Page 52

Tíz óra, és megint nyár... A százhalombattai Ifjúforrás Táncegyüttes venezuelai turnéjáról – II. rész Arról, hogy Dél-Amerikában sem minden fenékig tejfel, és néha az embernek igent kell mondania, még akkor is, ha legszívesebben nemet mondana Cumanacoát elhagyva számos apró jel mutatott arra, hogy azért errefelé is lehetnek problémák. Két autóbusszal mentünk (két icipici minibusz, faülésekkel), amiből az egyik el is romlott. Szervezőink szerint alig két órát kellett volna csak kibírnunk a minibuszokon, és átszállunk egy nagy buszba, amellyel aztán majd öt óra múlva megérkezünk valahová. Nos, egyáltalán nem szálltunk át nagyobb buszba, viszont sem két óra múlva, sem öt óra múlva, sem hét óra múlva nem érkeztünk meg sehová... Legfeljebb az Orinoco folyóhoz. Ott legnagyobb megrökönyödésünkre azt a hírt kaptuk, hogy átkelünk a folyón, onnan még vagy 4-5 óra, és akkor majd megérkezünk valahová. (Este 8 óra volt ekkor, vagy 10 órája ültünk a fapadosban, majdnem guggolva.) Az Orinoco mindenesetre csodálatos volt. A folyó túlsó partján újabb kísérők szálltak fel hozzánk, akik szintén nem tudtak semmit, legfeljebb azt, hogy messzire megyünk. Éjjel egy óra körül végre megérkeztünk egy motelbe, ahol a fesztivál igazgatója Maria Fernanda Grisel és egy columbiai együttes várt bennünket nagyon lelkesen. Másnap megkezdődött a helyi fesztivál, ami valljuk meg őszintén, nem kicsit tette próbára az együttes valamennyi tagjának idegrendszerét. A szervezetlenség, az improvizáció, a fejetlenség bizony naponta keserítette meg az életünket. Elképzelhetetlenül lehetetlen helyzetekbe kerültünk. Azt hittük, hogy néhány nap múlva, ha már Puerto Ordazban leszünk, minden bajunk megoldódik. Mindenesetre, az biztató volt, hogy az együttes a nehéz percekben sem hullott szét, és a műsorokon a háttérben lévő problémákból semmi sem látszott. Négy nap telt el így, amikor újból csomagoltunk, és elindultunk Bolivar állam fővárosába, Puerto Ordazba. Örömmel és várakozással érkeztünk meg új lakóhelyünkre, hiszen ebben a városban rendezték azt a nemzetközi fesztivált, amelyik legfőbb úti célunk volt, ahová meghívták a Forrást. Bolivar állam mintegy nyolcszor akkora, mint Magyarország. A fővárosban 3,5 millió ember él. Itt egy iskola, a Jesus Obero Gimnázium látta vendégül az együttest. Azt, hogy itt sincs minden rendben, az is jelezte, hogy a 36 fős együttesből mindössze 10 embernek érkezett meg a vendéglátó családja. 25-en álldogáltunk az utcán, több óra elteltével is. Végül egy hotelba vittek bennünket, ahol húsz fé-

52

rőhely volt. Egy kis műszaki átalakítás után, ágyak összekötésével elfoglaltuk a húsz férőhelyet. Én beköltöztem a mosókonyhába, és vártuk a másnapot, hogy végre megoldódjanak a problémák. Reggel az iskolába mentünk, ahol nagy szeretettel fogadtak minket. Legnagyobb meglepetésünkre alig néhány perc alatt az egész együttest az iskola egyenruhájába öltöztették, és ezt követően a Forrás együttest „elnyelte” a helyi gimnázium. Alig lehetett megkülönböztetni a magyarokat a helybéliektől. (Na jó,

