Page 23

Győri Károly (1955–2006)

Megint elnémult egy hang, egy nagy zenei megnyilvánulás hangja. Győri Károly, a szólista, kamarazenész, sokak csodált tanára és mestere, a Vujicsics Együttes Örökös tagja, prímtambura-színe, a délszláv örökség megingathatatlan ápolója már nincs közöttünk. Abból a bástyából esett ki egy kő, ami nélkül a magyarországi délszláv etnikai-kulturális-zenei hagyományaink vára réges rég düledező halmaz volna, ülnénk a málló romokon és elmélkedhetnénk csupán, milyen is lehetett a hajdan szőlővel benőtt gyönyörű építmény, melynek árnyat nyújtó falai között nemzedékek tanulhatták meg a muzsika, a dal, a tánc szeretetét és alázatát, a megtartó együttlét és a közösség fontosságát, értelmét. Minden nagy muzsikus köré már életében anekdoták fűződnek, anekdoták, melyek átmenetileg feloldják, majd bizonyossá teszik a misztikumot, a hangszeres virtuozitás, a színpadon való megjelenés, az egyén kibontakozásának misztikumát, a megismételhetetlenség biztos érzését. Még a 80-as évek elején Boczán Béla bácsi pécsi műhelyében ülve szemléltem, amint hirtelen tágra nyílt az ajtó és sorban léptek be a senkikkel össze nem téveszthető, és sokunk által csodált Vujicsics Együttes tagjai. Meglátogatták az öreg hangszerkészítőt, aki még ugyanúgy fontosnak érezte a hagyomány ápolásának erejét, mint maguk a zenészek. Abban az időben a korszakalkotó „Fekete Lemez” sokunk figyelmét és egyre inkább szívét is egy olyan már-már elsorvadt kultúra felé irányította, ami immáron – a nekik köszönhető fáradhatatlan lelkesedés és munka során – szerves része lehet mindennapjainknak. Ennek a küldetésnek volt elengedhetetlen része Karcsi, egy olyan küldetésé, mely pont olyan, mint a föld művelése, vagy a család, a nemzedék erejébe vetett hit gyakorlása. Jellegzetesen huncut, féloldalas mosolya, a zenekar többi tagja felé küldött bizonyosság-mimikája olyannyira hozzátartozott az együttes megjelenéséhez, mint a karmesteri pálca suhanása egy szimfonikus előadáson. Hogy „Károly barátunk hangszerén egyszerre nem egy, de több húrt is képes volt megszólaltatni”, az már csak a játék, a szépség kiteljesedése volt. A hangszerrel éppen csak ismerkedő kezdő is érezte, hogy itt valami különleges történik, akár tambura-, akár hegedűjátékát hallgatta, látta. Virtuóz mester-játéka mellé társult egy nehezen megfogható adalék, a megszólaltatás, az átadás különleges igénye és képessége, ami azon nyomban közelivé, megélhetővé tette minden mozdulatát. Mindez óhatatlanul társunkká teszi mostantól a szomorú bizonyosságot, hogy soha semmi nem fog már úgy szólni, mint ha Karcsi is részese volna. Művészete örök jel mindannyiunk számára, de különösen azoknak, akiknek megadatott, hogy játékát, mosolyát, egész lényét valaha egyszer is láthatta, hallhatta. Drága Karcsi, nyugodj békében, az igazi nagy prímások legszebb égi karzatán! Henics Tamás

23

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2006/4  

A TARTALOMBÓL: Sztanó Hédi: Zamora, Europeade Fesztivál; Héra Éva: Dél-koreai CIOFF-delegáció; Csempesz Péter: A tánc és a tér kapcsolata; K...

folkMAGazin 2006/4  

A TARTALOMBÓL: Sztanó Hédi: Zamora, Europeade Fesztivál; Héra Éva: Dél-koreai CIOFF-delegáció; Csempesz Péter: A tánc és a tér kapcsolata; K...

Advertisement