__MAIN_TEXT__

Page 21

Gácsi Miklós 1958–2003

Ismét veszteség érte a mozgalmat, a műfajt, a szakmát, mindannyiunkat. Idén augusztusban negyvenöt évesen meghalt Gácsi Miklós. Nevét csak a szakmabeliek ismerik, a közönség nem nagyon, talán csak a bennfentesek. Bár zenészként kezdte mozgalmi ténykedését, de abbahagyta, állítólag azért, mert Balogh Kálmánnal és Major Lászlóval volt katona: túl élesnek találta a kontrasztot. A kilencvenes években az Almássy téren volt népművelő (kulturális menedzser). Azóta sok helyen megfordult, sok ötlete volt, legtöbbjét sehol sem tudta megvalósítani: a körülmények nem neki kedveztek. Nem tudom, régen több volt-e ebből az embertípusból, de ha volt is, mára túl kevés maradt. Nehezen tudott lépést tartani az új irányvonalakkal, a kultúra piacosításával és hasonlókkal. Ő nem a pénzért dolgozott. Egyszer fölajánlotta, hogy saját közalkalmazotti fizetéséből egészíti ki, ha nem lesz elég a pályázati pénz és a bevétel a külföldi (bolgár) zenekarra. A zenekar végül eljött, és a siker hatalmas volt. Hogy a bevétel mekkora volt, már nem emlékszem, fedje a feledés homálya! A Rece-Fice különösen sokat köszönhet neki. (Azt hiszem, ezzel nem vagyunk egyedül, de más nevében nem nyilatkozhatom.) Nem csak azért, mert táncházunknak az Almássy tér adott helyet hét évig, bár ebben is nagy szerepe volt, a mindenkori igazgató mellett. De ő indította el a táborunkat Kenesén. Azért épp ott, mert ott nyaralt évente családjával, feleségével és két gyerekével. És egy megszállottnak – divatjamúlt karakter – nyaralás közben is a hivatásán jár az esze! Persze az eredeti terv szerint több tábor ment volna párhuzamosan, az Almássy téren működő „műhelyeket” reprezentálva, a rocktól az alternatív művészeken keresztül a táncházakig. Azt szerette volna, ha a résztvevők átjártak volna egyikből a másikba. (Ez volt egyik rögeszméje). Aztán hogy ebből az egészből csak a miénk valósult meg, arról már nem ő tehetett. „Az Almássy téren megvalósult az etnikai párbeszéd” – mondta egyszer a délszláv polgárháború idején – „a szerb bálra eljött Horváth Aladár...” A mondat első fele egyébként, az iróniát félretéve, külön is igaz: nem sok olyan hely volt akkoriban a városban, mint az Almássy tér büféje, ahol békésen beszélgetett Varga Guszti, Bob Cohen, Omotunde Komolafe és még ki tudja ki mindenki. Volt itt csángó bál, széki bál, szerb bál, görög bál, horvát bál, roma bál, klezmer est, Balkán Hangja, Panijiri és még sorolhatnám. És ennek a sokszínű és mindenre nyitott szellemiségnek egyik legfőbb mozgatórugója ő volt. Nem szerepelt sem plakátokon, sem a színpadon, csak ácsorgott a büfében, körülötte közéletünk színe-java: zenészek, táncosok, filmesek, néha politikusok. Sokszor olyanok is, akik különben talán szóba sem álltak volna egymással, de legalábbis nemigen jártak össze. Ha pedig valakinek nem jutott öltöző, átengedte az irodáját (mind a négy négyzetmétert). Kevesen maradtak az ilyen emberek, és sajnos megint eggyel kevesebben. De mi még emlékszünk rá, amint áll a büfépult sarkánál, megszokott pulóverében. Egyik kezében cigaretta vagy szokásos „tabletta jellegű” kávéja – ahogy ő nevezte –, másikkal szakállát simogatva kesernyésen mosolyog. Rece-Fice együttes – ifj. Vitányi Iván (fotó: Fodor Aladár)

Meghalt Gácsi Miklós. Döbbenettel fogadtam a hírt. Azt hiszem, lassan hozzá kell szoknunk, hogy kortársakat temetünk. Elsőnek egy kép jutott eszembe, hogy támasztja a régi büfépultot az Almássy téren, előtte a fehér műanyag kávéspohár a használhatatlan kavarópálcikával, kezében az elmaradhatatlan cigaretta. Igen, a cigaretta. Volt egy sajátos kéztartása, ahogy fogta, a mutatóujjával felülről támasztotta, mint egy ceruzát. Bent a teremben szól a zene, ő kintről hallgatja, szeme csillog, néha végigsimít a szakállán és boldog. Sokszor láttam így. Jellegzetes figurája pontosan illeszkedett a hely nyolcvanas éveket tükröző hangulatához. A népművelő és a vidéki művház esete. Miközben szerte a városban épültek a csillogó bankok palotái, addig az Almássy téri vidéki művházban menedéket leltek azok, akiknek, lássuk be, nem sok esélyük volt (van, lesz?) a túlélésre ebben a kultúrharcban. Jellemző az egész környezet is, kint a téren koszos romagyerekek fociznak, a parkban hajléktalanok alszanak, bent a házban zenészek, táncosok menekülnek a piacgazdaság elől. Ebben a menekülésben volt kiváló partner a „gácsimiki”. Megszámoltam, 1992 és 1999 között 57-szer léptem fel az Almássy téren, a következő formációkkal: Martenica tánccsoport, a Rece-Fice, Rila, Zsarátnok együttesek, Magyar Tamburazenekar, az Etnofon Zenei Társulás, Taban táncegyüttes és a Sebő Együttes. Sok-sok fesztivál és még több táncház. Ezekben ő vastagon benne volt. És amíg mások lenyúltak, kamuztak, átvertek és eltűntek, addig ő tette a dolgát, minden allűr és flanc nélkül. Egy vigasztal csupán, hogy mire mi odakerülünk, addigra leszervez egy csomó koncertet, és nekünk már csak elő kell venni a hangszert, behangolni, és mehet a buli. Az örökkévalóságig. Perger László

21

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2003/3  

A TARTALOMBÓL: Csáfordi Magdolna: Kodoba Márton (1941–2003); Soós János: Mezőségi csillaghullás; Hauptmann Tamás: Brodway, végállomás; Haupt...

folkMAGazin 2003/3  

A TARTALOMBÓL: Csáfordi Magdolna: Kodoba Márton (1941–2003); Soós János: Mezőségi csillaghullás; Hauptmann Tamás: Brodway, végállomás; Haupt...

Advertisement