{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 10

Egy népdal-monográfia születése Zsók Béla: Édesanyám dalai – Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2004

S

zerény küllemű, de tartalmában annál értékesebb, gazdagabb, szeretnivaló könyvecskét tarthat kezében a kedves olvasó, már aki hozzájut Zsók Béla, amatőr gyűjtő népdal-monográfiájához. A Déváról Bukarestbe szakadt szerző az 1970-es években kezdte gyűjteni a Hunyad megyében 1888 és 1911 között letelepedett bukovinai székelyek néphagyományait. Népdalgyűjtő munkájában nagy segítségére volt édesanyja, aki ismerte a közösség valamennyi jó énekesét, sőt arról is volt tudomása, hogy ki, milyen dalokat tud. Emlékezett egyik-másik dalszöveg keletkezésének történetére is. Fia nagy meglepetésére, az adatközlők egyre-másra hozzá irányították, ha egy-egy dallamot vagy szöveget nem sikerült felidézniük. Ezek az élmények érlelték meg Zsók Béla elhatározását, hogy felméri, összegyűjti édesanyja teljes dalkincsét. S aztán megkezdték a munkát, sokunk számára oly ismerős módon! A szerző így idézi fel a történetet: „Édesanyám örömmel és lelkesedéssel fogadta ötletemet, amit azzal toldott meg, hogy jó volna, ha vennénk egy magnetofont, mert kölcsönkért magnetofonnal jártam gyűjteni. Egész nyáron «piacoltunk», zöldséget árultunk, s az összekuporgatott banikból, lejekből lassan öszszegyűlt a szükséges pénzösszeg, s megvettük a magnetofont. Füzetet és ceruzát vásároltam édesanyámnak, s megkértem, ha napközben eszébe jutnak az énekek, írja le azok első sorát. Attól kezdve mindig egy ceruzavéget és egy darab papírost tartott magánál, hogy otthon, a ház körül, a mezőn, a piacon vagy bárhol, esetleg éjszaka két alvás közt, ha eszébe jut egy dal, rögtön jegyezze le a címét. Két hónap múlva sürgősen hazahívott, hogy kezdjük el a dalok felvételét. Több mint kétszáz dal címét jegyezte le.” A gyűjtés az édesanya haláláig tartott. Míg gyűltek a dalok a szalagokon, a gyönyörű vallomásokból, visszaemlékezésekből kirajzolódott a család, s a tágabb közösség XX. századi élete. Sok kis történet által felvillan egy-egy élethelyzet, amelyben az asszony a dalokat tanulta. Énekesek arca villan fel, akiktől ezt vagy azt a dalt tanulta. Elsősorban is „anyóka”, vagyis az édesanyja eleven figurája, „apóka” – az édesapja –, testvérei, a leánypajtások. Megelevenednek előttünk az egykori fonók, a víg lakodalmak, keresztelők. Olykor még a temetések derűje is. „Apókánk sokszor, ha nem volt részeg, táncolt is. Énekelt és táncolt, verte a csizmáját, bokázott, sokszor úgy felugrott, hogy még

10

a gerendát is elérte. Ha munka közben énekeltünk, szerette hallgatni, de a kezünk is kellett járjon. Nem tűrte a ház körüli dologtalanságot. Szegényt az ital vitte el, még a halálos ágyán is kért egy pohár pálinkát. Amikor felravataloztuk, Guszti, az öcsém – tíz vagy tizenegy éves lehetett – eltáncolta a ravatal előtt a csűrdöngölőt, amit apókánktól tanult. Miután a táncot befejezte, azt mondta: – Ne haragudj, Tatukám, ezt el kellett járjam neked. Elmosolyogtuk magunkat, amikor láttuk, hogy Gusztink gyermekfejjel hogyan gyászolja apókánkat.” Az elbeszélésekből megismerhető a Bukovinából Dél-Erdélybe került székely közösség életének minden rezdülése. A nagy történelmi megrázkódtatások, az első és második világháború, az impériumváltozás, majd végezetül a „falurombolás” következményeként a hagyományos életmód megszűnésének folyamata, a hagyományok rohamos felbomlása. „Most, hogy lebontották a házunkat, és blokklakásba költöztem, egy kicsit rossz, mert nem énekelhetek kedvemre. Félek, hogy a szomszédokat zavarom, még azt találják mondani, hogy részeg vagyok, vagy ki tudja, milyen jó dolgom van. Az új szomszédok nem értenék meg, hogy nekem szükségem van az énekre, és néha-néha kell, hogy énekeljek. Gondolom, hogy eddig nem zavartam őket, mert az ágyban, a donyha alatt szoktam énekelni. Ha ezt valaki megtudná, bolondnak nézne. Egyszer a fiam, Árpi rajtafogott és nevetett, de ő ismert engemet, és megértett. Zsók Jánosné Kásler Ilona vagyok. 1908ban születtem Déván. Édesapám Kasler (Szepi) Márton, édesanyám Csobot Erzsébet 1892-ben telepedett Dévára a bukovinai Andrásfalváról. Édesanyám tizenegy gyermeket szült, ebből 1918-ig négy meghalt. Anyókánk – így neveztük édesanyánkat – tisztesség-

