{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 38

Egy elfelejtett idős tudós köszöntése... Kevesen tudják, s talán még kevesebben ismerik a „Pipa nótáját”. Ez a tréfás dal igen közkedvelt volt a Kiskunságban és a Duna-Tisza közén, ahol lakodalmakban, bálokban, családi szórakozások alkalmával énekelték. Ez csak az egyik „csemege” azokból a ritka magyar népdalokból, amelyet a 93 éves tudós etnomuzikológusnak, Szomjas-Schiffert Györgynek köszönhetünk. Szomjas-Schiffert György 1910-ben született és már születésekor megkapta azt a sajátos, karakterisztikus indíttatást, amely egész életét és kutatói munkásságát egyaránt meghatározta. Dunakeszin született, de a család hamar elköltözött Kiskunhalasra, így mindkét helység a saját szülöttjének tekinti. A kutatót gyermekkora és emlékezete Kiskunhalashoz és a kiskunokhoz kötötte. Dajkája révén korán megismerkedett a halasi nótákkal. A jófejű fiatal a szegedi egyetemre iratkozott be, érdekes módon két teljesen ellentétes jogi és zeneszerzői szakra. Ekkor lesz tagja a Szegedi Fiatalok mozgalmának, és osztálytársai között találjuk Bálint Sándort, Buday Györgyöt, Erdei Ferencet, és Ortutay Gyulát. Bartók Béla szegedi koncertje egy életre meghatározta zeneszeretetét. A sors furcsa fintora, hogy egyik választott szakja sem lett igazi hivatása, bár az utóbbinál megmaradt. Néhány évnyi tisztviselői állástól eltekintve a jogot egyáltalán nem használta. Az éneklést és zeneszerzést azonban szerette, és fiatal korában a budapesti Egyetemi Kórus tenoristájaként kamatoztatta tudását. Írt vegyeskari énekműveket, kamarazenét és hegedűversenyt, melyek közül néhányat Franciaországban és Japánban be is mutattak. Kérdéses azonban, hogy Magyarországon, ahol az 1950-es, 1960-as években csak megtűrt személy volt, készült-e egyáltalán felvétel műveiből. A történelem és a sztálinizmus közbeszólt, és a fiatal zeneszerző-tudós felfelé ívelő karrierjét megtörte. 1949ben megfosztották minisztériumi titkári állásától, és koncepciós perben börtönbüntetés várt rá. Szabadulása után Kodály Zoltán segítségével térhetett vissza. Csak a szakmának, csak a tudománynak: a népdalkutatásnak, az összehasonlító etnomuzikológiának élt, fanatikusan és tudatosan vallva azt, hogy az eltérő természetföldrajzi és történeti-társadalmi folyamatok más és más jellegű népzenei kultúrának táptalajai. Ám a hatalmas tudományos korpusszal rendelkező kiemelkedő zenetudóst mostohán kezelte az élet és a szakma is. Eddigi (legfontosabb) elismerése a nemzetközi népzenei tanács (ICTM) tagsága, amely valószínűleg Kodály révén valósult meg, és Vargyas Lajos, Szabolcsi Bence, Vikár László tagságához hasonlóan, őt is az európai tudomány rangjára emelte. Az 1950-es évekbeli megbélyegezése miatt sok kitüntetésben nem részesült: csak egy árva Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést kapott, azt is a rendszerváltás után, 1992-ben. Kollégái még csak arra sem méltatták, hogy nyugdíjazta-

38

tásakor vagy utána, a hetvenedik, a nyolcvanadik vagy – közel három éve – a kilencvenedik születésnapjára egy „festschrift”-tel tisztelegjenek a kiváló tudós előtt. Pedig megérdemelte volna. Életműve a tudományos megszállottság, a magányos farkasként dolgozó tudós példája. Egyik legsajátosabb és leghomogénebb kutatását a páratlan értékű,

