{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 30

Egy víg este Gyulafirátóton Gyűjtőúton Kovács Ágnes népmesekutatóval

A nyolcvanas évek elején, úgy rémlik, mintha 1985-ben történt volna, Kovács Ágnes, neves folklorista meghívott, hogy kísérjem el Gyulafirátótra, falucsúfolókat, vagyis rátótiádákat gyűjteni. Nagy örömmel vállalkoztam az utazásra. Ágnes nénit és férjét, Lengyel Dénes bácsit is nagyon szerettem, tiszteltem. Mindketten Benedek Elek-unokák voltak. Nagy szeretettel támogattak mesegyűjtői, mesemondói tevékenységemben. Amikor pedig gyermek újságíróságra adtam a fejem, több évfolyamnyi Benedek Elek szerkesztette Cimbora újságot és egyéb szakirodalmat adtak tanulmányozásra. A rátótiádákról nem sokat tudtam. Talán annyit, hogy tréfás, bolondos mesék, történetek, szólások, amelyekkel az ostoba embereket csúfolják. A rátótiak keresztbe vitték az erdőben a létrát, a rátóti elöljárók csikótojásnak hitték a tököt, ráültek, hogy kiköltsék, és így tovább. Azt már végképp nem tudtam, hogy Magyarországon három Rátót nevű település is létezik. Mindhárom híres. A Vas megyei Rátót az aradi vértanúk emlékparkjáról nevezetes, amelynek 13 tölgyfáját maga Deák Ferenc ültette. A Pest megyei Vácrátót botanikus kertje világhírű. A Veszprém megyei Gyulafirátót pedig a rátótiakat körülvevő, páratlanul gazdag legendakör nyomán névadója a szakirodalomban az országszerte elterjedt falucsúfolóknak. Gyulafirátót a Bakonyalján, Veszprémtől nyolc kilométernyire fekszik. Hadnagy László, Veszprém megyei honismereti elnök, otthonában fogadott bennünket. Miután meglapogattuk gyermekien szelíd, aranyos sárga kiscsikója tomporát, megcsodáltuk felesége incom-fincom, kényes macskáit, javasolta, hogy

30

nézzük meg a falut. Bebarangoltuk a kedves utcákat, megnéztük a falu kútját, a patakot, a templomot, felmentünk a falu mögötti kálváriadombra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egész településre. Hadnagy Lászlónak mindenhol eszébe jutott egy-egy bolondos történet, ami éppen azon a szent helyen történt, de a java csak azután következett. Estére a művelődési házban összegyűlt vagy harminc rátóti asszony, ember. Kovács Ágnes néni csak úgy dobálta a kérdéseket. – Hogy is volt az, amikor a rátótiak sót vetettek? Hogy is volt, amikor a rátótiak megbüntették a legyet? Hogy is volt, amikor Mátyás király Rátóton járt? A mesélők, hatalmas hahotázások közepette egymásnak adták a szót. Ha már sokat szapulták a tréfákban az asszonyokat, akkor valamelyik menyecske visszavágott, s elmondott egy-egy jó paprikás férficsúfolót. Sorra vették az elöljárókat, a papokat, a püspököt, a legényeket, a lányokat, a vénasszonyokat, az öregembereket, az állatokat. Mire észbe kaptunk, éjfél is elmúlt. Úgy számoltam, hogy több mint kilencven mese, monda, szólás került szalagokra. A délelőtt látott falu, emberestől, asszonyostól, kutyástól, macskástól, legyestől, verebestől, mindenestől beleköltözött a mesékbe. Megbabonázottan ültünk, vártuk az újabb meséket, pedig már kimerültünk a sok nevetéstől. A falubeliek még kotorásztak az emlékezetükben. Még mindig valakinek eszébe jutott valami. Azt meséld el Jóska, mikor a rátótiak macskát hoztak a faluba! Azt meséld el, amikor megpatkolták a papot! Amikor megnyújtották a padot, amikor eltolták a templomot, amikor a rátóti ember teknősbékát látott, amikor zsiráfot látott... – biztatták

egymást. Új lendületet vettek, s folyt tovább a mesemondás. Előkerültek pajzán kis esetek is, de csak a tisztesség határain belül! Amikor már egészen kifogytak a klasszikus falucsúfolókból, valaki felvetette, mondjuk el, hogy járt Bözsi néni a vonaton! Kis vita támadt. Jelen volt az említett öregasszony veje is. – Megharagszanak! – mondta az egyik aszszony. – Mért haragudnának meg? Igaz volt, mindenki tudja! – vetette ellen valaki. A vő nem tiltakozott, ezért hát többen belefogtak, hogy összerakják a rátóti kofa esetét a libával, a lánnyal, meg a katonával. A jelenlétünkben született meg egy mai rátótiáda. Az akkori mesélők közül bizonyosan sokan jobblétre szenderültek már, a gyűjtő, Kovács Ágnes is jó néhány éve elment. Számomra egy kis ütött-kopott hangkazetta őrizte meg a víg rátóti este emlékét. A sok kedves rátótiádából szeretettel szemezgetek a kedves olvasóknak néhányat. * A sóvetés Egyszer a rátótiak kifogytak a sóból. Se embernek, se állatnak nem volt. Nagy volt a hó, nem jöttek a székelyek a kocsikkal. Akkor még vasút nem volt, kocsin szállítottak. Tanácskoztak az elöljárók, hogy valamerre meg kell indulni, mert baj lesz. Ne várjuk meg, amíg hoznak, el kell menni sóért! Hát, amíg ott tanácskoznak, az utcán kiabálják: – Sót vegyenek! Sót vegyenek! – Na, hála istennek! Megjöttek a székelyek a sóval. Megörültek az elöljárók, kérdik a székelyektől: – Hát milyen sójuk van? – Van kétféle. Van kűsó, meg van darált só! Vegyék meg ezt a pár zsákot, ami még van! – Megvesszük mi! Azt mondja a bíró: – Milyen só az a darált só? Ne mondjanak ám ilyet! Nálunk csak a gabonát darálják. De azt úgy is vetik. A székely rákacsintott a komájára s azt mondta: – Hát a kűsó nálunk is úgy terem, azt bányásszuk, a darált sót meg mi is úgy vetjük! – Nem vóna valamennyi vetősójuk? – Dehogy nincsen! Még van két zsákkal! A bíró most összekacsintott az elöljáró sógorával. Azt mondja: – Vegyük meg, sógor! Úgy is történt, megvették a kűsót is, meg a darált sót is. Azt mondja a bíró: – Na, ha már ennyire vagyunk sógor, megvan a só, ezt el is kőne vetni! – Hát mék fődbe vessük?

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2005/1  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Farsangolás; Szigetvári József: Az Ifjúforrás Venezuelában; Héra Éva: III. CIOFF World Folkloriada; Krakkó...

folkMAGazin 2005/1  

A TARTALOMBÓL: Széki Soós János: Farsangolás; Szigetvári József: Az Ifjúforrás Venezuelában; Héra Éva: III. CIOFF World Folkloriada; Krakkó...

Advertisement