Page 32

Saját magát kísérte ki a halottas kocsihoz Halmos Béla emlékei Ádám István „Icsán” széki prímásról (IV. rész) Többször adódtak Halmos Béla, a pesti táncházas zenész számára meghökkentő élmények nemcsak az Icsánnal eltöltött idők alatt, hanem akkor is, amikor utolsó útjára kísérte a kitűnő prímást. Ádám István szerette volna látni, amint fogadott fia a temetésén muzsikál, ám egyelőre nem tudjuk, hogy ez sikerült-e neki, de reménykedünk benne...

A

gyűjtések, együttlétek során nemcsak zenei téren adódtak szép és megható pillanatok, hanem emberi értelemben is. Többször előfordult, hogy Icsán egyedül volt otthon, amikor megérkeztem Székre, s mielőtt belefogtunk a gyűjtésbe, beszélgettünk. Icsán faggatott a Pesten történtekről, érdekelte, hogy milyenek nálunk a táncházak, odahaza mivel foglalkozunk éppen, én meg kérdezgettem, hogy miként megy nekik a muzsikálás. Az egész világ érdekelte és minden lényeges dologról megvolt a maga véleménye, így szót ejtettünk másról is, például a szerelemről, Istenről, politikáról. Kerek tudása volt, mindenről lehetett vele beszélni, sokat tanulhatott tőle az ember. A teljes zenekar, a „nagy csapat” Icsán és két fia, Pityu és Sanyi volt, de én őket így együtt már csak néhányszor tudtam fölvenni. Főként azért, mert a hetvenes évek vége felé Pityu, a kontrás beköltözött Szamosújvárra. Az utolsó gyűjtéseken Sanyi kontrázott az apjának, s Bözsi lánya vagy Szabó Pista állt be bőgőzni, ha ott volt valamelyikük. Azért is alakult ez így, mert általában napközben kerestem fel Icsánt, s akkor általában egyedül volt, este viszont be kellett mennem a szamosújvári szállodába, mert a tiltó törvény miatt nem lehetett nála aludni. Az utolsó alkalom, amikor apa és két fia együtt játszottak, s így tudtam tőlük gyűjteni, ha jól emlékszem, 1978. január 8-án adódott. Szándékosan azért utaztam ki január elején, mert akkor már túl voltak a karácsony és újév idején szokásos muzsikálá-

sokon, s így volt idő arra, hogy faggathassam őket. Akkoriban nemigen kényeztettek el bennünket a tömegközlekedés felelősei, télen naponta egyetlen nemzetközi vonat, a Balt-Orient közlekedett, amellyel Budapestről el lehetett jutni Kolozsvárra, s azzal is éjszaka. Nagyon hideg volt, Budapesten mínusz 8-10 fok lehetett. E vonatokon fűtöttek, megszomjazott az ember a melegben, de büfékocsit nem üzemeltettek. Ezért készítettem magamnak limonádét, s beletöltöttem egy Gordon Gin-es üvegbe, mert odahaza ilyet találtam üresen. Felültem a vonatra, s kiderült, hogy nincs fűtés. Ilyesmi ekkor történt először, később azonban egyre többször megesett. Felvettük a nagykabátot, meg minden lehetséges ruhadarabunkat, de utastársaimmal így is rettenetesen átfáztunk. Amikor elővettem a gines üveget, hirtelen mindenkinek felcsillant a szeme, de lehűtöttem őket azzal, hogy rövidital helyett hideg limonádé van benne. Amikor megérkeztünk Kolozsvárra, a nemzetközi jegyemmel bemehettem a nemzetközi váróba, ahol – mivel az őrök kenőpénz ellenében bárkit beengedtek – rengeteg ember aludt félájultan, kitekeredve az áporodott, petróleumszagú, fűrészporos levegőben. A kinti dohányfüst és a mínusz 15 fokos hideg miatt benn maradtam, így valamelyest felmelegedtem, büfé híján persze semmit sem lehetett enni vagy inni. Egy óra múlva indult a szamosújvári vonat, gondoltam, hogy azon legalább meleg lesz, de a