1972-ben publikált tanulmánykötetében, a „Hajnal vagyon szép piros...” című munkájában foglalta össze. Terepmunkát 1957 és 1967 között végzett a Csallóközben és Csehszlovákiában, ekkor már, az MTA Népzenekutató Csoport tagjaként. A magyarországi területen a már teljesen elfeledett éjjeliőrök munkadalait és virrasztó hajnalkiáltásait vette magnetofonra. Összesen mintegy 85 faluban 111 éjjeliőr-éneket tudott rögzíteni, amelyekhez még hozzávette a korábban felgyűjtötteket is. A melódiákat nemcsak zeneileg, de verstanilag és szövegtipológiailag is megvizsgálta, valamint az osztrák-német, cseh-morva (huszita), horvát, középkori latin és román anyaggal is összevetette. Természetes precizitással kutatta fel a történeti adatokat az éjjeliőrök és virrasztók munkásságára vonatkozóan, de páratlan értékűek azok a XV-XVII. századi adatok is, amelyekkel felhívja a figyelmet azokra a határon túli magyar közösségekre, ahol akkoriban gyűjtött.

folkMAGazin

Látszólag teljesen hagyományos területre vetődik az 1960-as években, amikor figyelme a magyar népdal régi és új stílusainak eredete és kapcsolatai felé fordul. A környező országok dalkultúráját nem kezelte lenézően, hanem alaposan áttanulmányozta, továbbá kitüntetett figyelemmel fordult az írott középkori, majd az újkori műzene felé is. Az ebben a témában felvetődött kérdések természetesen nem voltak előzmény nélküliek, hiszen többen már alapos kutatásokat végeztek. Ami viszont újszerű és (még a mai számítógépes-internetes technikákkal felvértezve is) csodálatra méltó, hogy olyan páratlan, szinte kibernetikai módszerességgel rendezte az új stílusra vonatkozó ismérveket, hogy annak elolvasása és megértése csak hasonló nagy tudású kutatónak lehetséges. Az új stílusú népdal formai és szerkezeti jegyeinek vizsgálatához mintegy 3254 négysoros visszatérő, 1813 és 1894 között kiadásban megjelent népdalt vizsgált meg, melyeket mintegy ezer cseh és morva adattal hasonlított össze. Vizsgálatának rendszeressége és precizitása bámulatba ejtő, de igazi fontosságát az adja, hogy Bartók korai elemzéseiben megjelent tételt bizonyít és pontosít, megjegyezve, hogy az új stílusú dallamok, a sajátos ABBA szerkezettel „a XIX. század első felében érlelődtek paraszti stílussá”. Kutatása minden kétséget kizáróan bizonyította az ABBA dallamszerkezet domináns magyar voltát és későbbi, XIX. század végi elterjedését a cseh és szlovák népzenei anyagban. A kelet-közép európai új stílusú népzenei anyag sajátosságai mellett Szomjas-Schiffert György figyelme az archaikus dallamok összehasonlítása felé fordult. Kiemelt figyelemmel tüntette ki a finnugor és magyar népzene rokonságát. A téma hagyományosnak tűnne, ha nem hozott volna az addigra igen egyoldalúvá fejlődött ugor-török diskurzusba valami teljesen mást és újat. A finnugor zenében és a Kalevala világában tett valós és tudományos utazásaival Kodály és Bartók méltó örökébe lépett azáltal, hogy összefoglalta az addig elért eredményeket, és felfedezte a továbblépés lehetőségeit az összehasonlító etnomuzikológia számára. Felvetette a rendszerezés visszásságának problémáját, a kisszámú adattal való felszínes érveléseket, de arra is rámutatott, hogy a történeti kutatásban milyen szükségszerű lépések hiányoztak. Gondolata, amely a csak zenetudósnak ritkán, ha egyáltalán eszébe juthat, egyszerűen újraformálta a „népdalrendszerek” addigi teóriáját. Elképzelése szerint a szöveg és a dallam „egymáshoz idomult alakulatainak rendszere” alakítja a népdalt, annak sajátosságát és egyedi változatait. Módszere, az etnokritikai komplex módszer teljesen új volt, mivel csak a terepmunkára és az összehasonlításra építhető fel. Rá jellemző alapossággal ötvözte a zenetudomány, a verstan, a beszéddallam-kutatás és nyelvészet továbbhasznosítható eredményeit. A mai kutatásnak is mottója lehetne, ahogy

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2003/2  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Egy nyilvános vita utózöngéi; K. Tóth László: Hogyan készült a Vagabond?; K. Tóth László: Merre tovább Fon...

folkMAGazin 2003/2  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Egy nyilvános vita utózöngéi; K. Tóth László: Hogyan készült a Vagabond?; K. Tóth László: Merre tovább Fon...

Advertisement