Page 40

Gyepűk Népe II. Nyári néptáncos táborok Külsőrekecsinben Ennek a cikknek, vagy inkább visszaemlékezésnek az első része pont három éve született (folkMAGazin, 2002 – Tavasz), s próbált alapítványunk magyarországi csángó táborairól képet adni, felelevenítve a legemlékezetesebb pillanatokat hat év távlatából. Írásom vége felé halványan céloztam rá, hogy a honi táborainkkal párhuzamosan zajló moldvai, külsőrekecsini néptáncos és népzenész táborainkról majd egy későbbi írásban számolok be. Hát ez most sikerült is, főleg ami a „későbbi” jelzőt illeti.

M

ivel is kezdjem? Azt hiszem, 1996 decemberét kell említenem elsőnek, mikor is Gyurka Mihály külsőrekecsini barátom egyik öccsének, Péternek a nuntájába (lagzijába) voltam hivatalos. Misiről azért is kell írnom, mert egy igazi elhivatott, jó szándékú álmodozót ismertem meg személyében, s később tiszadobi táborhelyünk megtalálásában is szerepet játszott. Sok köszönettel tartozom neki. A három napig tartó feledhetetlen hagyományos lakodalomról most nem mesélek, de arra ki kell térnem, hogy a hazaúton már megfogalmazódott bennünk, hogy itt, Külsőrekecsinben kell megrendezni az első moldvai néptánc tábort. Komoly előkészületek után ennek időpontját 1998 nyarára tűztük ki. Nagyobb tapasztalatokkal rendelkező emberektől is kértünk tanácsokat (Csoma Gergelytől, Sára Feritől), volt, aki óvott, s volt, aki biztatott, de a politikai helyzet, s korábbi atrocitások (útbevágás, busz megdobálása, könyvégetés, rendőrségi zaklatás stb.) miatt bizony ott volt az a bizonyos zabszem a megfelelő helyen. Nem kell félni, szín csángó falu az, bátorított Gyurka Misi. S igaza lett. Nem csak részünkről, szervezőkéről, de a nagyközönség részéről is nagy várakozás előzte meg az eseményt. Hiszen ez volt az első. A táncolni, zenét, énekeket helyszínen tanulni vágyó fiatalokon kívül sok néprajzos vagy ez iránt érdeklődő ember tisztelt meg minket jelentkezésével korhatár nélkül. Ide ismeretség nélkül eljutni ritkaságszámba ment akkoriban, s a lehetőség sokakat odavonzott. A magyarországi, erdélyi és külhoni táborozók létszáma meghaladta a 150-et, ami minket is, az ottaniakat is meglepett, mivel a vendégek jó harmada váratlanul „esett be”. Az előzetesen bejelentkezőket szórólapon tájékoztattuk a különleges helyi körülmények és szokások felől. A köszönések rendjébe lassan, de nagy élvezettel rázódtunk bele. – Tanácsolnak? – köszöntünk rá az útszélen beszélgetőkre. – Há, igen, tanácsolunk – jött a válasz. – Dolgozik? – szóltunk be az alacsony kerítésen illendően, amerre elmentünk. – Igen, dolgozom – s már sorolta is a kérdezett, mit csinál éppen. – Vizet merít? – kérdeztük a csorgónál várakozó asszonyt. – Igen, azt – mondta a világ legtermészetesebb hangján. A házától távolodónak egy „Elindult?” a hazafele tartónak „Megjárta?” dukált, amire mindig volt szíves válasz. Egy egyszerű „Áldja meg az isten” a misére igyekvőnek, amire „Megáldja az isten” volt a viszonzás. A hiányosságokat a helybeliek segítségével és lelkes rögtönzéssel igyekeztünk pótolni. Vendégeink harmad-harmadrészt sátoroztak, osztálytermeztek hálózsákkal, illetve családokhoz kerültek. Legnehezebben a tisztálkodást tudtuk megoldani. Kaptunk hideget-meleget, bár úgy érzem, a felmerülhető nehézségekre felhívtuk a jelentkezők figyelmét. Más kétségek is felmerültek, a leggyakrabban az a kérdés, szabad-e egy falu életébe ily módon beavatkozni, nem gyorsítjuk-e fel a helyi „globalizációt”. Nos, az élet választ adott a kétségekre. Azóta számos tábort szerveztünk már ott, s úgy érzem, a falu magáénak tekinti, befogadta a tábort, hiszen értük van, ró-

