Page 13

Egy (túl)élő szemtanú Kelemen Tekla és Tötszegi András lakodalma

H

uszonegy évvel ezelőtt, mint frissen leszerelt katona (akkor még Romániában egyetem után elvitték a fiúkat egy hónapra), barátom, Tötszegi András „Cucus” lakodalmára szabadultam. Úgy alakult, hogy nagyobbik húgommal, Teklával kötötték össze életüket, a lakodalom tehát a családi eseményen túl kétszeres öröm volt számomra: megerősítette kapcsolatomat Kós Károly óta sokunk „második szülőföldjével”, Kalotaszeggel, és alkalmat adott arra, hogy a kalotaszegi hangszeres népzene „nagy öregjeit” együvé terelve, átélhessük a hajdani nagy lakodalmak hangulatát. A lakodalom annak rendje-módja szerint készülődött: mire megérkeztem, már túl voltak az egész hetes előkészületeken, melyben a fél falu részt vállalt. A tyúkok megkopasztva, a disznók levágva. A leendő vendégszámon elhűltem: 500 meghívott! Ennyi embernek hallhatóvá tenni a zenét, erősítés nélkül, nem volt kis feladat. A helyszínt a két Tötszegi udvar összekötésével, sátorosan alakították ki, a sátor falára szőttesek kerültek, fából tetőt és asztalokat ácsoltak, megépült a zenészpad is. A készülődés a polgári esküvő után fordult „élesbe”, érkeztek a prímások: a két Samu, „Neti” Sanyi, „Árus” Feri és a „segítség”, Toni Rudi „Kormos”, „Árus” Béla, „Gyulu” (Boros Gyula bőgős). A zene a vőlegény iránti tiszteletből legényessel indult (ő volt a faluban az egyik legjobb legényes-táncos), majd a násznép gyülekezett és elindultunk a templomba. Mivel a menyasszony székelyföldi volt, nem lehetett a „klasszikus” leánykikérést végigjátszani, de a templomba menet már igencsak tekergették a fejüket a Ditróból érkezettek, a

számukra szokatlanul szókimondó csujogatásokra. A templomi szertartás előtt és után a zenészek a templom előtti téren muzsikáltak csárdást, szaporát és legényest, a szertartás idejére pedig behívták őket „megpihenni” a szemközti házba. A szertartás végeztével a násznép visszaindult a Szász utcai vőlegényes ház fele, útközben természetesen elkötötték, égő szalmával elzárták az utat, a „vám” néhány üveg pálinka volt. A kicsit megrettent székelyeket a vőlegényes ház előtt újabb meglepetés várta: kapu zárva, minden kihalt. Gyorsan kiderült azonban, hogy ez is a „játék” része és kisvártatva ömlött be a nép az előkészített, tágas sátorba, ahol aztán rövid helyezkedés után elkezdődött a mulatság. Míg az emberek ettek, lassú nótákat, keserveseket játszott a zenekar, de nagyon gyorsan elkezdődött a tánc is. A különböző étkek felhordását a „szószóló” Varga György keresetlen szövegei kísérték. A lakodalom, mint a jól szervezett eseményeken tapasztaljuk, szép lassan „nőtt”, a hangulat emelkedett, a zenekar szünet nélkül muzsikált, jöttek a „maszkurák”, ellopták a menyaszszony cipőjét, egyszóval megtörtént minden, aminek meg kellett történnie. Éjfélkor kontyolás, három menyasszony közötti „nehéz” választása a vőlegénynek, közben állandóan csárdás-szapora, legényes, keringő, csárdás-szapora... Hajnalban fáradtak csak el a lábak, lassult le a násznép, kerültek elő a szép hajnali énekek, keservesek. A társaságban nagyon jó énekesek voltak, elég csak Varga Józsefet, „Hangya” Józsit (Méra), vagy a vistai születésű Gergely Andrást említeni. A zenekar pedig minden nótát tu-

FolkEurópa Kiadó • FECD 017

dott, mindenkinek igyekezett kedvére tenni (anyagilag sem bánták meg, hiszen röpködtek a százasok). Számomra végül a lakodalom legkedvesebb emléke lett, amikor ránk reggeledve, leülhettünk végre a szikrázó napsütésben a zenészekkel, s ők is mulathattak egy kicsit. Ittunk, muzsikáltunk, régi történeteket meséltek és nagy-nagy béke volt körülöttünk. Aztán lepihentünk, ki ahol tudott, egy fa alá, vendégházba, hiszen este „visszahívás” volt, a „fennjárókat” (a vendégsereg kiszolgálóit) is meg kellett vendégelni, kezdődött minden elölről. Azóta sok idő telt el. Hál’ istennek, a házasság megmaradt, gyümölcsözött, Mérába is jó mindig visszatérni. A hajdani zenészek azonban már mind itt hagytak minket, a régi vendégseregből is sokan. Ma már a lakodalmak is mások mint az az akkori. Szerencsére azonban ránk maradtak Fekete Antal, „Puma” felvételei, amelyek, túl a „családi albumnézegető” érzésen, egy letűnőben lévő világ üzenetét hozzák. Most a mi dolgunk, a tanúké, hogy az emlékezés mellett mindent meg is tegyünk, hogy ami jó volt abban a világban, ne tűnjön el, beépülhessen abba a közös szellemi házba, amit magyar kultúrának hívunk, és gyümölcsözzön. Kelemen László

Magyar Zoltán: Kalotaszegi népmondák Magyar népköltészet tára V.; sorozatszerk.: Magyar Zoltán A keleti magyar nyelvterület bővelkedik olyan tájegységekben, melyek leginkább népi kultúrájukról nevezetesek. Ezek sorában – a csángókat és a szinte országrésznyi Székelyföldet leszámítva – a néprajzi és honismereti kutatók együttvéve sem foglalkoztak annyit az utóbbi másfél száz esztendőben, mint az Erdély kapujában, Kolozsvár szomszédságában elterülő Kalotaszeggel. E vidék epikus népköltészete és kivált mondahagyománya mindazonáltal máig is szinte ismeretlen mind a néprajzi tudományosság, mind pedig a széles olvasóközönség előtt. Magyar Zoltán könyve – túlnyomórészt precens gyűjtések alapján – e régi hiányt pótolja, mi több, a kötetben szereplő 1450 mondaszöveggel az egyik legnagyobb szabású és legreprezentatívabb mondagyűjteményt adja közre. A szövegkorpuszt részletes elméleti tanulmány vezeti be. A kötet jegyzetekkel, szakirányú mutatókkal és képmellékletekkel egészül ki. (Balassi Kiadó, 2004, 3.800,- Ft)

13

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

Advertisement