Page 55

Azt tudtuk, hogy van egy Magyarország... Petrás Mária útjai fényben-árnyékban

É

letemben egyszer jártam Brennbergbányán, 1990 nyarán. Moldvai csángó gyerekeket táboroztattak ott, egy gyermeküdülőben, s a szervezők meghívtak, hogy tartsak nekik egy mesedélutánt. Az a napom is úgy zajlott, miként sok másik napom zajlik. Hajnalban indulás valamilyen közjárművel, megérkezés, rövid ismerkedés, öltözködés, előadás, búcsúzás, hazazötyögés. Bizonyos, hogy ma már eszembe se jutna Brennbergbánya, ha a hazaindulásom előtti percekben nem mutatnak be nekem egy kedves fiatalasszonyt. Pár percig beszélgethettünk csak mindössze, mert sietnem kellett a vonathoz. Az asszony elmondta, hogy két gyermekével együtt jött Moldvából. Nagyon boldogok, hogy itt lehetnek. Igen rokonszenvesnek találtam, szívesen beszélgettem volna vele még tovább. Hirtelenjében előkaptam egyet a könyveimből és beleírtam, hogy „Szeretettel Petrás Máriának”, rajzoltam egy kis virágocskát is a lap felső sarkába, aztán elsiettem. Szeptember utolsó napjainak valamelyikén hallgattam a rádiót. Bemondták, hogy a mai napon száz, határon túlról érkezett magyar fiatal, köztük tizennégy moldvai csángó kezdi meg a tanulmányait a Nemzetközi Előkészítő Intézetben. Úgy emlékszem, hogy Csoóri Sándor köszöntötte a fiatalokat. A szívem szinte felujjongott, majd örömömben sírni kezdtem. Istenem, ezt is megértük! Akkor még nem sejtettem, hogy az új életnek nekivágó ifjak között ott van a Brennbergbányán megismert fiatalasszony is. Eltelt néhány hét, s egy este, egyik ismerősömtől kísérve betoppant hozzám egy nagy csapat csángó fiatal. Petrás Marika is köztük volt. – Hogy került ide?- tudakoltam. Csak a vállát vonogatta. – Úgy jő, hogy nem es higgyem el! – hárította el a kérdésemet, és csak évekkel később kaptam rá választ. Ezután egyre gyakrabban találkoztunk itt-ott. Nagyon szerettem vele beszélgetni, Moldváról, a moldvai magyarság gondjairól, a moldvai társadalom rohamos átalakulásáról. Számtalan dolgot jobban megértettem általa. Hamarosan jó barátok lettünk, amikor csak tehettem, meghívtam őt

az általam szervezett műsorokba énekelni. A kezdetektől közelről láttam magyarországi életének küzdelmeit. Újabbnál újabb nehézségei támadtak. Olykor csak a szentlélek tartotta, hogy fel ne adja, meg ne futamodjon. Mindjárt az elején ugyan jó szándékú, de sajátos gondolkodású „alapítványtevők” elszakították a gyermekeitől. Miután ebbe nem nyugodott bele, s a kislányát, kisfiát

magához vette, elveszítette a kollégiumban lakhatás lehetőségét. Miközben keservesen birkózott a magyar nyelven való írás-olvasás tudományával, keményen kellett dolgoznia hármuk megélhetéséért. Elsőre felvették az Iparművészeti Főiskolára. Kiváló tanárok, főként mestere, Csekovszky Árpád és Kő Pál szerető figyelemmel segítették tehetségének kibontakozását. A pedagógusok között komoly ellensége támadt, aki tulajdonképpen nem is Máriára haragudott, inkább az a, szerinte, hallatlan orcátlanság, dühítette, hogy a határon túlról jöttek elvehetik a helyet az itthoniak elől. Kitartóan gyűlölte Máriát és mindent megtett, hogy eltanácsolják a főiskoláról. Petrás Mária 1995-ben jelessel fejezte be tanulmányait a kerámia szakon. Ezt követően még két év mesterképzőt végzett, 1997-ben végül, kitüntetéssel befejezte a tanulmányait. Diplomamunkának egy három és fél méter magas, két méter széles szoborkompozíciót készített. A kereszten függő Krisztus

modellje Róbert fia volt, a kereszt alatt térdelő Mária Magdolna alakját Alina lányáról mintázta meg, a Fájdalmas Szűzanyát saját magáról. Ezt a gyönyörű alkotást a Dévai Szent Ferenc kolostor udvarán állították fel. Boldog vagyok, hogy én mondhattam az avatóbeszédet. Az első néhány (érdi, százhalombattai, budapesti), még baráti segítséggel megszervezett kiállítása után, melyeknek a „Panaszkodás Istennek” címet adta, Petrás Mária művészete országosan ismertté vált. Sorra nyíltak az országban a kiállításai, csak én megnyitottam tizenkettőt. Később azután kiváló művészettörténészek, művészek folytatták a sort. Kő Pál, Jankovich Marcell, Szervátiusz Tibor és még sokan mások méltatták tehetségét. A mély vallásosságát, szülőföldje iránti hűségét, aggódó szeretetét tükröző égetett kerámia domborműveit, szoborkompozícióit megszerette a közönség. Hamarosan számos nagysikerű külföldi kiállításra is sor került. Párizsban, Páduában, Torinóban, Vittoria Venettóban. Majd kanadai, lengyelországi bemutatkozások következtek. Százötvennél több hazai és külföldi kiállítása volt eddig, és egyre több intézményt, templomot, kálváriadombot díszítenek az alkotásai. A tárlatok megnyitóit legtöbbször előadóesttel vagy hangversennyel is összekapcsolták a szervezők, amelyeken Mária népdalénekesként szerepelt. Képzőművészeti sikereivel egy időben vagy talán egy kicsit előbb, mint népdalénekes is népszerűvé vált, mondhatni, gyönyörű pályát futott be. Rendszeresen fellép a Tatros Együttessel, állandó vendége a Muzsikás Együttesnek, az én előadóestjeimnek is gyakorta közreműködője. Egy alkalommal, amikor műsorunk bevezetőjében bemutattam, beszéltem moldvai életéről, a közönség nagy derültségére, abban a szent helyben finoman kiigazította ismertetőmet. Mondván, hogy Rózsika nagy mesemondó, de a dolog nem pontosan úgy esett. Miután befejeztük az előadást, megeskettem Marikát, hogy egyszer magnetofonba elmeséli nekem az életét, hogy többé ne tévedjek. Meg is történt a nagy, tízkazettányi beszélgetés egy csodálatos téli üdülés alkalmával, 2002 februárjában, Pöstyénben.

55

folkMAGazin 2006/2  

A TARTALOMBÓL: Ónodi Béla: Căluş – sár; Könyvismertető – A Bertóké és társai; Kozák József: Az alföldi duda emlékei; Bakó Katalin: Etelközi...

folkMAGazin 2006/2  

A TARTALOMBÓL: Ónodi Béla: Căluş – sár; Könyvismertető – A Bertóké és társai; Kozák József: Az alföldi duda emlékei; Bakó Katalin: Etelközi...

Advertisement