40

luk szól. Itt kell megemlítenem Szarka Marikát, aki kezdettől fogva részt vett a szakmai és szervezési munkákban, Dobos Rózsát, akitől a legtöbb rekecsini éneket tanultuk. A Gyurka testvéreket a szakmai és szervezőmunka miatt, valamint édesanyjukat, aki szintén helyi nótafának számított. Szarka Felicsit és férjét, Pétert, akikre mindig, mindenben számítani lehetett. Fehér Mártont, kinek muzsikája nélkül nem tudnék esti táncmulatságot elképzelni, ráadásul a régi táncos és fonóbeli szokásokra ő emlékezett a legjobban. Még sorolhatnám a neveket, de nem szeretnék senkit megsérteni azzal, hogy véletlen kihagyom, ezért többeket nem említek. Hogy mégis melyek voltak táboraink csak ránk jellemző sajátosságai, mi adta a hangulatát, savát-borsát a külsőrekecsini táboroknak, ennek megfejtése a helyi adottságokban, a helybéliek vendégszeretetében, s kisebb részt az ehhez igazodó szervezői irányításban rejlik. Olyan csodára találtam itt, amilyenre sehol, eddigi erdélyi és moldvai utazásaim során. A legnagyobb csoda a rengeteg gyermek volt, akik kezdettől fogva ellepték a tánctermet, amint az esti táncház elkezdődött. Az ismerős dallamokra már a nyolc-kilenc évesek is táncra perdültek, körben vagy párosan járták a felnőttektől ellesett táncokat. De még hogyan? Ha nem is olyan éretten és pontosan mint a nagyok, ám pattanó erővel, lendülettel, egységes lüktetéssel, a szemükből kiolvasható igazi átéléssel. Aztán, ahogy érkeztek az emberesebb fiatalok, a testesebb idősek, a kicsik kiszorultak a terem szélére, sarkaiba, de nem adták fel akkor sem, ha a lendülettől vagy egy taszítástól egyensúlyukat veszítették. A táncolók zöme cinka, fiatal lány, fiatal vagy idősebb asszony volt. A serdülő kölykök tartózkodóan húzódtak a falhoz vagy egymással próbáltak forogni. A férfiak inkább nézelődtek, többségük be sem jött a fárasztó nap után vagy éppen külhonban kereste a család számára a kenyeret. Nem csoda, hogy a levegő fölizzott, amikor néhány legény eszeveszett forgásba kezdett a párjával a szerbában, csak úgy söpört a lendületük. Sokan leálltak nézni őket, így aztán kibérelhették a terem közepét. Látszott, hogy összeszokottan, egymásra ügyelve sirülnek kis köríven oda, majd vissza rendre, mind a négy pár, mintha egy test részei lennének. A táborozó vendégsereg szinte csak bámulója volt a mulatságnak, sokan kiszorultak az előtérbe, udvarra. A teremben gombostűt sem lehetett leejteni, nagy volt a hangulat. Főleg, amikor az asszonyok ihogtatni, hujogatni kezdtek. Azért mindenki bekerült lassan a táncba. A pihenni vágyók átadták helyüket, a táborozókat kezüknél fogva húzták be a táncba vendéglátóik, de ismeretlen asszonyok is szíves-kínálósan. – Már legalább tizenöt éve, hogy a fonók elmaradtak nálunk, nem járunk össze énekelni. Táncra csak a „nuntákban” van lehetőség... – hallottam több idős asszonytól, érezve, hogy sokan visszahoznák azokat az időket, a

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

Advertisement