Page 36

Pontozó a legényesversenyen Vajon igaz-e, hogy a magyar néptáncoktatás a táncot ma már részletekbe menően, típusra, falura, sőt, előadó egyéniségekre lebontva ismeri, és ennek szellemében ontja a kiváló táncosokat? Ha pontozóról lenne szó, a legutóbbi legényesversenyen látottak alapján a kérdésre nem vághatjuk rá az öntudatos igent.

A

Bartók Táncegyüttes Alapítvány és a Budapesti Művelődési Központ ez év áprilisában is megrendezte immár hagyományosnak tekinthető nemzetközi legényesversenyét. Kilencedik éve adnak lehetőséget a legényes gyakorlott előadóinak a megmérettetésre, évenként váltogatva a kalotaszegi, mezőségi és a Maros-Küküllő menti táncokat. A verseny szokás szerint két részéből állt: a „kötelező tánc” kategóriában mindenkinek elő kellett adnia egy-egy kiemelkedő táncos egyéniség néhány táncfolyamatát, „szabad táncként” pedig a versenyzők lehetőséget kaptak, hogy egy tágabban megjelölt anyagból egyéni tehetségük szerint improvizáljanak. Az idén Vincze Ferenc, magyarszentbenedeki táncos három pontozó folyamata volt a kötelező anyag, szabadon pedig továbbra is tőle vagy más magyarszentbenedeki táncos előadásaiból lehetett választani. A rendezők most is komoly segítséget nyújtottak a felkészüléshez, a kötelező és ajánlott táncokat videón mindazok rendelkezésére bocsátották, akik beneveztek a versenyre, és kérésre elküldték a kötelező táncok lejegyzéseit is. Mielőtt rátérnénk magára a versenyre, álljunk meg egy pillanatra, s tűnődjünk el, nem támad-e megmagyarázhatatlan rossz érzésünk rögtön, ha egy művészeti ágban hirdetett versenyről hallunk? Korunkra és hétköznapi kultúránkra oly jellemző versenyszellem teljesítménykényszert feltételez, és megköveteli a helyezések alá-fölé rendelési viszonyát. Nem idegen-e ez alapvetően a művészet és kritikája lényegétől? Hogyan hangzana: Bartók nyert Debussy előtt, Picasso lenyomta Dalit, Fellini magasan verte Bergmant, Thomas Mann maga mögé utasította Steinbecket, Milos Aurél lelépte Kurt Joost, Gropius győzött Gaudíval szemben? Értelmetlenség, ráznánk a fejünket méltatlankodó zavarral. Hasonlóképpen, az előadóművészetekhez tartozó tánc az egynemű összemérhetőséget feltételező versengéstől (többnyire: ki a gyorsabb vagy erősebb) alapjában idegen, lényegéhez inkább a megjelenítés sajátosságainak különlegessége és különbözősége tartozik. Nem inkább műfajunk legjellemzőbb előadói kategóriáiban kellene díjazni azokat, akik kiemelkedőt, egyénit, esetleg meglepően újat mutatnak be, de mind mást, és a maga jellegzetességében különleges figye-

36

lemre érdemest? A jobb-rosszabb (első, második, harmadik) ítéletét kitörölhetetlenül magában hordozó versenysorrend felállítása helyett nem inkább a különbözőképpen megjelenő értékeket kellene kiemelni és jutalmazni? Talán érdemes lenne megfontolnia a rendezőknek, ne változtassanak-e a jelenlegi gyakorlaton. A változtatás a jövő kérdése, a mostani alkalommal a hagyományos verseny zsűrijébe kértek fel, és aggódtam is rendesen, miként lehet majd az induló hivatásos és a feltehetően rendkívül felkészült amatőr táncosok között nyugodt lelkiismerettel különbséget tenni. Hogyan lehet rangsorolni ott, ahol a hibátlan előadások közt csak az egyéniség interpretációja tesz különbséget? Mint majd látjuk, aggodalmam végül – sajnos – teljesen feleslegesnek bizonyult. A versenyfelhívásban a célokat illetően a következőket olvashattuk: „A rendezőség segítséget kíván nyújtani a legényes tánc minél magasabb színvonalú elsajátításához és továbbéltetéséhez”. Ha jól értelmezem, az alkalom szervezése elsősorban arra szolgál, hogy rávegye a résztvevőket a kiírás szerinti táncban való elmélyülésre, annak minél részletesebb megismerésére. Eredményeképpen szinte automatikusan létrejön a tánc – mondhatnánk – hiteles „továbbéltetése”. De mit jelent pontosabban a talányosan megfogalmazott „minél magasabb színvonal”? Vannak-e szempontjai, számon kérhető kritériumai? Égető kérdés a zsűri számára, mert döntenie, majd döntését indokolnia kell, de alighanem az volt a versenyzőknek is, mert még jóval a verseny előtt nem egyszer érdeklődtek: „Mit néztek majd, hogyan készüljünk, mire figyeljünk?” Azaz: hogyan feleljünk meg a zsűri igényeinek, ha nyerni szeretnénk? Nem könnyű a válasz, mert érdemi kifejtése valós tánckritikai szempontok felállítását igényli. Megkísérlek itt egyszerű elvi választ adni, amelyet azonban tartalommal maradéktalanul kitölteni már egyáltalán nem könynyű feladat. Autentikus néptánc esetében számomra az elérhető legmagasabb színvonalat a formailag hiteles, tartalmilag az adott anyag szellemében, a táncos egyéniségét is megjelenítő tánc jelenti. Lehet, mindhárom tényező része a stílus fogalmának, de magát a stílust nem merném meghatározni, lévén oly sok bizonytalanság e fogalom kö-

