a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 40

Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona Lészped, Moldva; Mekényes, Baranya m. (archív fotó)

Szorosan magához ölelte ötesztendős unokáját, Mária Magdolnát, s gyengéden ringatgatva sorra mondta magnókazettámra a szebbnél szebb középkori imádságokat. Beszélt a Csíksomlyói Szűzanya csodáiról, sorra kerültek a házi kígyókról, a lüdércekről szóló hiedelemmondák, a faluban élő vagy élt halottlátók dolgai. Végül kérés nélkül is énekelni kezdett. Felhangzott a Három árva, a Molnár Anna, a Nagy hegyi tolvaj, A török rabságba esett test-

vérek balladája. Míg hallgattam, szívem, elmém háborgott. Ők ne lennének magyarok? Egyetlen ilyen egyszerű asszony évezredek magyar kultúráját őrzi. Tőlük tiltanak minket itt és otthon? Ezért lopakodom sötétedéskor a kertek alatt magnetofonommal? Ezekért dobálom ágy alá a fényképezőgépemet, ha jönnek a milicisták? Jánó Anna egyik elbeszélését Csíksomlyói csoda címmel közreadtam egyik könyvemben, s ahol csak lehet, elmondom színpadon is, a Pénteki imádsággal és a Nagy üdő elejibe való imádsággal együtt. Úgy hallottam, hogy Jánó Anna a közelmúltban meghalt. Isten nyugosztalja! Ékessége volt a magyar népnek. Lészpedi napjaim másik bearanyozója a kedves, kicsi Márton Erzsike volt. Amint az udvarukra léptem, az édesanyja, özvegy Márton Ferencné rémülten kérdezte, hogy jártam-e a milícián, bejelentkeztem-e? Még le sem ülhettem, amikor már „lerendítette” (elhadarta), hogyan veszítette el a férjét néhány üres olajos hordó miatt. Az embere éjjeliőr volt a „kollektívben”. Valaki elemelt az általa őrzött területről néhány hordót, s mivel nem lett meg a tettes, a férjét néhány hónapra „bérekesztették”. A börtönben valamit vétett, ami miatt jelentősen meghosszabbították a büntetését, tüdőbajt kapott, kórházba került, csak néhányszor látta a kicsi lányát, Erzsikét, s „meghótt”. Erzsi néni végtelen szeretettel nevelgette a kislányát. Megtanította neki a balladáit, népdalait, népénekeit. A gyönyörű hangú, gyönyörű gyermek csak fújta az énekeket önfeledten, mint egy „csácsogó rigócska”, mindenkinek, aki csak kérte. Kallós Zoltánnak köszönhetően az összes népdalénekes tőle tanulta meg a Mária altatóját, a Ludasim, pajtásimat, a Ha folyóvíz volnék, az A lészpedi patak martján van egy fa kezdetű népdalokat, a Györgyi s Ilonacska balladáját. Különös, szomorú, hogy ma már ő is özvegyasszony, s három kicsi lánya olykor Budapesten is feltűnik a csángó eseményeken. El-elfújják ők is a három árva balladáját. A legnagyobb élmény számomra a „szent leján”-nal való találkozás volt. Már tizedik napja dolgoztam a faluban, hallottam sok mindent a halottlátókról. Azokról is, akik valaha Moldvában működtek s a jelenlegi fiatal nőről is, aki teljesen megosztotta a közvéleményt. Egyik nap, alkonyatkor, kukoricásokon, szűk ösvénye-

A GYŰJTŐ ÉS A NÓTAFA Domokos Pál Péter és Simon Ferenc Józsefné visszaemlékezése az első találkozásukról Domokos Pál Péter könyvében így ír lészpedi látogatásáról: „Második utam alkalmával Bákóból mentem ki a megye felső szegletében fekvő Lécpedre. Éppen Anna napja volt s a faluban búcsú és püspökjárás. Simó Anti Józsihoz szálltam s mondhatom, hogy a búcsús tapasztalatok szomorúságát csak házigazdám szívessége, jó magyar gondolkozása, valamint felesége fonográfra is fölvett dalai felejtethették.” (A moldvai magyarság múltja és jelene. Kolozsvár, 1941., 169. oldal) Simon Ferenc Józsefné 1969-ben így emlékezett: „Szent Anna napja vót, s nálunk akkor vót a búcsú, Szent Annának a búcsúja. Nagy búcsúra készültünk, még a püspök es eljött. A legények rakták ki a ződ ágokot az út mellé, a gyermekem, Józsi es

40

oda vót. Én otthon főztem, s egyszer csak jő haza Józsim, s azt mondja: – Édesanyám, valami pózáló emberek vannak ittegyen, s szállást kérejsnek. Aki béereszti, annak lepózálják a családjikot, még az életjiket es, annak, aki akarja. Édesaanyám, fogadjuk bé őköt! Mondom a fiamnak: – Hallgass, te gyermek! Mennyi hitván útonjáró jár az úton, mind béfogadjuk? -Met annyi jár búcsú napján, hogy nem tudsz töllik szabadulni. Egyik jő s a másik menyen. Jöttek hezzánk még rókonyok es, idegenyek es kocsikval, elyen lókocsikval. – Mondom a fiamnak: – Látod, melyen kesken az udvar! Még azokot es ide akarod hozni? – Anyám, ezek erőst finom emberek, s fogadjuk bé!- esdődött a fiam. Aszonnya az emberem:

– Hagyj békét Ilana, hojza ide őköt! – Na, ha apád es aszonnya, hogy fogadjuk bé őköt, akkor eredj, s hojzad! El a gyermek nagy örömvel, s kicsi üdő múlva, há jőnek. A kocsicska béborítva gyékényvel, hogy az eső ne verje őköt. Akkor már kiszállottak a kocsiból, Domokos Pál Péter fogta a gyeplőjét a lónak. A társa a kocsi után jövögetett. No, bétértek a kapun, köszöntek, megmondták a neviket. Münköt es megkérdettek, hogy hínak. Megkérdették az uramot es, ingemet es. Mondom: – Jöjjenek bé, terítek asztalt. Asztalt tettem, ettek s akkor Domokos Pál Péter megkért ingemet s az emberemet, hogy kerejsünk valami leányokot, hogy este énekeljenek nekik. Kérdi az uram:

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2004/3  

A TARTALOMBÓL: Soós János: Valaki fogja a kezem; Darmos István: Örökségünk – Lefutott dolog?; A Magyar Dudazenekar albuma: „Burgondia utca”...

folkMAGazin 2004/3  

A TARTALOMBÓL: Soós János: Valaki fogja a kezem; Darmos István: Örökségünk – Lefutott dolog?; A Magyar Dudazenekar albuma: „Burgondia utca”...

Advertisement