Kulcsár Ferenc és a Nagyenyed vidéki népzene A MAGYARBECEI KULCSÁR FERENC BANDÁJA Nagyenyed vidéki magyar és román népzene
Saját népzene- és fotógyűjtéséből szerkesztette: Pávai István Muzsikál: Kulcsár Ferenc, prímás – Magyarbece (1920) Bojin Florean, kontrás – Felenyed (1923) Kardos Gheorghe, bőgős – Felenyed (1932) A hangfelvételeket Nagyenyeden, 1993. december 26-án Pávai István készítette Kiadja a Hagyományok Háza – 1011 Budapest, Corvin tér 8. www.hagyomanyokhaza.hu Felelős kiadó: Kelemen László • Borító: Perger László
N
agyenyed Erdélyben, a Küküllő torkolatától 15 kilométerre északra, a Maros jobb partjának síkján fekszik. Az Enyed vidéki kistáj a Maros mindkét oldaláról befutó kis patakok völgyeit, illetve a köztük lévő területeket foglalja magába. Ezen a tájon is éltek szép számmal cigányzenészek, a gyakori táncalkalmak miatt azonban több helybeli magyar ember is megtanult muzsikálni, s a zenélést mellékkeresetként évtizedekig művelte. Ilyen volt többek között a lőrincrévi Székely Zsiga, Molnár Zsiga, a magyarlapádi Sípos dinasztia mellett Szabó Sándor, Szilágyi András, a magyarbecei Kulcsár Ferenc, Szabó „Bence” Dénes, Varga Dénes, Varga János és a Szánthó testvérek. Utóbbiak közül Feri és Gyuri hegedült és furulyázott is, János kontrázott, Jóska bőgőzött. A furulyát nem használták zenekarban, inkább csak a juhok mellett furulyáztak. A kontrát hegedűből alakították ki, egyenesre vágták a széket (húrtartó lábat), s ugyanúgy hangolták, mint a hegedűt, de elhagyták az e-húrt. Csak később ismerték meg a háromhúros kontrának a cigányzenészeknél gyakoribb, mélyhegedűből átalakított formáját, amelynek a-húrja a hegedű a’-húrjánál egy oktávval mélyebbre van hangolva. A hegedű hagyományos megnevezése Magyarbecében muzsika, a kontráé kontora, a bőgőé gordon, a vonóé pedig nyirentyü. Ha nem nagybőgő volt a bandában, hanem gordonka, azt kicsi gordonnak nevezték. A városiasabb hangszerneveket (brács, cselló stb.) egyébként mindegyik esetében ismerték. Kulcsár Ferenc 1920-ban született Gyulafehérváron, de nem volt városi ember. Magyarbecei magyar családból származott, sokáig ott lakott, ott tanult meg muzsikálni helybeli cigányzenészektől. Ezek egyike volt Majla István, a „másikat így mondták, hogy Aradi [Pista], hogy felakasztotta a hegedűt a falra, s ott is szólott, o’an híres zenész vót ... Azt mondják, hogy foglalkozott ezekkel a lókupecekkel, lókupec vót. A lovat is mikó megpatkolták, visszafelé tették a patkót ... ezek a lótolvajok ... hogy gondolják, hogy çre [előre] mejen, s ő visszafelé ment.” A lókupecség miatt aztán börtönbe is került. Róla mesélték az öreg beceiek, hogy mikor szabadulása után jött hazafelé, a falu határában a Nyergesen énekelte a „Nyisd ki rózsám ablakidat, Ereszd bé a galambodat” kezdetű keservest, amit azóta is az ő nótájaként tartanak számon, legalábbis Szántó Ferenc szerint, akinek mestere „Kulcsár Feri bácsi” volt. A
36
16 évvel fiatalabb tanítvány így emlékezett rá: „jó barátok vótunk, jó ember vót, aztá’ min’ hívutt oda, gyere, ecsém mutassak”. Kulcsár Ferenc rendszerint tudatosan magasabbra hangolta hegedűjét a normál hangolásnál, akár több hanggal is. Ezt esetenként olyan módon érte el, hogy a fogólapon a húrokat egy adott magasságnál átkötötte, s így az alapfekvés magasabbra helyeződött át. Máskor a hangzás erősítése céljából az e-húr megkettőzte. Az itt hallható felvételek esetében leggyakrabban az e” a’ d’ g’ hangolást használja, ahol a legvastagabb húr van egy oktávval magasabbra hangolva. Első látásra úgy tűnhet, hogy ezek a hangolásmódok teljesen egyéni ötletek, pedig az 1960-as években még zengőhúros vonós hangszert is használtak Becében, amely alakja szerint sem tartozott a modern hegedűfélék családjába. Szőcs István kolozsvári író erre vonatkozó adatot említ abban a levelében, amelyet Tánckísérő hangszerek című írásom megjelenése alkalmából küldött számomra (Igaz Szó, 1989/1. 73–79.): „Kb. 25 évvel ezelőtt egy télen, az Alsó-Fehér megyei Bece faluban, egy fonóban láttam ilyen hangszert. Kb. 25 cm széles, 40–45 hosszú lehetett, téglalap alakú, fekete szurtos, a legény úgy játszott rajta, mint általában a falusi brácsások, úgyszólván teljesen függőleges irányba húzogatta a vonót. Nagy zengés-zörgés kísérte a dallamot, nem számoltam meg, de több durva drót húrja volt, mint a citera rezgő húrjai, meghatározhatatlan hangolásúaknak tűntek.” Enyed vidékén a hagyományos zenekar leggyakoribb összetétele hegedű-kontra-bőgő volt. Ez alkalmilag bővülhetett hangszerkettőzéssel vagy más hangszerekkel, de ezeket az eseti hangszeregyütteseket a helyi szokásrend hosszú távon nem szentesítette. Arra a kérdésemre, hogy szoktak-e Becében két prímással muzsikálni, Szánthó Ferenc ezt felelte: „nem szeretek senkivel, nem tudok kottából muzsikálni” – utalva ezzel arra, hogy két prímás esetén már alkalmazkodni kell egymáshoz, nem lehet ugyanolyan szabadon, variáltan játszani, vagyis lerögzültebb lesz a zene, akár a kotta esetében. Becében Kulcsár Ferenc is hosszú ideig ilyen hegedű-kontoragordon összeállításban muzsikált a két Szánthó testvérrel: a kontorás Jánossal és a gordonos Józseffel. Az 1960-as években Nagyenyedre költözött, és évtizedekig felenyedi cigányzenészekkel játszott. Közülük többnyire Bojin Florean kontrással (született: 1923) és Kardos Gheorghe bőgőssel (született: 1932), akik az itt hallható felvételeken is kísérik. Bár mindketten ortodox vallású románcigányok, utóbbi nevét azért írtam magyarosan, hogy érzékeltessem annak kiejtését, hiszen viselője maga is magyarosan, magyar a-val ejti, vagyis olyan magánhangzóval, amelynek nincs megfelelője a román nyelvben, tehát minden bizonnyal magyarcigány család elrománosodott leszármazottja. Nekik egyébként Kulcsár Ferencen kívül „saját” felenyedi prímásaik is voltak: Ghiurcuţa és