__MAIN_TEXT__

Page 30

Az előadásmódról Ki hogyan tartja a hangszert; az éneklő prímás; a zenész habitusa

Zvonko Bogdan énekes; Janika Balázs tamburazenekara (Újvidék, 1960-as évek)

K

rizsics Tivadar megállapítása javarészt helytálló, bármilyen színpadi produkcióról is legyen szó. Hiszen a nézőt a látvány köti le először, főleg a laikust, s még az igényes, hozzáértő ember számára is nagyon meghatározó az előadó színpadi viselkedése. Hiába rendelkezik remek képességekkel, briliáns technikai tudással, ha nincs kiállása, ha nem tudja „eladni” a produkciót. A színpadon egy „normális”, „hétköznapi” mosoly úgymond meg sem látszik. El kell túlozni egy kicsit, hogy észrevehető legyen. A zenésznek a színpadon nem lehet szerénykedni, szégyenlősködni, magabiztosságának megingathatatlannak kell lennie. A kellő önbizalom természetesen sokféleképpen értelmezhető, a „ripacsságot”, a nagyképűséget általában senki sem szereti. Meg kell találni a legmegfelelőbb „hangnemet” a hallgatósággal, és ennek a hangnemnek sokszor meglehetősen ellentétes motívumokat kell magában foglalnia. Például: a tapasztalat is azt mutatja, hogy az emberek azt szeretik, ha a zenész közvetlen, kedélyes, odafigyel a vendégekre. Érezze az a vendég, hogy most érte szól az a nóta, hogy a zenész most csak és kizárólag az ő problémáját viseli a szívén. A zenész ilyetén közösségvállalása, empátiája ambivalens. Megteheti, hogy „joviális ábrázattal aláereszkedik” a „végtelen magasságokból” azért, hogy pillantásával, figyelmével méltathassa imádó közönségét, de a kellő pillanatban, amikor olyan vágya támad (még ha tudat alatt is), hogy közéjük tartozzon, vissza kell vo-

30

„A zenészpálya az egy színészpálya. Színészkedni kell, mint a színésznek a színpadon. És ez a menő. Aki nem tud lépést tartani, az nem sokáig lesz zenész.” (Krizsics Tivadar Bozsó, Mohács, 2003) nulnia művészi magányába. Ezt a fajta magányt vállalnia kell. Nem szabad egyenrangúságot mutatnia – és ez éppen az őt istenítő hallgatóságnak az elvárása. Abban a pillanatban, hogy a zenész azokat a korlátokat, amely őt és közönségét elválasztja egymástól, átlépi, ezzel megszűnik titokzatossága, misztikuma, a közemberektől megkülönböztetett kiemelkedő mivoltának hitelessége, és a közönség keres magának egy másik zenészt, akit imádhat. Ezért lehetséges az, hogy sokszor jóval tehetségesebb, jobb képességű muzsikusok kisebb közmegbecsülésnek örvendenek, csak mert a zenészség járulékos tényezőit nem kellő mértékben domborították ki. „Attól függ, honnan nézzük: X jobb volt, ügyes kezű, de állt, mint egy kőszikla, míg Y jobban törődött a vendégekkel, legyeskedett körülöttük, leste óhajaikat. Más részről a prímásság ötven százalékát a jó éneklés teszi ki. Y apja, az öreg Z ugyancsak jobb tamburás volt, Y , azt mondták, hogy »söpör« a tamburán, de jobban tudott énekelni.” (Dobszay Lukács, Mohács, 1998) A hangszer tartása is lehet nagyon jellegzetes. A jó muzsikusnak könnyed, laza, de biztonságos „hangszerkezelési technikával” kell rendelkeznie, tudnia kell kifelé figyelni,

szemmel követni a körülötte zajló eseményeket, s mintegy „mellékesen” muzsikálni – legalábbis, ha nem színpadon, hanem étteremben, tánc alá, stb. muzsikál. A tapasztalt, hivatásos, idősebb muzsikusokra jellemzőbb ez a fajta mentalitás. Olyan, mintha „a hangszer, ha már ott van a kezében, játszik rajt”, nem erőlködik, a virtuóz dallamok, futamok pedig folynak az ujjaiból, mint a víz a csapból. (Vagy egyáltalán nem játszik futamokat, hanem kevés hangot játszik, de azt viszont éretten, ízesen.) A „dörzsölt” muzsikus mindig éppen csak annyi mozdulatot tesz, amennyi szükséges. Janika Balaž például egészen leengedte méretes hasán a prímtamburát, vastag ujjai éppen, hogy csak érintették a fogólapot, és mintha simogatta volna, bejárt négy oktávot egyegy szűkített futam erejéig. Kovács Toncsi jobb keze technikájáról volt híres, rendkívüli intenzitású játékát a sűrű tremoló határozta meg, mindebből kifelé nem látszott sok minden, mereven állt, mellkasánál tartott hangszerén keze alig mozdult. Éppúgy, ahogyan az élet minden más területén a paraszti világban, úgy a zenében is, a parasztzenész mentalitásában is két fontos tényezőt vélünk fölfedezni: ez a praktikum és a méltóság. A mai kor zenészeinél jóval nagyobb hangsúlyt kap a színpadiasság, a látvány, a „sztárság”, a legszélsőségesebb esetekben ehhez már maga a zenész sem kell, csak egy floppy, esetleg egy számítógép. Avar Anna

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2006/1  

A TARTALOMBÓL: Kóka Rozália: Csángó lagzi Budapesten – avagy „nunta” az Almássy téren –; Matyasovszki József: Emlékkönyv Vásárhelyi Lászlóró...

folkMAGazin 2006/1  

A TARTALOMBÓL: Kóka Rozália: Csángó lagzi Budapesten – avagy „nunta” az Almássy téren –; Matyasovszki József: Emlékkönyv Vásárhelyi Lászlóró...

Advertisement