gőz csak kifelé áramlott, azt a járatot sem fűtötték. Jégvirágos volt az ablak, nem lehetett kilátni, ezért minden állomáson ki kellett nyitni az ajtót, hogy miközben dől be a hideg, sorstársaimmal megtudjuk, merre járunk. Elgémberedve szálltam le Szamosújváron, s mivel az ottani váróban csupán mínusz két fok volt, a vonathoz képest úgy éreztem, hogy melegedhetek egy kicsit. Reggel hat óra körül elgyalogoltam a Székre induló buszhoz, amelyre egy órát kellett várni a mínusz 18 fokos hidegben. Az emberek toporogtak, ütögették egymást, mindenfélét csináltak, hogy meg ne fagyjanak. Szamosújvár és Szék között ez az ottaniak által „kurszának” nevezett busz jelentette az egyetlen kapcsolatot, amely ennek ellenére ritkán járt, így el lehet képzelni azt az irdatlan tömeget, amely betódult a jókora késéssel megérkező járgányba. Valami elképzelhetetlen pozícióban álltam a nénikék között, a kursza ráadásul a 15 kilométeres utat egy óra alatt tette meg. S mindennek tetejébe, amikor megérkezett Székre, a jeges lejtő miatt nem ment be a piacnál lévő végállomásra, hanem már a felszegi iskolánál kitette az utasokat. Szörnyen elcsigázódva kecmeregtem le a buszról, s mivel a rettenetes köd miatt nem lehetett látni, nem tudtam, merre kell elindulnom – ebbe nyilván a fáradtság is belejátszott, hiszen előtte már jó néhányszor jártam Széken. Elég furcsán nézhettem – de nyilván a hónom alatt szorongatott hegedűm is feltűnőbbé tett –, mert egy helybéli menyecs-

Icsán a muzsikálásról „Nagyon, nagyon nehéz és fárasztó. Menjen el kőművesnek – mert mi kőművesek között dolgozunk –, emelje a nagy köveket, tegye a falra és... minden. Este lefekszik, és kipiheni magát, reggel megint dolgozik, amennyit tud. Igen, de itt, amikor elmenyek egy lakodalomba három napig – nem kell nekem enni se! Úgy tönkreteszem magamat! Nem kell nekem se étel, semmi, hogy csak aludjak, de még azt se tudom jól, mer’ úgy ki vagyok fáradva, hogy mindenem fáj. Nyak, karom, minden... az ujjaim is. Nagyon fárasztó.” „Igen. Hát aztán így van ez a mesterség. Még az is kurva volt, aki kitalálta ezt a hegedűt, s nem tudom, ki tudta kitalálni. Mikor kezdődött ez a világ, nem tudom, hogy is tudta kitalálni, s nem tudom, ki. Szép, nagyon szép, de nagyon fárasztó. El se tudja képzelni egy másik ember, hogy mit jelent ez! Azt mondja: há’ aztán mi az,... a fene az. Könnyű húzni ezt a vonót! Há’ mi az – leülve! Igen, de adnék én nekije csak két darab fát, hogy harminc órát húzza velem ott, csak annyit, hogy ne halljam, hogy mit csinál – nyikorog! A fával

32

csak mindig csinálja, mint mink! Nézze meg, hogy azt mondaná: menjen, a fene, hogy egye meg, többet én nem...!” „Milyen gyönyörű volt az a lassú, mit gondol maga, egy akkora nagy házba’ vagy csűrbe’. Aztán körbeálltak, az egész fiatalság, lányok, aztán azok a szép, régi lassúk... az öreg fiúk – régen, ezelőtt negyven-ötven évvel – olyan éneklést csináltak, hogy igazán érdemes volt, hogy hallgassa meg az ember. Tudták, úgy lányok, úgy fiúk. S a zenész ment, úgy ment, hogy gyönyörűség volt hallgatni.” „Ennek kell egy kicsi türelem, kell egy kicsi odaadás, aztán úgy nem, hogy tartok magamnak szeretőket, és aztán nem tudom, mindent megcsinálok – úgy nem tanulja meg. Engem se érdekelt soha, én nagyon szerettem ezt a hegedűt, élveztem nagyon. S még máma is. Amikor kiállok a három fiammal [A „harmadik fiú” az unokája: Ádám Imre], s elmegyünk muzsikálni – harmonika, kontra s bőgő. Sanyi mellettem van, aztán, amikor akarok, úgy muzsikálok: tiszta élvezet.” (Részletek Halmos Béla interjúiból.)

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/1  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Farsangolás; Szigetvári József: Az Ifjúforrás Venezuelában; Héra Éva: III. CIOFF World Folkloriada; Krakkó...

folkMAGazin 2005/1  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Farsangolás; Szigetvári József: Az Ifjúforrás Venezuelában; Héra Éva: III. CIOFF World Folkloriada; Krakkó...

Advertisement