Page 27

Átfogó szintézis Kaposi Edit kutatói tevékenységéről Kaposi Edit a II. világháború utáni tánckutató nemzedék egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb tagja. Érdeklődése egyaránt kötődik a néptánchoz, a tánctörténethez, s az alkalmazott tánckutatás szinte minden ágához – a táncoktatáshoz, a tánckritikához, a színpadi és versenytánchoz. Ez a sokoldalúság, s az ezzel párosuló átfogó szemlélet az egész tánckultúrát a maga teljességében látni és láttatni akaró szándékából fakadt.

A

z átfogó szemlélet egységes módszertan kialakítását követelte meg, amelynek egyik központi gondolata a tánc esztétikai jellemzőinek és konkrét társadalmi hátterének egységben való vizsgálata. Ez a szemlélet és módszer, amelyet Kaposi Edit a néprajzi tanulmányai során sajátított el, pályája során általános elvvé vált számára, s termékenyítően hatott a többi érdeklődési területére is. Ezáltal írásai szemléletesebbé, olvasmányosabbá, s más tudományágak számára is felhasználhatóbbá váltak. Erről tanúskodik az a több mint 300 változatos műfajú írás – könyv, tanulmány, ismeretterjesztő cikk, élménybeszámoló, kritika, könyvismertetés, évfordulós megemlékezés, nekrológ, tárca, alkotói portré, interjú – és a több mint 50 lexikon szócikk, amely a még ma sem lezárt életművét alkotja. Szakírói tevékenysége mellett minden más munkájában is megnyilvánul igényessége, széles néprajzi és művelődéstörténeti tájékozottsága. A táncoktatásban éppúgy, mint a mozgalomszervezésben, s az ún. „művészeti diplomáciában”. Ennek az áttekintésnek a megírásához az indítékot a „Bodrogköz táncai és táncélete” című, 1949-ben írt munkájának kiadása adja. Ezért bármennyire is csábító, mégsem foglalkozunk mélyebben Kaposi egész munkásságának értékelésével, csupán a néptánc és az ahhoz szorosabban kapcsolódó tánctörténeti kutatásaira összpontosítjuk figyelmünket. Kaposi Edit kutatói pályája az 1940-es években indult. Családjából a magyar kultúra iránti tiszteletet, az ismeretszerzés és terjesztés vágyát, a korabeli táncmozgalomból a szép mozgás örömét, a Budapesti Pázmány Péter Egyetemről pedig (1943–1948) az alapos elméleti és módszertani fölkészültséget hozta magával. Első jelentős munkája, amelyre Ortutay Gyula indította el, a Bodrogköz tánchagyományának monografikus föltárása volt. Ez volt doktori disszertációjának témája is, és ezáltal ő lett az első fokozattal rendelkező tánckutató Magyarországon, aki a néptáncot választotta témájául. Szemléletének akkori frissességéről, újszerűségéről, a néptánckutatást megújítani szándékozó lendületéről „A néptánckutatás új útjai” című írása és a gyűjtőmunka ered-

ményeiről számot adó két összefoglaló („A tánc a bodrogközi Cigándon” és a „Bodrogköz táncai és táncélete” című dolgozat) tanúskodik. Az 1947 és 1949 közötti időszak a magyar néptánckutatás termékeny korszaka volt. Ez idő alatt több olyan munka jelent meg, amely arról tanúskodik máig, hogy a néptánckutatás klasszikus periódusa lezárult, s szemléletében, módszereiben új korszak következett. Elsőként említjük Molnár István „Magyar tánchagyományok” című könyvét (1947), amely a néptáncok minden addiginál alaposabb formai-morfológiai megközelítésével, mozgásközpontú elemzésével tűnt ki. A következő Gönyey Sándor és Lugossy Emma „Magyar népi táncok I.” című kötete (1947), amely a Lábán táncjelírás alkalmazásával, s a táncok néprajzi hátterének rövid megvilágításával példát mutatott a néptáncok újszerű, közérthető formában való közzétételére. Mindkét munka arra törekedett, hogy a magyar néptáncokról táj szerint és műfajilag sokrétű, új szemléletű áttekintést adjon, s így segítse ezek népszerűsítését. Elekes Istvánné „Magyar néptáncok” című könyve is megjelent 1947-ben, amely a korabeli közép- és felsőfokú intézményekben folyó néptáncoktatás tankönyvének készült. Bár szemlélete különbözik az előbb említett két könyvétől, de ebben a műfajban e munka úttörő jelentőségű a magyar táncokra vonatkozó addigi ismeretek rövid, didaktikai célú összefoglalásával, s a magyar tánchagyomány fő műfajait reprezentáló táncanyag tanítható formában való közreadásával. (E munka létrejöttét Lábán Rudolf is figyelemmel kísérte.) Ebbe a sorba illeszkednek újszerűségükkel Kaposi Edit (1947a, b; 1949), Faragó József (1946) és Morvay Péter (1949) írásai is. Csak sajnálhatjuk, hogy e munkák egyike sem kerülhetett bele az 1947-ben megjelent Magyar Népkutatás Kézikönyvébe, amelynek célja a korabeli néprajzi kutatás teljes panorámájának megrajzolása volt. (A Morvay Péter által sajnos soha meg nem írt néptánc-összefoglaló hiányát később Maácz László (1961), Pesovár Ferenc (1983) és Martin György (1979, 1982) kutatástörténeti összefoglalói pótolták.