a bőrünk színe különbözött.) Az iskola egész nap azt szervezte, hogy estére mindenkinek megérkezzen a vendéglátó családja. Késő délutánra névsort is kaptunk, így aztán bizakodva vártuk az estét. Azt reméltük, hogy végre mindenki családhoz juthat majd. A kezdeti lelkesedést követően kiderült: korai volt az öröm. Osztottak, szoroztak a helybéliek, végül még mindig, öt táncosnak nem jutott hely. Bőröndök vissza a buszra, és irány a hotel. Harmadnap megkezdődtek az előadások. Rendre a kolumbiai együttessel szerepeltünk. Azon már egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor az esti fellépésen a két együttesen kívül tizenkét nézőt számoltunk meg. Örömmel vettük tudomásul, amikor a kolumbiaiak sokat sejtetően megindultak a nézőtér felé, hogy legyen közönségünk. Azt egyáltalán nem bántuk, hogy a kolumbiaiakkal hozott össze a sors. Mint sokat látott fesztiváligazgató, ehhez az együtteshez foghatót nagyon ritkán láttam. Hihetetlenül autentikus, ugyanakkor meghökkentő táncszínházi produkcióval is rendelkező társulatról van ugyanis szó. Elképesztő technikai tudás, és színpadi alázat jellemzi őket. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy természetesen megkapták a Summerfest meghívását. Őszintén remélem, hogy a magyar közönség is megismerheti őket. Szervezési problémákkal azonban a továbbiakban is percenként találkoztunk, két malom közé kerültünk. Az iskola mindent megtett értünk, ugyanakkor a szervezők a nap minden pillanatában megleptek bennünket valami elképesztő hiányossággal.

Már meg sem lepődtünk, ha a program öt órát csúszott, ha az ebédünkben hangyaboly rajcsúrozott, ha a vacsorára két órát vártunk egy út menti büfében, ha nem volt öltöző, ha két órát vártunk éjjel, hogy megérkezzenek a családok. Egy ilyen éjszaka után betelt a pohár, és úgy döntöttünk, hogy a szükséges minimum meglétének hiánya miatt, a caracasi magyarok segítségével elhagyjuk a fesztivált, és a fővárosba megyünk. (A szardíniai és a kanadai együttes szintén hasonló döntésre jutott.) Másnap az iskola vezetői, miután meghallgatták problémáinkat, kézbe vették az ügyet. Az intézmény elnöke magához kérette a fesztivál igazgatóját (hja kérem, az iskolák itt felette állnak számos dolognak, autonómiát élveznek), és európai fülnek szokatlan hangerővel és vehemenciával „igazította el” (a CIOFF Venezuela elnökét), hogy mi a teendője, ha messze földről érkezett embereket lát vendégül. Mi, az együttes vezetői nehéz döntés előtt álltunk. A társulat tagjai – figyelemmel arra, hogy már majdnem három hete voltunk úton, számos előadás, több ezer kilométer állt mögöttük – egyre nehezebben viselték a szervezés okozta megpróbáltatásokat. Döntenünk kellett: megyünk Caracasba, vagy itt maradunk. Komoly társulati ülés és megbeszélés után a táncosok nem akarták cserbenhagyni a vendéglátó családokat (addigra nagyon megszerették egymást), s úgy döntöttek, hogy vállalva a további megpróbáltatásokat, lesz, ami lesz, nem adják fel: maradunk! Végül az utolsó néhány napra a helyzet normalizálódott – igaz, ez kizárólag az iskolának volt köszönhető. Vezetői és a diákok örökre lekötelezetté tették a Forrást. Kirándulásokat szerveztek, elvittek bennünket nemzeti parkokba. Az utolsó fellépésünkön közel háromezer ember tolongott a hatalmas téren. Puerto Ordaz rajongó szeretettel búcsúztatta az együttest, az együttes pedig fájó szívvel búcsúzott. A családok, a diákok olyan szeretettel vettek minket körül, hogy a szervezők ballépéseit elfelejtették velünk. Az utolsó éjjel hatalmas tömeg állt a Caracasba induló autóbusz mellett: sírva integettek venezuelai családjaink. Az Ifjúforrás tagjai pedig, akik néhány napja szertelen kamaszként érkeztek meg Venezuelába, a mögöttük lévő megpróbáltatások hatására immár felnőtté érve, komolyan integettek a tiszteletükre öszszegyűlt tömegnek. A búcsú fájdalmas percei után elindultunk a fővárosba, ahol az ott élő magyar közösség, s újabb – ha lehet, a legnehezebb – előadások vártak bennünket. Szigetvári József

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

Advertisement