Page 8

A MAGÁNYOS MESEMONDÓ Miklós bácsi meséit generációk hallgatták

Oromhegyesen mindenki ismeri Miklós bácsit, a mesemondót, aki mindenkit szívesen fogad takaros kis házában. Egyedül él ott, most már több mint négy éve, amióta felesége, Vituska elhunyt. Miklós bácsi 86 éves, élete nagy részét Oromhegyesen élte le, most is ott találtam meg, a falubeliek kedvesen útbaigazítottak. Tény, hogy mindenki ismeri és szereti, volt, aki nyíltan utánam szólt: „Miklós bácsit keresi? Otthon van, csak kopogjon az ablakon.” Meg is tettem, válaszolt is erős hangon, úgy, ahogyan a IV. Interetno Fesztivál gálaestjén meséjét mesélte, mikrofon sem kellett volna, akkor is bezengte volna hangja Szabadka központját. Cérna Miklós rendkívüli elismerésben részesült. A magyar kormány a Népművészet Mestere-díjat ítélte oda neki augusztus 20-án, Szent István királyunk ünnepén. Miklós bácsi már akkor is mondta, nagyon nagy öröm ez neki, hogy a magyar kormány még gondol a tőle elszakadt délvidéki magyarságra. A kapu nyitva állt, Miklós bácsi juhászkutyája rám nézett, aztán pihent tovább. A mesemondó kifogyhatatlan a történetekből, rögtön bele is kezd mondókájába, pirospozsgás arca és ősz bajusza alatt néha mosolyog, néha elszomorodik. – A mesélést édesapámtól tanultam meg, ő odavolt az első világháborúban négy évig, én pedig a második világháborúban szolgáltam három és fél évet. Bejártam fél Európát – mesélte Miklós bácsi. – Itt laktunk Velebitnél, egy papi birtokon, ott volt édesapám huszonegy esztendeig árendás. Tizenketten voltunk testvérek, ebből heten még mindig élünk. Az édesanyám ötvenévesen szülte meg a legfiatalabb testvéremet. Volt földünk, mindegyik testvér csinált valamit, volt, aki libát őrzött, volt, aki marhát, s volt, aki birkát. Az édesapám 1941ben halt meg, aztán én vezettem a gazdaságot, vagy a szegénységet. Huszonnégy éves elmúltam, gondoltam, elég volt már a csavargásból, és 1943-ban megnősültem, de mindjárt berukkoltam a magyar hadseregbe hatvan napra, ahonnan három és fél év után keveredtem haza. A háborúban egy állatorvosi rendelőbe voltam beosztva, és 1944 karácsonyán találkoztam földijeimmel, akik szintén arra jártak, Csehszlovákiában. Nagyon örültünk egymásnak, én hazulról 1944 nyarán kaptam utoljára levelet. Meg is vendégeltük őket, a doktor úrral, akivel együtt dolgoztam, főztünk nekik grízt, meg találtam egy üveg konyakot, azt megittuk együtt, ettünk közben. Találtam az asztalfiókban egy rövid kis gyertyát, egy kis karácsonyfaágat tettünk az asztalra. Mi ott ríttunk, hogy mi van az otthoniakkal, ők meg itt ríttak, hogy mi lehet velünk. Karácsonyi énekeket énekeltünk, közben az ágyúk dörögtek. Amikor 1947-ben hazajött, felesége várta, aki közben Miklós bácsi szüleinél lakott.

8

Oromhegyesen vették meg ezt a kis házat, húszezer dinárért, mesélte Miklós bácsi. A második világháború alatt könnyebb sérülést is szerzett, a lába sérült meg, egy bombázáskor. – Ebben a házban éltünk végig. Amikor visszajöttem, sajnos a feleségem betegeskedett, nem lehetett családunk. Én nagyon sok mindent dolgoztam. Kapáltam is, juhász is voltam, de dolgoztam a szövetkezetben is, traktort is hajtottam. Dolgoztam Ludason egy birtokosnál, aki nagyon megszeretett, és iskolára akart küldeni. Én akkor úgy jártam oda dolgozni, hogy hétfőn elmentem, és szombatig ott voltam. Hét végén jöttem csak haza az én feleségemhez, aztán vasárnap vagy hétfőn hajnalban indultam vissza Ludasra, gyalog. Aztán mondta az a birtokos, hogy a feleségemet is vigyem oda, segítsen takarítani. Ez azonban nem tetszett az én feleségemnek. Azt mondta, hogy ő eleget inaskodott leánykorában, így aztán, mivel annak idején nálunk az asszony volt az úr a háznál, nem erőltettem. Aztán, amikor itt dolgoztam Oromhegyesen, a szövetkezetben, itt is elő akartak léptetni, itt is meg volt velem elégedve az igazgató. De bizony sokat kellett dolgoznom. Volt, hogy karácsony napján ér-

kezett szalma, széna, amit le kellett hányni a kocsikról, az én feleségem meg sírva ment a templomba, mert nagyon vallásos asszony volt, hogy ha már családunk nem lehetett, legalább legyünk együtt – mondta sírva Miklós bácsi. A falu minden generációja évtizedek óta ismeri és tiszteli Miklós bácsit, akit, mint elmondta, több mint húsz évvel ezelőtt még parlamenti képviselővé is választottak, mert hittek jóságában és abban, hogy segíteni tudja faluját. Ma már kevesen látogatják. Háza is szinte érintetlen, csak szobáját használja, konyhája üresen áll. Virág mégis van az asztalon, hiszen mint Miklós bácsi meséli, van egy fogadott lánya, aki látogatja, vannak rokonok, barátok, akik járnak hozzá, segítenek takarítani, ebédet hoznak. Büszkén vezet konyhájába, görbe botjával mutogat a falra, ahol sorakoznak az emlékek, elismerések a rendezvényeken való részvételről. – Hívtak engem itt a faluban, és máshová is, hogy meséljek, és akkor mindig kaptunk valami kis emléket, megajándékoztuk egymást – mondta büszkén Miklós bácsi. – Volt nekem egy igazi, magyar esküvői ruhám, amit odaajándékoztam, mert szükségük volt rá a fiataloknak. Most meg, hogy a magyar kormánytól kaptam ezt a díjat, ez nagyon megható. Majd ezt is segítenek nekem bekeretezni, és akkor ezt is kiteszem a falra. Meg a szabadkaiaktól is kaptam könyveket, meg valami ital is van a csomagban. A mindennapokat a mesemondó magányosan, szobájában tölti. Lábfájásra panaszkodik, heverészik az ágyon. Sok embernek, fiatalnak segített meséivel, hiszen ő maga a történelem. – Tudnék én maguknak napokig mesélni, mert hát ez a történet, ez történelem – fejezte be beszélgetésünket Cérna Miklós. Kép és szöveg: Tómó Margaréta (Magyar Szó, 2005. szeptember 1.)

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/5  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Helyreálló bizalom; Kolbe Gábor: Népzenészek a rockszínpadon; Vajdasági hírek; Tómó Margaréta: A magányos mes...

folkMAGazin 2005/5  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Helyreálló bizalom; Kolbe Gábor: Népzenészek a rockszínpadon; Vajdasági hírek; Tómó Margaréta: A magányos mes...

Advertisement