__MAIN_TEXT__

Page 4

Szabad-e betlehemezni? Egy Cleveland-ben született és élő magyar gyermekkori karácsonyi emlékei

T

izennégy éves voltam, amikor először mentem betlehemezni. Király szerepet kaptam, fürdőköpenyből készített édesanyám palástot, keménypapírból kivágtam a koronát, bevontam alufóliával, valami vacak kis kincsesládát is találtam, abban vittem a mirhát. Vagy a tömjént? Már nem is emlékszem. Az idősebb fiúk voltak a pásztorok, az angyalok. Valaki kipofozta a poros, kopott fa betlehemet, friss szalmát helyezett bele, még elemet és apró lámpát forrasztott hozzá úgy, hogy az égő pont a kicsi Jézus jászolára világítson. Betanultuk a szerepeket, aztán elindultunk. Zsolt, Gyuri, Péter, Lajos és még egy páran, s körbejártuk a házakat. Ropogós hó, csillagos sötétség, pásztorok meleg subáikkal és botjaikkal, megálltunk az ajtó előtt, egyikőnk becsengetett. „Szabad-e betlehemezni?” – kiabáltuk. Volt, aki várt, és nagy szeretettel fogadott bennünket, elkészített pogácsás tállal, kolbásszal, süteménnyel, itallal. Meleg szívekkel kínáltak, elbeszélgettünk. Volt, akihez csak betoppantunk, bejelentkezés nélkül. Azok meglepődötten nyitottak ajtót, pillanatra meghökkentek, zavarodott mosollyal beeresztettek, meghallgattak, aztán csak találtak a kamrában valami kínálnivalót, s ők is társalogni kezdtek velünk. Különösen kisgyermekes családokhoz igyekeztünk menni, meg ahol idősebb nagyszülő volt, hogy vigyük a szent karácsony örömhírét. Az aprók csillogó szemmel figyeltek, ültek szüleik ölében, figyelemmel nézték a betlehemet. Az öregek néha egy-egy ismerős sort velünk együtt mondtak el, néha könnyes szemekkel meghatódtak. S ez minden évben ismétlődött. Lehettem talán 16 éves, mikor több nyugdíjas társaságában betlehemezés után beszélgettünk, s az egyik néni végigkérdezett mindannyiunkat, hogy kinek hová valósiak a szülei. Mondtuk sorban, hozzám került, válaszoltam: „Édesanyám Debrecenből való, édesapám győri születésű”. Aztán a Gyurihoz, a fehérbe öltözött angyalunkhoz ért. Úgy emlékszem, ő éppen nem figyelt a beszélgetésre, váratlanul érte a kérdés, hát az ő szülei honnan vannak? Meglepődve, huncut szemekkel válaszolt hirtelen: „Az én szüleim honnan vannak? A mennyországból...” Volt ám nevetés, hahotázás. De csendes pillanat is. Például sose felejtem el, Levente házánál előadtuk a betlehemes játékot, kaptunk kolbászt, pálinkát, majd egyszerre Jutka és Levente mondják: „Szembe’ lakik a Tóth nagymama, menjetek át”. Jutka édesanyja ott lakott egyedül, az utca másik oldalán, már a nyolcvanon túl volt. Át is mentünk, ágyban fekvő beteg volt, alig mozgott szegény. Bevonultunk szűken a kicsi szobába, ott feküdt egyedül, s mi teenagerek eljátszottuk neki a betlehemi történetet, elénekeltük neki a Mennyből az angyalt, Pásztorok, pásztorok, meg néhány más karácsonyi dalt, s kívántunk neki Jézus nevében boldog karácsonyt. Hát azt a halk, egyszerű választ hallani, hogy „köszönöm”, s látni, amint csordul le a könnycsepp a barázdás orcáján, még most is könnybe lábad szemem az emlékétől.

4

Mészáros Borbála munkája

Egyik másik évben, Megay Bélához mentünk. 59 éves lehetett, rákbeteg, már a vége felé tartott, mert a kórházi ágy a nappalijában volt felállítva. Hozzá is elmentünk egy kis örömhírrel. Annak ellenére, hogy halálos ágyán volt, amint befejeztük, már kerestette feleségével a pénztárcát, mert saját szenvedése ellenére tudta, hogy a magyar embernek házigazdaként így kell viselkednie. Ugyanazt a jellemvonást láttam évekkel később nagybátyámban. Ő is kínos fájdalmak közt, halálos ágyán feküdt, mikor meglátogattam, s rögtön a kórházi kávéval kínált, mert neki természetes volt, hogy a magyar ember – saját szenvedésétől eltekintve – a vendégnek adja legjobbját, ha kevés is és szegényes is. De az a keserű, kihűlt kórházi kávé többet jelentett számomra, mint akármilyen flancos, elegáns éttermi ínyenc falat. Később aztán megházasodtam, jöttek a gyerekek, s hozzánk is jártak betlehemezni. Ifjúságom emlékeit idézték elő. Akadt, aki kevésbé tudta a szerepét, volt, aki rögtönzött, de a legények most is minden évben meglátogatnak, s megkínálom őket kolbásszal, szalonnával, paprikával, pálinkával jó magyar módra, és mikor poharainkat koccintásra emeljük, mindig szívből mondom házigazdaként, hogy tartsa meg az Isten őket jó szokásukban. Nem, nem falun születtem az Alföldön, sem a Dunántúlon, még Erdély havasaiban sem. Nem is a Kárpát-medencében. A fentiek mind megtörténtek, s a mai napig is történnek, de nem a falu házait jártuk végig betlehemes játékunkkal. Házról házra mentünk autóval a nagyvárosban, felkeresve a magyar családokat és öregeket, vinni nekik a karácsony hírét. Nekünk, akik másod- vagy harmadgenerációsként őrizzük a tengeren túl is magyarságunkat, ilyen gyermekkori karácsonyi emlékeink vannak. Szentkirályi Endre A szerző Cleveland (USA) városában született és él, felesége Pigniczky Eszti a clevelandi Cserkész Regös Csoportot vezette hét évig.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/6  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Angyalfia; Szentkirályi Endre: Szabad-e betlehemezni?; Bolya Mátyás: IV. Csángó karácsony; Strack Orsolya:...

folkMAGazin 2005/6  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Angyalfia; Szentkirályi Endre: Szabad-e betlehemezni?; Bolya Mátyás: IV. Csángó karácsony; Strack Orsolya:...

Advertisement