rül. Szorítkozzunk csak a formai hitelesség kérdésére, az is épp eléggé problématikus. A táncbeli hitelesség kapcsán Martin György A sárközi-Duna menti táncok motívumkincse – Motívumkutatás, motívumrendszerezés c. könyvében megjegyzi, hogy a tradicionális néptáncban az írásbeliség hiánya miatt egyszeri hiteles formáról nem beszélhetünk. A közelmúltban egész tanulmánygyűjtemény jelent meg a témában Hitelesség – Kié a hagyomány? címmel. A kötetben Theresa Buckland a néptáncversenyeken felmerülő hitelességi ítéletek viszonylagosságával foglalkozott, de a hitelesség fogalmát közelebbről nem határozta meg. Hasonlóképpen Felföldi László sem, aki a hitelességet a néptánc fesztiválokon előadott művek kapcsán mind művészi, mind tudományos vonatkozásban nehezen megragadhatónak tartotta. Feltette a kérdést: létezik-e hitelesség kontextus nélkül – kielégítő választ szerinte csak további kutatás adhat. Egil Bakka már azt is megtapasztalta, hogy a hitelesség kérdése a tánc fölötti véleményezési és rendelkezési joghoz kapcsolódott. (A véleményalkotást illetően e jelenség kezdeteit már szomorúan tapasztalhatjuk nálunk is.) A néptánc mozgásait alaposan elemző Bakka azonban feltett egy, a legényesversenyünk szempontjából kritikus kérdést is: tekinthetjük-e az autentikus forrást semleges viszonyítási alapnak a rekonstruált tánc bizonyos tényezőinek mérésére? Amennyiben Martin György tiszteletére kiírt rendezvényről és hiteles előadásról van szó, a válasz csak egyértelmű igen lehet. A fenti szerteágazó és a hitelesség közelebbi fogalmát illetően kissé elbizonytalanító áttekintés tükrében úgy tűnik, a hitelesség „versenykörülmények” között (értsd: hagyományesztétikai ítéletek meghozatalára) is használható meghatározásától tartózkodtak a kutatók. Egy táncoktatási kísérlet kapcsán – szükségből – kísérletet tettem a táncbeli hitelesség közelebbi meghatározására, amelyet a legényesverseny előadásainak megítélésénél is használtam: a hitelesség egy előadói minta adekvát rekonstrukcióját jelenti. Más szavakkal a hitelesség az eredeti táncos mozgás autentikus felelevenítéseként is megfogalmazható, tehát hiteles az a tánc, amely az eredeti anyag fő mozgásjellegzetességeit megőrzi és visszaadja. Az „eredeti táncos mozgás” vagy „eredeti anyag” esetünkben a példaként magunk elé állított paraszttáncos mozgáshagyománya. E hagyományból azt tekinthetjük követésre méltónak, ami a többszöri előadás alapján is a táncos mozgás jellegzetessége, tehát a fenti Martin felvetés szellemében, nem az egyszeri esetlegest, hanem az ismétlésekkel hitelesített gyakorlatot. A néptánc

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/3  

A TARTALOMBÓL: Szász József: Ahol a gondok kezdődnek; Kóka Rozália: „Áldott szép pünkösdnek...”; Kocsán László: Jubileumi találkozás; Pávai...

folkMAGazin 2005/3  

A TARTALOMBÓL: Szász József: Ahol a gondok kezdődnek; Kóka Rozália: „Áldott szép pünkösdnek...”; Kocsán László: Jubileumi találkozás; Pávai...

Advertisement