re és becsületre nevelt. Szüleinktől megtanultunk minden ház körüli és mezei munkát... Az énekkel, az énekléssel kapcsolatban kellene írjak, de mit? Annyi mindent megértem, annyi mindenen átmentem, nem tudom, sikerül-e leírni élményeimet. Két világháborút megértem, öt gyermeket felneveltem, egyet tíz éves korában eltemettem, a földjeink elúsztak, igazságtalanul kuláklistára tettek, a házunkat lebontották, s még sorolhatnám a kisebb-nagyobb bosszúságokat, amiket át kellett élnem. Lassan-lassan felbugyognak bennem az emlékek, hol a gyermekkorom jut eszembe, hol a felnőttkori élmények. Azt hiszem, ötéves lehettem, amikor a nővéremmel – szokás szerint – elmentünk énekelni a szomszédba. Anyókánk megtanított egy szép énekre, mi aztán elénekeltük, megdicsértek, almát és diót adtak. Amikor iskolás lettem, ott is sok éneket tanultam. Volt egy Ürmösi nevű tanítónénk, aki sok énekre tanított. Én az első világháború alatt jártam iskolába, és sok háborús éneket tanítottak akkor. Egy iskolai ünnepélyen énekeltem ilyen háborús dalt, s az asszonyok mind sírtak. Egy másik alkalommal elénekeltem a Déva vára hosszú balladát, akkor is mind sírtak az asszonyok, mert szomorúan végződik az ének. Később, felnőtt koromban jöttem rá, hogy az éneknek milyen nagy ereje van, hogy fel tudja zaklatni az ember lelkét. Ha énekeltem, engemet mindig nyugtatott az ének. Ha fájt valami, énekeltem, s aztán megnyugodtam. Mindig találtam magamnak egy éneket a sok közül, amelyik enyhítette a fájdalmamat. Amikor gyermek voltam, szerettem volna valamilyen hangszeren megtanulni, de alkalom és pénz se volt rá, így megmaradtam csak a vággyal, de már az is elmosódott bennem. Úgy, mint én, anyókánk is szeretett volna valamilyen hangszeren játszani. Szegény, vett is egy citerát. Egy újságban olvasta, hogy egy prágai gyár olcsón házhoz szállít bármilyen hangszert, Írt is anyóka, hogy küldjenek egy citerát. Amikor apókánk megtudta, hogy anyóka citerát vett, haragudott, s ezt mondta: – Te Erzsébet, úgy látom, ezt a citerát te a hátsó kertkapun hoztad ide. – Ott há! – felelte anyóka. Nem es úgy, mint kend, hogy a pénzt s a gabonát a nagykapun viszi a korcsmába. Apóka azt akarta mondani, hogy anyókánk az ő tudta nélkül vette a citerát. Na, de anyóka se maradt adós, visszafelelt bátran apókának, mert elég sokat költött az italra. Fiatal koromban sokat énekeltem, akármit dolgoztam, én énekeltem templomi éne-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

folkMAGazin 2005/2  

A TARTALOMBÓL: Kelemen László: Palota és kunyhó; Sándor Ildikó: Endrődi Péter – Lármafa; Kóka Rozália: Egy népdal-monográfia születése; Kele...

Advertisement