Kaposi Edit 1947-ben az Etnographiában megjelent rövid módszertani írásában a korabeli folklórkutatás legjobb módszereinek ismeretében, a kor színvonalán fogalmazta meg a néptánckutatással kapcsolatos elvárásokat. Ezt a címválasztással is igyekezett jelezni („A néptánckutatás újabb feladatai”). Az új módszer lényegét a tánc és a társadalmi környezet együttes vizsgálatának igénye adta. A tánc társadalmi szerepét, jelentőségét, életét kívánta a kutatás középpontjába állítani. „Mint minden más népköltészeti, illetve népművészeti termék vizsgálatánál, úgy a táncnál sem elégedhetünk meg ma már a produktumnak csupán esztétikai vagy műfajbeli vizsgálatával, hanem az alkotóval, az emberrel, az embercsoporttal kell azt kapcsolatba hozni. A mű jelentősége, szerepe és viszonya az emberhez ugyanúgy fontos része a kutatásnak, mint a mű abszolút értékelése.” – írja a 243. oldalon. A szinte gyűjtési útmutatóként megfogalmazott kérdések sora a tanulmányban arról tanúskodik, hogy Kaposi Edit tekintettel volt a tánccal kapcsolatos legapróbb közösségi és egyéni momentumokra is. Hangsúlyozta az egyén és a tánc, illetve a közösség és a tánc viszonyát, mint alapvető kutatási feladatot, amelyet a tánctanulás, a hagyományozódás, a táncélet konkrét vizsgálata révén kívánatos megvalósítani. Ez a fajta szociográfiai szemlélet a tánc múltjáról a jelenre, az általánosról az egyedire terelte a figyelmet. Az általános vonások mellett fontosnak tartotta az egyes táncokra, a helyi közösségekre és az egyénekre vonatkozó kérdéseket is. (E szemléletben nyilvánvalóan tetten érhető a korabeli mesekutatás előadó-egyéniségek szerepét vizsgáló eljárása, amely Fedics Mihály meséinek megjelenése óta – 1940 – a magyar folklórkutatás új módszerének számított.) Kaposi a társadalmi szemlélet hangsúlyozásával (a forma és a funkció együttes figyelembevételével) kívánta a néptánckutatást a korabeli néprajztudomány színvonalára emelni, s alkalmassá tenni arra, hogy eredményei felhasználhatók legyenek a néprajzi-folklorisztikai kutatások egésze számára. Mint írja: „... ha néptáncainkat is pontos néprajzi, tudományos vizsgálat alá akarjuk vetni, s megadni az összehasonlítás lehetőségét, minden egyes lejegyzett táncnak a szociográfiáját is közölnünk kell, hogy a tánchagyomány életképességét, a közösségben való jelentőségét is fölmérhessük. Ezek a kutatások mutatják majd meg, hogy mennyire nem csak »művészeti produktum« a tánc a paraszti életben, hanem annak a maga megfelelő helyén kiegészítő egésze, fontos része...” Kaposi Edit két későbbi munkája, amely a néptánckutatás módszertani elveivel foglal-

27

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2006/3  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Történelmi pillanat; Hollókői Lajos: Az „Önkéntes kiváló mérvadó”; Darmos István: Honlap a Bodrogköz hagyomán...

folkMAGazin 2006/3  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Történelmi pillanat; Hollókői Lajos: Az „Önkéntes kiváló mérvadó”; Darmos István: Honlap a Bodrogköz hagyomán...

Advertisement