyomány miatt ennek keletje kellene, hogy legyen. Sok helyen még mindig a koreográfiai szemlélet uralkodik. – Változott-e a verseny az elmúlt 33 év alatt? – Ha jól látom, az alapgondolat nem változott. A cél: felhívni a figyelmet a tánchagyomány legszebb típusváltozataira, kötelező táncként szerepeltetve azokat. Az évek során gyönyörű repertoár alakult ki, s fokozatosan, lépésről-lépésre gazdagodik. Ez is a fesztivál iskolajellegét, a műhelyjellegét erősíti. A zsűri-vélemények és a táncosok tapasztalatszerzése révén a dolog egyre mélyül. Volt idő, amikor a viseletre kellett figyelmeztetni a táncosokat. Volt, amikor az eszköz fontos szerepét hangsúlyoztuk. Ugyanezt mondtuk el a táncos viselkedésről is. Hogy a zenével s a zenésszel tartani kell tudni a kapcsolatot. Nem szerencsés rátáncolni a közönségre, figyelmen kívül hagyva a zenészt, aki ott húzza neked. Ezek a szempontok, mint tanulság ma már beépültek az új generációk felkészítésébe. Ők ezek ismeretében jönnek már a versenyre. Ezáltal is gazdagodott a fesztivál, s az évek során így nagy érték, nagy tudásanyag halmozódott fel. – Talán a színpadszerűségre, a látványosságra törekvéssel függ össze, hogy a viselet olykor jelmezként jelenik meg, s egyes táncosok, de inkább táncosnők, mint egy karácsonyfa, úgy feldíszítik magukat. Mit gondolsz erről? – Van ilyen tendencia, de úgy érzem, nálunk ez megmarad a hiteles táncolás keretei közt. A morva verbunk-versenyen vőfélynek öltöznek a versenyzők, pálcával, hatalmas szalagokkal a kalapjukon, olyan bokrétákkal, hogy beborítja a táncost. Ez az, amit nem szeretnék látni a békéscsabai fesztiválon. – Beszéljünk a kötelező táncokról! Milyen volt a karakterük, mit lehetett kihozni belőlük? Mire kellett figyelni? – Emlékezetem szerint, ezek a táncok a 33 év alatt már többször előfordultak. Ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy a rendezők nem arra törekszenek, hogy minden alkalommal más táncfajtát vegyenek elő. Másrészt, nem egyetlen táncfolyamatot jelölnek ki előadásra, mint a legényes-versenyen szokásos. Volt itt is a legelején ilyen elvárás. Egy konkrét táncfolyamatot kellett eltáncolni, filmről. Egy idő után azonban kiderült, hogy ezen a fesztiválon ez nem valósítható meg. Már csak azért sem, mert az indulók táncoskészsége nem volt ugyanaz, mint egy paraszttáncosé. Abból a néhány motívumból, amit egy táncfolyamat alatt egy paraszttáncos bemutat és azokból a szabályokból, amiket használ, egy most tanuló fiatal nem tudja ugyanazt a hatást elérni. Tanulásnak az nagyon

hasznos, hogy egy paraszttáncos jól sikerült, szép improvizációját valaki eltáncolja. De ahhoz érettebbnek, tapasztaltabbnak kell lenni, hogy ki tudja tölteni az adott teret és időt a táncával. Ezért változtatták meg a kiírást, s inkább egy tánctípust, regionális altípust tűznek ki, mondjuk mezőföldi eszközös-táncok vagy somogyi kanásztánc, mert azon belül több falu, több táncos, nagyobb anyag és motívumkészlet áll rendelkezésre. Itt az is kiderül, hogy a versenyző miként válogat a meglévő mozgásanyagból, s hogyan tudja a táncot magáévá tenni. Milyen képet alkotott magának a táncról, és nekünk mit közvetít róla. Nemcsak a táncos-tudásáról, de az ízléséről is árulkodik a tánc. Mind a kettő, a szakmai tudás és az ízlés is egyaránt fontos szempontja megítélésnek. A mostani kötelező táncok segítettek abban, hogy az új generáció, a legfiatalabbak el tudjanak mélyedni egy ilyen, a mozgalomban nagy becsben álló táncanyagban. A haladóbbak pedig továbbléphettek az elmélyülés, a megértés folyamatában, olyan táncos-tudásról, előadói készségről téve tanúságot, amit sehol máshol, a színpadi koreográfiákban sem lehet megtalálni. – Próbáljuk meg sorra venni a négy kötelező táncot, s néhány szóval jellemezni azokat. – A somogyi és a mezőföldi kanásztánc a tánc-kincsünk legrégiesebb, legveretesebb, legegyszerűbb tánca. Szerkezetében a legkevésbé bonyolult. Lassú tempójuk miatt mindkettő nagyon nagy plasztikai tudást, nagy előadói készséget igénylő feladat. Mindkét tánc igen gyakran csak egy-két tagú motívumokból áll, amit hoszszan lehet ismételni. Nincsenek benne olyan trouvaille-ok, hogy a zene fél dallamhoz, egész dallamhoz ér, s virtuóz, színes, izgalmas lezáró motívumot lehet produkálni, mint a legényesben. Mással kell hatást elérni. Az elementáris erő, a robusztusság az előadásmódban – ez az, amit a két tánc megkövetel. Ezzel egy kezdő táncos ritkán tud megbirkózni. A fiatalabbja (de az idősebbje közül is az, aki vérmesebb), nem bírta ki ezt a monotóniát. „Beleújítottak”, ritmikailag „megbodorították” a táncot, pedig itt egyszerű ritmusok jellemzőek. – Megpróbálták hatásosabbá tenni. – Így van. Egy másik jellegzetesség, a zene és tánc nem kötelező egymásmellettisége. Nincsenek lezárások, nagyon határozott sorvégek, nem mindig találkoznak a zenei és a táncos cezúrák. Persze, ha találkozás van, nyomatékosabb, izgalmasabb az előadás. Sokan eszközzel táncoltak, de mivel nem tudtak mit kezdeni vele, nagyon gyorsan letették, megszabadultak tőle. Holott az eszközzel annyi sok mindent lehet kezdeni. A filmeken is látni, a néprajzi szakirodalomból is nagyon sok minden kiderül, mit tett a pásztor az eszközzel, hogyan mórikált a bottal, sapkával, üveggel. Ezek az apró játékok is olyanok, hogy nehéz kitölteni őket érzelmi energiával. Azt tudni kell „viselni”, hogy az ember „bolondságot” csinál a botjával. Ezen kívül a botos-táncoknak van egy jellegzetes „strófikus” felépítése. Amikor leteszi a botokat a pásztor a földre, előbb körülötte jár, beméri tulajdonképpen, s aztán egyszer csak beleugrik és csinálja a trükköket. Ez a „strófikusság” – a körüljárás és a boton belül való tánc váltogatása ritkán jelent meg. Volt, aki elhagyta a körüljárást, legfeljebb egyszer megcsinálta, aztán nagyon hosszú ideig, dallamokon keresztül benne ugrált, majd a párjával, kezdett el mórikálni. – Lehet-e azt mondani, hogy ez a viselkedés nehezen megoldható feladat volt a táncosoknak? Nem tudták magukat beleélni. – Nem is könnyű ezt visszaadni. Mert még a huszadik század eleji faluban is egy pásztor viselkedését „deviánsnak” minősítették.

33

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

folkMAGazin 2007/2  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: A pávazene mindenkié...; K. Tóth László: Pávaének; Kóka Rozália: Emlékszilánkok Kodály Zoltánról; Sándor Ildikó...

Advertisement